Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

5. fejezet -

Illúzió: a méltányos hódító. A Hármaskönyv írója Werbõczy István

BARTA Gábor

Illúzió: a méltányos hódító

A Hármaskönyv írója: Werbőczy István

A magyar múlt személyiségei közül keveset emlegettek annyit halála után, mint Werbőczy Istvánt. Illetve nem is annyira őt, mint az általa írt jogkönyvet, a Tripartitumot, hiszen a nevezetes Hármaskönyv a 16. század derekától a 19. század közepéig az érvényes törvények alapvető gyűjteményének számított, aminek rendelkezéseivel az új törvények szinte sosem helyezkedtek szembe.

Ez a halála után oly nagy hírre szert tett ember a maga idejében is jeles személyiségnek számított. Annak ellenére, hogy jelentéktelen köznemesi család sarjaként született, igencsak fényes karriert futott be. Különböző bírósági tisztségek betöltése után 1525–26 fordulóján rövid időre az ország nádora lett, ami a király utáni második helyet jelentette a magyar hierarchiában. Majd 1526-tól 1541-ig, Buda elvesztéig I. János király főkancellárjaként tevékenykedett. Ez a kormányzati munka szempontjából volt a legfontosabb pozíció.

E fényes tisztségek és az utólagos dicsőség között azonban alig-alig van kapcsolat. Míg az utókor a jogalkotót tisztelte benne, saját korában elsősorban politikusként érvényesült. A Hármaskönyvet 27 évvel halála előtt, 1514-ben fejezte be, s bár élete végéig több kiadást is megért, ekkor még nem vált közhasználatúvá. Főleg az ország nyugati felében nem, ahol I. János ellenfele, I. Ferdinánd uralkodott. Azok az alapelvek pedig, amelyeket a magyar nemesi társadalom később az ő írásművéből vezetett le – a jobbágyság „örökös” és röghöz kötött volta, az „una eademque nobilitas”, azaz nagyúr és kurtanemes jogainak azonossága –‚ még egyáltalában nem mentek át a gyakorlatba. Politikusi pályafutása ugyanakkor egybeesik a magyar történelem egyik legnagyobb horderejű sorsfordulójával, Mátyás király hatalmi rendszerének bukásával, majd a török hódítás kezdetével.

A köznemesség szószólója

Életének korai szakaszáról nagyon keveset tudunk. 1458 táján született Ugocsa megyében. 1483-tól a királyi udvarban, a legfelsőbb bíróságokon kapott kisebb-nagyobb tisztségeket, közben gyakorlati úton szerzett ismereteit fél évi krakkói diákoskodással kerekítette ki. Nem fiatal már, mikor 1502-ben megszerzi első jelentősebb hivatalát: az országbíró ítélőmestere, azaz bírói helyettese lesz. 1513-tól egyszerre két urat szolgál: az országbírónál betöltött állás mellett Szapolyai János erdélyi vajdának is ő az ítélőmestere. Három évtizedes tevékenysége során szerzett jogi ismereteit, rendszerességre hajló gondolkodását ismerik el, mikor őt bízzák meg az érvényes törvények összeírásának megtisztelő feladatával. (Eddig ugyanis ilyen gyűjtemény nem létezett Magyarországon.) E megbízásból születik a Hármaskönyv, de – mint hasonló esetben gyakran előfordul – e megbízatásának is politikai háttere van.

Az 1490-es évektől az arisztokrácia kezdett mind merevebben elkülönülni az egyszerű nemességtől. Ekkor lett az országgyűléseken is jelentkező köznemesi törekvések fő szószólójává Werbőczy. A köznemesi mozgalom azonban sokkal többször volt eszköz a viszálykodó nagyurak kezében, mint kezdeményező erő. Különösen idegengyűlöletét használták ki sokszor. Egy ilyen, meglehetősen bonyolult politikai játszma segítette Werbőczyt a nádori székbe. Szapolyai 1525-ben összekülönbözött saját korábbi pártfogoltjával, Báthory István nádorral, s a köznemesség támogatásával ki is buktatta őt tisztéből. A Báthory helyére választott Werbőczy István azonban nem tudott megkapaszkodni új méltóságában. Mint nádornak, neki kellett ítéletet mondani az örökös nélkül elhalt Újlaki Lőrinc herceg birtokainak perében. A mérhetetlen vagyonra – egy hajdani örökösödési szerződés értelmében – maga Szapolyai János tartott igényt. Werbőczy azonban végül úgy ítélkezett, hogy a magvaszakadt főúr vagyona a koronát illeti.

