Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

6. fejezet -

Egy parasztpolgár harcai a török ellen. Tóth Mihály

SZAKÁLY Ferenc

Egy paraszt-polgár harcai a török ellen

Tóth Mihály

1552 a másfél százados Habsburg–török összecsapás-sorozat legmozgalmasabb esztendei közé tartozik. Bár Gárdonyi Géza remekműve, az Egri csillagok nyomán a keresztény fegyverek diadalmas éveként él a magyar köztudatban, valójában hatalmas török térnyerést hozott. Veszprém, a nógrádi, a temesközi és a Maros menti várak, valamint Szolnok török kézre jutásával a megszállt terület csaknem megkétszereződött.

Az 1552-es hadiév februárban a Szeged visszavívására indított sikertelen keresztény vállalkozással kezdődött. A szegedi ostromterv megszületéséről így számolnak be Bernardo de Aldana spanyol zsoldosvezér tábormester emlékiratai: „[1552. január elején] felkereste Aldanát egy szegedi férfiú, név szerint Tóth Mihály, aki annak előtte Szeged bírója volt, de akkoriban bujdosott, mert valamiért gyanakodott rá a török, s foglyul akarta ejteni; és ez a Tóth meg egy barátja, kit Nagy Ambrusnak hívtak, azzal állt elő, hogy Szeged népével azt tervezik, hogy leölik a várban levő hétszáz főnyi törököt, és ha Aldana szavát adván megfogadja, hogy az ott levő királyi csapatok élén kellő segítséget nyújt, bizony nekifognak a támadásnak. Amint ebben ily módon megegyeztek, legott megüzente a dolgot Gian Battista [Castaldo tábornoknak, a főparancsnoknak], megkérdezvén tőle, hogy érdemes-e afféle tervbe fogni vagy sem, és hogy mondja meg, hogy ha ő belefogna és véghezvinné, vajon számíthat-e a segítségére, hiszen csupa török őrség közé van ékelve. Gian Battista visszaüzent, hogy azt a lehetőséget bizony nem szabad elszalasztani, merthogy roppant nagy szolgálatot tehetnek a királynak.” A legfontosabb magyar forrás, Tinódi Sebestyén Szegedi veszedelem című egykorú krónikás éneke szerint is Tóth volt a vállalkozás kezdeményezője: „Jó Tót Mihál régen magabíró vala, / Szeged várasának főbírája vala, / Az terekek közül ő kiszökött vala, / Mező Döbröczömben szegényül lakik vala. / Az nagy kárvallásán korosként bánkódik, / Mint megtorolhatná, azon gondolkodik. / Nemzete, sok főnép nagy Szegeden lakik, / Kikkel jó hit alatt gyakorta tanácskodik.”

E két – hitelt érdemlő és egybehangzó, de egymástól független – híradás több okból is méltán kelt meglepetést abban, aki ismeri a kor viszonyait. Egyfelől, mert nemigen talál rá más példát, hogy egy ilyen – a környékbeli királyi haderőket és a nemesi felkelést is mozgósító – vállalkozást magánszemély javaslatára és ígéretei alapján indítottak volna. Másfelől, mert úgy tapasztalta, hogy éppen az a módos mezővárosi cívis-réteg vette ki legkevésbé a részét a 16. század közepi törökellenes harcokból, amelyhez Tóth Mihály is tartozott.

Mezővárosok és a török

Az utóbbin kezdve: az 1514-ben felkelt paraszthadak hadműveleti területe egybeesett az ország legfontosabb szarvasmarha-tenyésztő vidékeivel, határvonala pedig szinte láncra fűzte a legjelentősebb szőlőművelő központokat. Mivel az itteni mezővárosok lakossága nemegyszer bírái, tanítói és papjai vezetésével csatlakozott a felkeléshez, és név szerint is ismerünk olyan gazdagparasztot, aki segédkezett a kézre került urak kivégzésénél, nyilvánvaló, hogy a nagy magyar parasztháború a felemelkedési lehetőségében korlátozott mezővárosi parasztság megmozdulásának tekinthető. A győztes uralkodó osztályban és kormányzatában volt annyi bölcs önmérséklet, hogy nem kívánt leszámolni a „fő bűnös” mezővárosokkal – igaz, ez érdekei ellen lett volna –‚ s az első bosszúhullám elültével beérte a személyes felelősséget elfedő kollektív büntetéssel: a felkelés alatt okozott károk megtéríttetésével.

