Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

4. fejezet -

A király hûséges támasza. Stibor vajda

ENGEL Pál

A király hűséges támasza

Stibor vajda

A magyar késő középkor színpadának szereplőiről, egy-két kivételtől eltekintve, nem lehet hiteles portrét rajzolni. Amit tudunk róluk, az a legjobb esetben sem több, mint amennyit egy mai hivatali önéletrajz elárul: születési adatok, munkahelyek, családi állapot. A valóságban még sokkal kevesebb, mert ezeket a száraz alapadatokat is csaknem mindig hiányosan és pontatlanul ismerjük. Ennélfogva bele kell törődnünk, hogy 1500 előtti történelmünk legtöbb szereplőjéről nem lehet egyénítő vonásokkal írni. Megpróbálhatunk ugyan, pályafutásuk hozzávetőleges ismeretében, egyes karaktervonásaikra következtetni, de tisztában kell lennünk vele, hogy az így született „jellemrajzok” szerfelett kétes értékűek.

Stibor vajda előkelő nagylengyelországi családból származott Bydgoszcz vidékéről. 1348 táján született, de életének első feléből inkább csak feltevések vannak. Nagy Lajos lengyel királysága (1370–82) elsősorban a kislengyel (Krakkó vidéki) nagyok támogatására épült, a nagylengyel urak zöme szemben állt vele. Stibor gyaníthatóan azzal szerezte meg az Anjou-udvar bizalmát, hogy nagylengyel létére kezdettől fogva Lajost és dinasztiáját támogatta. Eleinte alighanem Erzsébet anyakirályné környezetéhez tartozott, aki haláláig, 1380-ig a fia nevében Lengyelországot kormányozta. Sorsát azonban hamarosan és végleg hozzákötötte a nála húsz évvel fiatalabb trónvárományoshoz, a Mária királynő jegyeseként a magyar udvarban nevelkedő Luxemburgi Zsigmondhoz. Szilárd barátságuk akkor szövődhetett, amikor Lajos közvetlenül a halála előtt az akkor 14 éves Zsigmondot sereg élén Lengyelországba küldte Mária ottani trónöröklésének biztosítására, és a vállalkozás tulajdonképpeni vezére Stibor lett. Az eredménytelen expedíció után Zsigmonddal együtt tért vissza Magyarországra, udvarmesterévé és első számú bizalmasává lépett elő. Miután a két királyné 1386-ban a lázadók fogságába esett, Zsigmond mint az ország „főkapitánya” a következő télen hadat vezetett a kiszabadításukra, de Gomnec ostrománál vereséget szenvedett. Ekkor Stibor is fogságba esett és csak 1387 nyarán, az újabb, ezúttal győzelmes szlavóniai hadjárat szabadította ki.

Zsigmond ekkor már a trónon ült, és nem késett kedvencét illő módon megjutalmazni. 1388. július 16-án örökre neki adományozta a Vág melletti Beckó (más néven Bolondóc) várát 18 faluval és 1389. január elején kinevezte pozsonyi ispánná. Miután Stibor ezzel az ország báróinak, azaz főméltóságainak egyike lett, ebből az alkalomból két testvérével együtt ünnepélyesen hűséget esküdött a magyar királynak és országának. Most már forma szerint is magyar főúrnak számított. Zászlóaljával 1392 nyarán elkísérte a királyt a törökök ellen indított nagyszabású, de eredménytelen hadjáratra, 1393 őszén pedig a morvaországi háborúba. Királya mind eközben elhalmozta kegyeivel: 1389 és 1395 között további nyolc váruradalommal ajándékozta meg, Pozsony mellé rábízta a trencséni ispánságot is, majd 1395. októberben őt állította az erdélyi vajdaság élére. Ekkor már köztudottan a király legbefolyásosabb világi tanácsadója volt. Novemberben a mantuai fejedelem követe úgy találta, hogy a két kancellár – Kanizsai prímás és a zágrábi püspök– mellett Stibor az udvarnál a harmadik ember, és azt ajánlotta urának, hogy levél útján közvetlenül lépjen vele érintkezésbe. 1396 őszén részt vett a szerencsétlen nikápolyi ütközetben, és egyike volt azon báróknak, akiket a király a csatavesztés után hazaküldött az ország védelmére. 1397-ben diadalmas hadjáratot vezetett a törököktől támogatott havasalföldi trónkövetelő ellen, kiostromolta Dîmbovita várából és fogolyként vezette a király elé. Ekkorra már annyira nélkülözhetetlenné vált Zsigmond számára, hogy midőn az 1397 októberi temesvári országgyűlés határozatot fogadott el az idegen tisztségviselők eltávolításáról, az uralkodó első helyen Stibort vette ki – két püspökkel együtt – a végzés hatálya alól, és december 8-án ünnepélyesen megerősítette összes adománybirtokában. Ekkoriban a vajda alighanem a legvagyonosabb földesura volt az országnak: Pozsony és Trencsén között szinte minden föld az övé volt: nyolc vár, tizenhat város és mintegy 160 falu, összesen megyényi, legalább 3100 km összefüggő terület – valóságos fejedelemség! A következő válságos évek megmutatták, hogy a király nem érdemtelenre fecsérelte a kegyeit. Amikor a trónja ismételten veszélybe került, nem utolsósorban Stibor megingathatatlan bűsége mentette meg.