A sakkhúzás rosszul ütött ki. A megsértett vajda cserbenhagyta köznemesi vezérből lett új pártfogoltját, amikor – nem tudjuk miért – a királyi udvar a kedvező ítélet ellenére Werbőczyt már 1526 tavaszán elűzte a nádori székből. A mohácsi csatát duzzogó visszavonultságban, egy felvidéki birtokán élte meg.

János király főkancellárja

Következő kinevezése, a főkancellári cím – amit világiak közül ő viselt először Magyarországon – már a Mohács utáni útkeresés egyik mozzanata. Az önmagát királlyá tévő Szapolyainak a trónkövetelő Habsburg Ferdinánd ellen szüksége volt a nemesi tömegek támogatására. Werbőczy feltehetően ezért kapta meg és őrizhette meg egész haláláig főkancellári méltóságát. Egy tekintetben meg is szolgálta a belé helyezett bizalmat. Az 1526-ban, majd 1527–1528-ban (az I. János kiűzése, majd visszatérte körüli harcok miatt) széthullott kancelláriát mindkétszer ő szervezte újjá, s tette jól működő hivatallá. Rá hárult néhány fontos diplomáciai tárgyalás lebonyolítása. Szapolyai képviselőjeként többször alkudozott I. Ferdinánd megbízottaival; kétszer is megfordult Sztambulban, hogy a Magas Porta politikáját valahogy kedvezőbbre hangolja urával szemben. E tevékenysége azonban nem hozott túl sok sikert számára. Első Habsburg-tárgyalásaikor – még 1527 legelején – rövidesen rá kellett jönnie, hogy partnerei nem megállapodásra, hanem csak időhúzásra, esetleg az ő átcsábítására törekednek. A főkancellár sértődötten utasította vissza az ajánlatot: „... én oly dologban, ami az én kegyelmes uram méltóságát és tekintélye gyarapodását, az én saját becsületemet és hűségemet sértheti, Felségednek engedelmeskedni nem tartozom és nem is akarok” – írta Ferdinándnak. Tárgyalásokat folytatott az 1527–28. évi polgárháború idején – eredmény nélkül. A kudarc okát nem ismerjük, de tudjuk, hogy a krakkói magyar követek egyike, Frangepán Ferenc püspök őt hibáztatta, „oktondi”-nak, „tudatlan”-nak és „kapzsi”-nak titulálta.

Sikertelenül végződtek azok a tárgyalásai is, melyeket 1530 elején a Fuggerek Budára jött megbízottaival a felvidéki rézbányák bérletének visszaadásáról folytatott. Ugyanez év őszén Poznanban járt egy magyar delegációval: I. Zsigmond lengyel király javaslatára itt folytak megbeszélések I. János és I. Ferdinánd követei között. Megegyezés itt sem született. Aztán 1533-ban Sztambulban találjuk a főkancellárt, hogy az 1532. évi kőszegi kudarc miatt esetleg elkedvetlenedő pasákat a Szapolyai-párt további támogatására buzdítsa, s hogy ellenőrizze Szapolyai János király kormányzója, Lodovico Gritti gyanús portai üzelmeit. Kap is általánosságokban mozgó biztatásokat, de Ferdinánd és I. Szulejmán tárgyalásait nem ő, hanem a körülmények futtatják zátonyra: a török természetesen nem akar egyetlen kudarc miatt visszavonulni Magyarországról. Gritti viselt dolgairól pedig semmi lényegeset nem tud meg, s a kormányzó iránti bizalmában megerősödve tér haza Budára. 1535-ben, Gritti meggyilkolása után Bécsbe utazik, ahol (a ténylegesen rég kettészakadt) ország immár jog szerinti kettévágásáról tárgyal – hiába.