Ezzel a feltörekvő mezővárosi paraszt-polgárság történetének radikális szakasza – jobban mondva: epizódja – le is zárult. E réteg, úgy tűnik, teljesen apolitikusan viszonyult a következő évtizedek politikai viharaihoz, jóllehet a hatalom megingása miatt nyilván lett volna módja érdekei hangoztatására és törekvései kibontakoztatására. De nem az 1514-es bukás hatására, hanem azért cselekedett így, mert megtalálta számításait az adott viszonyok között is. Azon félelmei, amelyektől sarkallva fegyvert ragadott, nem igazolódtak, s a megtollasodás, sőt a társadalmi felemelkedés elé továbbra sem tornyosultak leküzdhetetlen akadályok.

Szemben a nemességgel és a szabad királyi városok polgárságával, a mezővárosi paraszt-polgárság kezdetben várakozó álláspontra helyezkedett a török hódítókkal szemben, s bizonyos fokig hajlandó volt közreműködni az idegen uralom konszolidálásában is. A tőkeerős elemek tömeges menekülése csak később kezdődött meg, amikor kiderült, hogy az új hatalom nem képes biztosítani a vagyoni és személyi biztonságot. A királyi Magyarországra (elsősorban Nagyszombatba és Kassára), kisebb részt az Erdélyhez tartozó területre (elsősorban Debrecenbe és Nagyváradra) menekült hódoltságiak – hozzáértésük, szervezőképességük és tőkeerejük jeleként és okán – sokáig uralták az irányító posztokat az őket befogadó közösségekben is.

A mezővárosi paraszt-polgárság tehát kivárással, majd félreállással válaszolt a török hódításra, s semmi jele annak, hogy tömeges utánpótlásul szolgált volna a kialakulóban levő magyar végvári katonaság számára. Úgy tűnik, mind a végvári katonaság, mind az ekkor kialakuló hajdúság sorait a lakóhelyükről elűzött hódoltsági nemesek és falusi parasztok töltötték fel. Megesett persze, hogy a mezővárosok vezetői saját elhatározásukból szembeszegültek a hódítókkal, nekibuzdulásuk azonban mindenütt kérészéletűnek bizonyult. A pécsi tanács például 1541-ben megtagadta Izabella királyné azon parancsának teljesítését, hogy nyissa meg a kapukat a szultán előtt, s a főbíró vezetésével fegyverrel is ellenállt a város átvételére kiküldött törököknek. Az 1543. évi hadjárat idején viszont már bénultan várta sorsának beteljesülését, vezető polgárai pedig – élükön az 1541-ben vitézül helytállt főbíróval – vagyonuk kimentésével voltak elfoglalva.

A szabad királyi városi jogállású, de termelési szerkezeténél fogva mezővárosias mentalitású Szeged – amely tüntetően távol tartotta magát az 1514-es parasztháborútól – azonban egészen másként viselkedett. Polgárai, akik 1527-ben ujjat mertek húzni a félelmetes hírű szerb vezérrel, Cserni Jovánnal is – Jován a városban lefolyt csetepatéban kapott halálos sebet –‚ már 1542-ben késznek nyilvánították magukat az ellenállásra. A városi tanács úgy vélekedett, ha ezer puskás gyalogot és Kecskemét és Nagykőrös lakosságából kétezer főnyi segítséget kapnak, meg tudják védeni magukat. A segítség nem érkezett meg, s amikor a törökök 1543 tavaszán befészkelték magukat Szegedre és ott szandzsák-székhelyet létesítettek, a tanács – élén Zákány István főbíróval – a fejével fizetett elszántságáért.