A válságsorozatot a király önállósodási törekvései váltották ki. A Kanizsai érsek és Bebek Detre nádor vezette főúri liga, amely Zsigmondot annak idején megalázó feltételekkel megválasztotta, az utóbbi években egyre bizalmatlanabbul szemlélte „védence” tevékenységét. A király már jó ideje azon volt, hogy lerázza gyámkodásukat és új, megbízható hívekből saját „pártot” toborozzon maga köré. Jelentéktelen lovagokat – mint a Perényieket vagy Maróti Jánost – emelt magas méltóságokra és gazdagított adományaival, de egyre nagyobb mértékben támaszkodott külföldi jövevényekre is. A királycsináló bárók ezenközben szinte észrevétlenül kiszorultak a hatalomból. A magyar származású kegyencek pártolását nehéz lett volna kifogásolniuk, de az „idegenekkel” szemben mindig lehetett tömegeket mozgósítani, ezért midőn a liga végre cselekvésre szánta el magát, a jelszó Stibor, Cillei Hermann és társaik eltávolítása lett.

Az első pártütésre 1401-ben került sor. Április 28-án az országnagyok a budai várban letartóztatták a Csehországból éppen hazatért királyt, őrizetbe vették ott talált híveit és a Szent Korona nevében maguk vették át a hatalmat. Tulajdonképpen nem akartak egyéb változást, mint az idegenek menesztését, és ha a király enged, készek voltak visszaültetni trónjára. Zsigmond azonban megmakacsolta magát, és ez a lázadókat váratlan helyzetbe hozta. Megpróbáltak hamarjában új király után nézni, de a helyzetük hamarosan kedvezőtlenre fordult. 1401. április elején Stibornak jutott a megtisztelő feladat, hogy Sziléziából Magyarországra kísérje az új királynéul kiszemelt briegi hercegnőt, és ennek köszönhetően elkerülte a fogságot. Hamarosan azt lehetett róla hallani, hogy az északnyugati megyéket szilárdan tartja a fogoly király pártján, sőt kiverte az ellenséget a nyitrai püspökség váraiból. Zsigmond más hívei, élükön Garai Miklóssal és Cillei Hermannal a déli megyékben gyűjtöttek sereget. Ezek után a liga nem látott más kiutat, mint a kompromisszumot. Augusztusban átadták foglyukat Garai kezébe, aki a fiát és az öccsét adta túszul, és megindultak a tárgyalások, amelyek októberben Garai pápai kastélyában zárultak le. Zsigmond, miután amnesztiát ígért a pártütőknek, visszakapta trónját. Annyit engedett, hogy Stibort felmentette hivatalaiból, de egyúttal elküldte Lengyelországba, hogy a Luxemburg-örökségből megmaradt Neumark tartományt pénzzé téve csapatokat toborozzon a morva háborúra. A cseh király már hetekkel később úgy ítélte meg, hogy öccse, a magyar király „hatalmasabb, mint valaha”. Zsigmond úgy is viselkedett. Sérelméről nem feledkezett meg és a tervezett ellencsapást gondosan előkészítette. A kormányban újabb, célszerű személycseréket hajtott végre, az ország fontosabb váraiba hű kapitányokat állított, és amikor elérkezettnek látta az időt, cselekedett. 1402 őszén Pozsonyba rendelte a nagyokat, leváltotta Bebek Detrét a nádorságból és utódává Garait nevezte ki. Egyúttal arra kényszerítette az egybegyűlteket, hogy halála esetére barátját és szövetségesét, IV. Albert osztrák herceget ismerjék el a magyar trón örökösének.