1539 januárjában fényes delegáció tagjaként jut el Krakkóba – feladata ezúttal csupán annyi, hogy az öreg János király ifjú menyasszonyát, a lengyel Izabella hercegnőt Budára kísérje. Ősszel ő tárgyal I. Zsigmond követeivel az Izabellának adandó hozományról: a megállapodás aláírásakor neki kellett a legjobban tudnia, hogy a magyar ígéreteket bajos lesz betartani.

Ezzel szemben egyáltalában nem volt protokoll-jellege utolsó külföldi útjának, melyet ura halála után Sztambulba tett. Arra kellett rábírnia a szultánt, ismerje el a csecsemő János herceget apja törvényes utódául. I. Szulejmán természetesen beleegyezett a kérésbe – hiszen ellenkező esetben magyar szövetségeseit egyenest fő ellensége, Ferdinánd király karjaiba kergette volna. Így hát az öregúr megnyugodva térhetett haza Magyarországra: „Tudják meg uraságaitok, hogy... a jóságos Isten segítségével a leghatalmasabb szultántól összes előterjesztésünkre megkaptuk az óhajtott választ. Boldog emlékezetű urunk fiát a felséges szultán meghagyta az atyai trón, Erdély és Magyarország birtokában” – jelentette megbízóinak. A siker azonban az ország számára nagyon is kétes értékű: mint közismert, a csecsemő király megsegítésére küldött török haderő 1541 augusztusában csellel elfoglalta Budát...

Az életpálya: kudarcok sora

Werbőczy, a diplomata pályafutása mindennek értelmében kudarcok és látszateredmények sorozata. Rossz diplomata lett volna? Nem volt megfontolt tárgyalópartner, ennek már politikusi pályája kezdetén is jelét adta. Mikor 1522-ben a rendek megbízatásából a német birodalmi gyűlésre ment, egy este Lutherrel vacsorázott, s rögtön megragadta az alkalmat, hogy vallási nézetei helytelenségéről próbálja meggyőzni a nagy reformátort.

Balsikerei másik, talán fontosabb oka azonban nyilvánvalóan az volt, hogy az elvállalt feladatok megoldása nem volt reális. A Ferdinánddal való békealku sokáig egyik vagy másik király lemondása vagy lemondatása körül forgott: a Német Birodalom és a Magas Porta árnyékában azonban ilyen engedményre egyik fél sem hajlott. Mikor viszont kiderült, hogy a megoldás csakis egymás – legalábbis ideiglenes – elismerése lehet, akkor Werbőczy kimarad a tárgyalásra kijelölt személyek közül. Az ország jövője szempontjából oly fontos váradi békét (1538 februárjában) nem ő, hanem Fráter György készítette elő és kötötte meg.

A két sztambuli látogatás azt is sugallja, volt a kudarcoknak egy harmadik, kifejezetten személyi oka is. A török udvar hatalmasai mindkétszer az orránál fogva vezetik. A jóhiszeműség, a hiszékenység pedig a diplomáciában nem bocsánatos bűn.

S ha valaki ilyen hibákra képes, azokat nyilván nem csak követként fogja elkövetni. Werbőczy politikusi pályája idehaza is tele van kisebb-nagyobb ballépésekkel. Mikor – feledve a közelmúlt sérelmét – 1526-ban fölajánlotta szolgálatait Szapolyainak, azt remélte tőle, hogy egy némettől és töröktől egyaránt független országot fog teremteni a Jagellók által hátrahagyott romokon. Hitében ugyan hamar csalatkoznia kellett, mégis kitartott ura mellett. Ő, aki minden idegen befolyás megszüntetéséről szónokolt a nemesi tömegeknek, zokszó nélkül szegődik egy nyíltan törökbarát politika szolgálatába. Azután, mikor a kölcsönös veszteségek arra kényszerítik a két ellenkirályt, hogy az ország megosztásáról kezdjenek tárgyalásokat, Werbőczy lesz a vezetője az első olyan János-párti követségnek, amely ezt az ajánlatot (1535-ben) elviszi Bécsbe. Rossz szájízzel tette, ezt tudjuk későbbi viselkedéséből. De megtette. A váradi békét követően pedig előbb abba az alkupontba kapaszkodik bele, hogy János halála után az országot egyesíteni kell Ferdinánd uralma alatt. Amikor Fráter György 1540 nyarán fölrúgja az egyezséget és a gyermek II. János megválasztásával fenntartja az ország megosztottságát, megint fordít egyet a véleményén, s nemcsak hogy hű marad a Szapolyai-dinasztiához, hanem elvállalja a tragikomikus sztambuli követséget is.