A lótenyésztő, állatkereskedő

Tóth Mihály már a török megszállás előtt is a közel tízezer lakosú „mamutváros” irányítói közé tartozott. Tekintélyét és tekintélyes vagyonát nagy állattenyésztőként és -kereskedőként alapozta meg. Különösen lótenyésztőként örvendhetett messze földön jó hírnévnek; amikor maga Fráter György érdeklődött egy hátaslova iránt, nem átallott – hozzávetőleg 60 Ft-ot érő – ezer darab sót kérni érte. (Ami mellesleg arra utal, hogy érdekelt volt a Szegeden keresztül a Dunán túlra irányuló erdélyi sókereskedelemben is!)

Bár Zákány 1542 októberében „bíróként” emlegeti – ami ez esetben alighanem „tanácstagot” jelent – aligha számíthatott a hangadók közé, ha megúszta a törökök megfélemlítő akcióját és továbbra is szülővárosában maradhatott. Ha pedig – miként azt Tinódi állítja – utóbb valóban főbíróvá lépett elő, úgy élveznie kellett a megszállók bizalmát is.

Az 1547. év – több más, egykori szegedi előkelő társaságában – már új lakóhelyén, Debrecenben köszöntött Tóthra. (A város 1546. évi török összeírásában több olyan Tóth Mihály is akad, aki azonos lehet a mi Tóth Mihályunkkal, s felbukkan Tóth elválaszthatatlan harcostársának, Nagy Ambrusnak a neve is. Meglehet, hogy 1546-ban történt valami olyan Szegeden, ami a város vezető polgárainak egy részét menekülésre kényszerítette.) A „kiszököttek” megtalálták a módját, hogy vagyonukat is kimentsék; Pap Benedek kereskedőről például tudjuk, hogy másfélszáz fejőstehén, egy-egy gulya és ménes mellett több szekérnyi posztót és sok arany- és ezüstholmit hozott magával.

Így lehetett ez hősünk esetében is, hiszen rokonai egy osztozkodásnál közel ezer forintot követeltek rajta, a Péterfia Jakab utcában rangos házat vásárolt és szolgájáról is hallunk. A debreceni jegyzőkönyv bejegyzései szerint nem következett be törés állatkereskedői tevékenységében sem. Képességeit a városigazgatásban is kamatoztatta; 1549-ben a városi tanácstagok sorában találjuk, s feltehetőleg nagy része lehetett abban, hogy az ide menekült szegediek saját arculatukra formálták a befogadó várost.

Egy állatkereskedő szükségképp szoros munkakapcsolatba került a termelésből kiszakadt és kisebb-nagyobb szabadcsapatokba szerveződött elemek társadalmon kívüli világával. A lakóhelyükről elűzött szabad legények – ismertebb nevükön: a hajdúk – részben útonállásból, rablásból és fosztogatásból, részben pedig abból éltek, hogy a nyugati felvevőpiacokra hajtották az alföldi marhacsordákat. Mivel mindeközben kitanulták a fegyverforgatás mesterségét, sőt az irreguláris taktikát is, ha éppen akadt pénz felfogadásukra, katonaként is hasznukat lehetett venni. Különösen a Tiszántúlon volt sok belőlük, ahol 1542-ben Fráter György szerint 25 000 jól felfegyverzett gyalogost és naszádost lehetett volna kiállítani közülük.

A kereskedők és a hajdúk együttműködése merőben kényszerszülte volt, s nem csoda, hogy az előbbiek egyáltalán nem kívántak bensőségesebb kapcsolatba elegyedni alkalmi bérmunkásaikkal, akiktől maguk is sok kárt vallottak. Még kevésbé mutattak hajlandóságot arra, hogy e potenciális katona-anyagból csapatokat szervezve belefolyjanak a törökellenes küzdelembe. Ha Tóth Mihály – akinek új lakóhelyén sem voltak megélhetési és beilleszkedési problémái – mégis másként cselekedett, az aligha magyarázható mással, mint hogy nem volt képes belenyugodni szülővárosa elvesztésébe, és úgy érezte, személyes leszámolnivalója van a hódítókkal. Alkalmasint maga Fráter György is erősítette benne ezt az érzést, aki saját szervitoraként mutatta be Tóthot Castaldónak. A barát még 1541 előtt szoros üzleti és magánkapcsolatokat alakított ki a magyar kereskedőtársadalommal és ezt erdélyi éveiben is tovább ápolta. Nyilván kapóra jött neki, hogy pártfogoltjai között olyanra akadt, aki katonai ambíciókkal rendelkezett, s akit toborzásra is felhasználhatott.