Ez lehetett az a csepp, amitől a pohár túlcsordult. A mellőzött nagyok előtt nem volt más út, mint hogy tudomásul vegyék vereségüket, vagy fegyvert fogjanak. Az utóbbit választották. Karácsony táján titkos gyűlést tartottak Nagyváradon, trónfosztottnak nyilvánították Zsigmondot és teátrális külsőségek között – Szent László sírjánál – ünnepélyesen hűséget esküdtek az ellenzék réges régi jelöltjének, Anjou László nápolyi királynak, az 1386-ban meggyilkolt II. (Kis) Károly fiának. Meghívták, hogy vegye birtokba jogos örökségét és nyomban kibontották a felkelés zászlaját, az egész nemességét fegyverbe szólítva a gyűlölt „cseh disznó” és idegen kegyencei kiűzésére. A mozgalom most jóval veszélyesebbnek ígérkezett, mint két évvel korábban. Zsigmond híveinek legszűkebb körét leszámítva csatlakozott hozzá szinte mindenki, aki „számított”: a főpapi kar nagyobbik része, élén a két érsekkel és az arisztokrácia zöme. Dalmáciában az ellenkirály pártja volt az úr és 1403 februárjában a horvátországi Bihácsnál fogságba esett Zsigmond délvidéki hadainak vezére, Besenyő Pál bán. Júliusban Nápolyi László is megérkezett Zárába, ahol augusztus 5-én Kanizsai prímás, a felkelés lelke egy alkalmi koronával, amelyet a pápa legátusa áldott megy Magyarország királyává koronázta.

Az események azonban azt bizonyították, hogy a számnál fontosabb a minőség. A felkelők lelkesedésének nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és mihelyt tettekre került a sor, sokfejű vezérkaruk ugyanolyan nehézkesnek és tehetetlennek mutatkozott, mint minden rendi ihletésű szervezkedésé a következő századokban. Hiába volt meg az az előnyük, hogy Zsigmond ezalatt Morvaországban hadakozott, mert a király itthon hívei villámgyorsan magukhoz ragadták a kezdeményezést. Stibornak ezúttal valóban döntő szerep jutott. Miután az északnyugati megyéket szilárdan kézben tartotta, késedelem nélkül betört a Dunántúlra, elfoglalta Győrt a lázadó Hédervári püspöktől, egyesült Garai hadaival és a Rábaközben, Sebes falu mellett meglepetésszerű támadással szétszórta a kényelmesen gyülekező dunántúli felkelőket. Innen Buda felé vonult, hogy az ország szívét biztosítsa, mialatt Garai sorra megostromolta a lázadók nyugat-dunántúli várait. Időközben értesítették Zsigmondot, hogy lassan ideje volna hazalátogatnia. Július végén a király csakugyan Pozsonyba érkezett és maga vette át a hadműveletek irányítását, bár sok tennivaló már nem akadt. László még nem is volt megkoronázva, amikor a felkelés már voltaképpen elbukott. Zsigmond győzött Pestnél, Stiborral egyesülve körülzárta Kanizsai székhelyét, Esztergomot, majd Visegrádon fejére helyezte az ott őrzött Szent Koronát, demonstrálandó, hogy az ország uralkodójának továbbra is saját magát tekinti. Stibor innen visszasietett tartományába, hogy befejezze a rendteremtést a lázadók kezén maradt két vár, Galgóc és Ludány elfoglalásával. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a keleti országrész felkelő hadai még csak Hatvanig jutottak el. Más kiútjuk nemigen maradt, mint a fegyverletétel. A szerződést október 8-án kötötték meg. Zsigmond – állítólag Garai és Ozorai Pipo sugallatára – bölcs önmérsékletet tanúsított. Kegyelmet ígért mindazoknak, akik a megjelölt határidőn belül hűségére térnek és személyesen járulnak eléje hódolatra. Eger, Tállya és néhány más vár egy darabig még ellenállt, de a király győzelme már biztosítva volt. Nápolyi László is így látta, és novemberben hazavitorlázott, sorsukra hagyva megfogyatkozott híveit. Ekkor már javában tartott a székesfehérvári gyűlés, ahol Zsigmond diadalt ülve fogadta volt ellenfelei, a Kanizsaiak, Bebekek és mások hódolatát, és bőkezűen osztogatta a jutalmakat a győzteseknek.