Elvtelen törtető lett volna? Inkább csak nem tudott rendet teremteni elvei és a felbolydult világ többszörös ellentmondása között. Hiszen azokban a dolgokban, melyek cselekedeteit irányították, mindig volt valami fontos, valami tisztességes. A függetlenség megtartása, az országegység megőrzése, végül a lerázhatatlan török gyámkodás kényszerű elvállalása – ezek valóban az akkori magyar politika alapkérdései voltak. Ami zavaró a főkancellár viselkedésében, az nem az ismételt irányváltoztatás – ki tudott akkor azonnali és végleges megoldásokat találni a gondokra? –‚ hanem az, hogy a pálfordulások elképesztően rosszul voltak időzítve. Mintha Werbőczy mindig csak akkor jönne rá egy lépés megtételének szükségességére, amikor az valójában már idejét múlta. Egy példa, ezúttal a belpolitikából. János király, 1531. évi szorongatott helyzetében kormányzóvá tette Ibrahim nagyvezír bizalmasát, az Isztambulban élő velencei kereskedőt, Lodovico Grittit. A magyar urak – ki idegengyűlöletből, ki a töröktől féltében, ki a királyi hatalom megerősödésétől tartva – alaposan felzúdultak a döntés ellen. Werbőczy maga sem volt hajlandó aláírni a kormányzói kinevezést. Aztán néhány év elteltével kezdett megbékélni az olasszal, olyannyira, hogy annak utolsó Magyarországra jövetelekor, 1534-ben már lelkesen készült fogadtatására. Csakhogy Gritti nem békét és egységet hozott – Ferdinánd és a Porta állítólag egyezségre léptek, ennek értelmében a Habsburg uralkodó az országot Jánosnak engedné át –‚ hanem egyeduralomra tört. Meggyilkoltatta ellenlábasát, Czibak Imre váradi püspököt – mire föl az erdélyi rendek őt magát ölték meg. Ferdinánd békéjéből pedig annyi volt igaz, hogy Szulejmán valóban hitegette mindenféle ígérettel – de Magyarország átengedése Bécsben természetesen szóba sem került.

Az ismételt, s legtöbbször elkésett véleményváltoztatások eredményeképpen a reális tennivalók helyett egyre inkább álomképek népesítették be az öreg kancellár gondolatvilágát. S ezek is általában jóval tovább tartottak, mint a valós lehetőségek. 1541 őszén Buda már a töröké volt, az országban újabb polgárháború fenyegetett, általános volt a rettegés. Werbőczy azonban ott marad a volt királyi székvárosban, s az első budai pasa megbízásából igyekszik megnyugtatni a népet: „Tudjátok meg, hogy a felséges szultán a felső részek dúlására kiküldött csapatainak... fővesztés terhe alatt megparancsolta, hogy a magyar nemzetiségű lakosságot, még ha az Ferdinándhoz tartozik is, személyében és javaiban károsítani ne merészeljék. Bizonyosak lehettek tehát benne, ... hogy nem fogtok kárt szenvedni.” A török katonaság persze nem akart tudni ilyen korlátozásról, maga a budai pasa pedig Werbőczy szolgáit is kivégeztette, ha úgy hozta kedve.

Az utolsó illúzió – a méltányos hódítóról – szinte azonnal szétfoszlott. A reményvesztett Werbőczy pár hét múlva meghalt – talán méreg, talán csak a lelkifurdalás ölte meg.

Mi él tovább?

Az idő lassacskán úgy formálta át Magyarországot, hogy Werbőczy köznemesi ihletésű társadalmi ideálképe egyszer csak kezdett a valóságra hasonlítani. Ez azonban nem a Hármaskönyv következménye, hanem a gazdaságunkat tönkretevő török háborúé, a városainkat letaglózó nyugat-európai versenyé. Cselekvő, alkotó emberként Werbőczy István aligha vitte előbbre a magyar társadalom ügyét. Az élet különös véletlene, hogy jogászi teljesítményével mégis beleszólhatott az ország sorsának alakulásába – nem személyében, hanem a holt betűk erejével.