Hajdúcsapat élén

A királyi Magyarország és Erdély egyesítésének megtorlására indított 1551 őszi török támadás ugyanis felettébb szükségessé tette a környékbeli fegyverfoghatók mozgósítását, hiszen Ferdinánd király – egy gúnyos korabeli megjegyzés szerint – segélycsapatok helyett fegyveres követséget küldött Erdély megvédelmezésére. Szokollu Mehmed ruméliai beglerbég támadása egy hajdúcsapat élén találta a szegedi majd debreceni tőzsért és fegyvertársát, Nagy Ambrust. Részt vettek Lippa visszavívásában, majd csatlakoztak azon egységekhez, amelyek – a vezérlet tilalma ellenére – rátámadtak Ulema pasa Lippáról Szegedre igyekvő csapataira. (Meglehet, hogy Tóthék ott voltak azok közt is, akik 1551 októberében Makónál szétverték a szegedi bég seregét.)

Ez lévén a magyar végvárakhoz legközelebbi török bázis, a keresztény hadvezetés már 1551 nyarán foglalkozott Szeged megtámadásának tervével, s ezt most a Maros menti várak visszaszerzésére indított hadjárat sikere után ismét napirendre tűzte. Mivel e terv egyfelől kézenfekvő volt, másfelől pedig a legfelső szinten is foglalkoztak vele, nyilvánvaló, hogy nem Tóthtól származott. Hogy a korabeli elbeszélő források mégis őt jelölik meg kezdeményezőként, azzal magyarázható, hogy ő volt az, aki az addig csak az óhaj szintjén mozgó tervezgetéseknek megvalósítható formát adott. Részben azzal, hogy – gondosan ápolt kapcsolatai révén – rábírta a szegedi lakosságot, kivált a tiszai átkelésnél nélkülözhetetlen halászokat a vállalkozás támogatására, részben pedig azzal, hogy magára vállalta az elővéd kényes szerepét.

Tóth egyébként nem szenvedett a hajdúvezérek szokványos betegségében: a féktelen magabízásban, s csupán annyit vállalt, amennyire erejéből valóban futotta: „Királynak Tót Mihál felfogadta vala, / Szegednek várasát hogy kezébe adná, / Az várat megvenné, arra elíg nem volna” – olvassuk Tinódinál. Úgy gondolta, hogy a vár megvívása a reguláris gyalogság, az ostromlók védelme pedig a magyar huszárok és német vértesek feladata lesz majd.

Tóth maradéktalanul teljesítette vállalását: ügyes figyelemelterelő manőverek után, február 21-ének hajnalán a városra ütött, és azt – a lakosság aktív közreműködésével – megszállta. Bár néhány nap múlva befutott a többi csapat is, az ostromlók tehetetlensége és a megfelelő ágyúk hiánya miatt a vállalkozás meghiúsult, s Ali budai pasa sebtében összetoborzott serege március 1-jén megverte és visszavonulásra kényszerítette az ostromlókat. A reguláris csapatok viszonylag csekély veszteséggel úszták meg a kudarcot, a hajdúk soraiban viszont széles rendet vágott a halál.

A február végi napokban az egész ország a hajdúk és vezérük dicséretét zengte, utóbb viszont őket okolták a vereségért. Tinódi főként azért kárhoztatja őket, mert a város elfoglalása után a zsákmányolásnak, az ivásnak és a bujálkodásnak adták magukat, s a táborból portyára széledve, meggyengítették azt. Aldana pedig azt írja, hogy a győzelemre álló ütközetet azért vesztették el, mert a hajdúk – akik kezdetben vitézül helytálltak túl korán zsákmányolni kezdtek, s hogy a megszerzett holmikat a huszárok ne vehessék el tőlük, elfutottak a csatatérről.