Győzelmének mértékére jellemző, hogy trónját a hátralevő harmincnégy évben nem ingatta meg többé ellenzéki megmozdulás, jóllehet idegen hívei nagyobb befolyáshoz jutottak, mint valaha. Stibor is újból elfoglalhatta őt megillető helyét a kormányban. Nyomban a felkelés után Nyitra és Beszterce ispánja lett és megkapta a Zsolna vidéki királyi várak kormányzását, felruházva a „Vág folyó egész földjének ura” kitüntető címmel, amit Zsigmond egyenesen az ő számára talált ki. Szintén a felkelés után lett több évre a lázadó főpapoktól elkobzott esztergomi érseki és egri püspöki javak kormányzója. 1408-ban, a győztes boszniai hadjárat után alapító tagja a nevezetes Sárkányos Társaság rendjének, amely Zsigmondot, új feleségét, Cillei Borbálát és huszonkét legfőbb támogatójukat láncolta össze örök és felbonthatatlan szövetségbe. 1409 őszén visszakapta az erdélyi vajdai méltóságot is, amelyet haláláig viselt.

Zsigmond uralmának élete végéig egyik oszlopa maradt. 1409 tavaszán Lengyelországban és Litvániában járt követségben, 1411 elején a lengyelek elleni hadműveleteket vezette, novemberben pedig a király Ozorai Pipóval együtt Friaulba küldte a velenceiek ellen. Az 1413. évi isztriai hadjáraton csak bandériuma jelent meg, ő maga otthon maradt és nem követte a királyt Itáliába sem, alighanem hanyatló egészsége miatt. Halálos beteg lehetett már, amidőn Budán 1414. január 16-án prépostságot alapított a Beckóhoz tartozó Vágújhelyen, és egyebek közt két falut juttatott neki csejtei uradalmából. Kevéssel utóbb, 66 éves korában meghalt. Amikor Zsigmond február 25-én Cremonából parancsot küldött helytartóinak Stibor menye, Szécsényi Dorottya ügyében, már úgy tudta, hogy a vajda nincs életben.

Sírkövének töredékei a székesfehérvári bazilika romjai közül kerültek elő, ami azt bizonyítja, hogy különleges kegyként a magyar királyok ősi nyugvóhelyén temették el. Magyar főúrrá azonban igazából sohasem vált. Pályatársa, a kereskedősegédből báróvá emelkedett Filippo Scolari, azaz Ozorai Pipo tudatosan asszimilálódott a honi arisztokráciához: magyarul beszélt, magyar módra öltözött és magyar lovagokkal vette magát körül. Stibor nem érzett erre indíttatást. Felesége lengyel volt, kíséretének túlnyomó része lengyelekből és sziléziai németekből állt, általában rájuk bízta várai kormányzását is, még az sem biztos, hogy jól tudott magyarul. Fia és vagyonának örököse, az 1434-ben utód nélkül elhalt ifjabb Stibor szintén lengyel környezetben érezte jól magát, pedig magyar nőt vett feleségül. Bizonyára ez is belejátszott, hogy a Stiborokat az utókor a legszívesebben elfelejtette; ha pedig nagy ritkán, mint a reformkorban Kisfaludy Károlynak, eszébe jutottak, nem tudott rájuk jó szívvel gondolni.