A kísérlet azonban valójában amiatt fulladt kudarcba, mert az ostromlóknak nem sikerült kihasználniuk a meglepetés adta előnyöket és még a felmentő sereg beérkezte előtt elfoglalniuk a nem különösebben erős szegedi várat. Ebben egyaránt közrejátszott az előkészítés hevenyészettsége, az utánpótlás gyengesége és – nem utolsó sorban – Aldana túlzott óvatoskodása. Saját katonái is úgy vélekedtek, hogy az ő erélytelensége miatt vesztettek csatát. E helyzetben a hajdúk és a huszárok – egyébként valóban közmondásos – fegyelmezetlensége legfeljebb csak ronthatott az amúgy is kilátástalan helyzeten. De ne feledjük: a hadjárat valamennyi részsikere a hajdúk nevéhez fűződik. Nemcsak a február 21-i rajtaütés, hanem az a február 27-i győzelem is, amelyet egyik portyázó csapatuk Kászim becsei és becskereki pasa Szegedre igyekvő serege felett aratott. S azt se, hogy a király olyannyira nem osztotta a hajdúkat ért kritikát, hogy még márciusban megnemesítette Tóth Mihályt.

A legveszélyesebb pontokon

Tóth megmenekült és a jelek szerint együtt maradt csapatának törzse is, hiszen már másfél hónap múlva képes volt megtámadni és elsüllyeszteni azokat a hajókat, amelyeken a törökök élelmiszert szállítottak Szegedre. Az 1552. évi török hadjárat megindulása után mindig a legveszélyesebb helyeken találjuk, s ha valahol bravúr szükségeltetett, általában vele próbálkoztak. Aldana parancsnoksága alatt Lippán állomásozott 200 hajdújával, s amikor a kétségbeesett Losonczy Istvánné saját költségén hadi- és élelmiszereket kívánt bejuttatni Temesvárba szorult férjének, többek közt őt választotta ki e feladatra. Ismét elővédbe küldött egységeit a törökök szétverték, mire a többiek meg sem próbáltak átkelni a marosi réven. De az újabb kudarc sem tépázta meg hírnevét. Lippa és Temesvár eleste után Castaldo őt szemelte ki arra, hogy az ostromlott Szolnokra erősítést vigyen, de az intézkedés elkésett.

Miután Tóth nem jutott be Szolnokra, Gyulára húzódott vissza hajdúival, ahol – annak jeleként, hogy csapata eddig is alkalmilag jutalmazott és zsákmányából élő szabadcsapat volt – csak ő kapott zsoldot, emberei nem. Nem törték meg a sorozatos kudarcok; valamikor Eger ostromával egy időben a szentgyörgyi erősségre támadt, s annak egy részét el is foglalta.

A háború lezárulta után Tóth továbbra is Gyulán maradt, s önkéntesből zsoldossá változott, méghozzá immár nem gyalogosok, hanem huszonöt huszár élén. Ő maga és katonái azok közt szerepelnek a környékbeli falvak 1553-as vallomásaiban, akik a népnek komoly károkat okoztak. Igaz, a jegyzékben megtalálható csaknem valamennyi gyulai vitéz, s az egykori polgár nem is sorolható a legkíméletlenebb népnyúzók közé. Tóth azonban nem sokáig katonáskodott; valamikor 1554 márciusa és novembere között elragadta a halál.

Tóth Mihály, jóllehet már nem lehetett fiatal, éppoly jól bevált katonaként, mint egykoron városvezetőként és békésen tollasodó kereskedőként, hiszen nem ő, hanem a körülmények tehettek róla, hogy nem mutathatott fel nagyobb sikereket. Mégse bánjuk, hogy egykori osztályostársai – a váratlanul megerősödött magyar kereskedő réteg tagjai – nem követték példáját! Katona, sőt kiemelkedő képességű vezér is bőven akadt háború tépte hazánkban – bárcsak pénz lett volna annyi! –‚ s aligha volt szükség azokra, akik az ország kincsei értékesítésének megszervezésében is kitüntethették magukat. Igaz, Tóth Mihály az ő soraikból sem hiányzott, hiszen bőven volt, aki a helyére lépjen. Mert ismét csak nem a kereskedői szellem és a tehetség hiánya, hanem a körülmények a felelősek azért, hogy a magyar polgárság nem tudta kifutni a maga formáját, s teljesítménye nem válhatott az ország emelkedésének esz közévé.