Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

7. fejezet -

A “kényszer” felismerõje. Báthory István

PÉTER Katalin

A „kényszer” felismerője

Báthory István

Báthory Istvánt (1533–1586) a magyar történetírás nem szokta a múlt legnagyobb alakjai közé sorolni. Valószínűleg azért visszafogott a megítélése, mert Báthory nem kelt fel a nyugati uralkodóházzal szemben, márpedig nálunk erdélyi fejedelemnek csak Habsburg-ellenes harc szerezhet érdemeket. A belső építőmunka eredményei a legritkábban váltanak ki elismerést. Nagyon jellemző ilyen szempontból, hogy Báthory István fejedelem bizonyos kapcsolatai királyságbeli elégedetlenekkel rendszerint hangsúlyt kapnak, holott kifejezetten visszautasította a beavatkozás gondolatát. Nem azért tette, mintha a Mohács után kialakult viszonyokat véglegesnek tekintette volna. Éppen úgy vágyott a régi, dicsőséges Magyarország feltámasztására, mint kortársai közül a legtöbben. De azt is tudta, hogy az ábrándot nem szabad a megvalósítás lehetőségével összetéveszteni. Egyelőre megváltoztathatatlan tényként értékelte a két nagyhatalom jelenlétét Magyarországon, és e felismerés jegyében cselekedett. Minthogy Erdély különállásában hosszú időre érvényes történelmi kényszert ismert fel, hozzálátott, hogy alkalmassá tegye az önálló létre.

Hivatottságtudat a családból

A 16. század szemlélete szerint Báthory István joggal tekintette magát akár a legelső hivatalra is alkalmasnak. Ősei sokkal régebben voltak benne a politikában, mint az utolsó nemzeti királyt adó Szapolyaiak. A nagyon magas előkelőséget jól érzékelteti a Mátyás király udvarában élt történetíró, Bonfini, aki a Báthory-ősöket mint vizigót királyokat szerepeltette. A történetből egy szó sem igaz, de ez a reneszánsz korában szokás: minél hatalmasabb volt egy-egy família, annál mélyebbre vezették a történelemben a gyökereit. És a Báthoryak Mátyás alatt már valóban a legelsők közé tartoztak. Voltaképpen a 15. század eleje óta viseltek folyamatosan országos méltóságokat. Ezután több ágra szakadt a hatalmas família. A két jelentősebb ág a Szatmár megyei Ecsedről, illetve a Kraszna megyei Somlyóról nevezte magát ecsedi Báthorynak, illetve somlyói vagy somlyai Báthorynak. A családtagok azonban továbbra is igen jó kapcsolatot tartottak. Mivel pedig – házasságok révén – rokonuk volt mindenki, aki akár a királyi Magyarországon, akár Erdélyben számított, sűrű érintkezésük nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a két, kereszténynek hagyott országrész között az összetartozás tudata minden ellenkező politikai hatás dacára fennmaradjon.

A későbbi fejedelem 1533-ban somlyói Báthorynak született. Apja Szapolyai János király erdélyi vajdája volt, de az István születését követő évben meghalt, és a család a fiút még gyermekként Ferdinánd udvarába vezette be. Valószínűleg valamelyik főherceg vagy főhercegnő udvartartásához tartozott, mert a körülöttük élő más fiatal arisztokratákkal együtt elkísérte 1549-ben Katalin főhercegnőt Mantuába, ahol Ferdinánd lánya az ottani herceg felesége lett. Báthory István ifjúságáról sokkal többet nem is tudunk. Közéleti pályája elejét visszamenőleg minősíti beszédesen az a tény, hogy már Izabella királyné kinevezte váradi főkapitánynak. Ezt a méltóságot a politikai életben kezdő nem szokta kapni; Báthory is már elismert politikus lehetett, amikor huszonegynéhány évesen megszerezte.

A lehetőségek kihasználása

Tehetsége legfeltűnőbb vonását is ez a kinevezés jelzi, mert ragyogóan biztos érzékkel ismerte fel minden helyzetben a kínálkozó alkalmat. Aligha ment el lehetőség mellett anélkül, hogy ki ne használta volna. Amikor Izabelláék visszatértek Erdélybe, Báthory Ferdinándtól Szapolyai pártjára állt, és akármilyen konkrét ok volt is e mögött, bizonyosan oda vezetett, hogy Báthory a király – arisztokratáktól és ambiciózus fiatal politikusoktól nyüzsgő – környezetéből olyan helyre került, ahol a régi vezető gárda már kiöregedett, valamirevaló fiatalok pedig nem voltak. Ezen a párton voltaképpen egyetlen ifjat kell számba venni, a királyfit magát, aki beteges kamaszként tért haza Lengyelországból. Báthory István pedig – természetesen – soha nem nyilatkozott terveiről, János Zsigmondot is hűségesen szolgálta, de mindent megtett azért, hogy alkalom adtán ő maga álljon az erdélyi hatalom átvételéhez a legközelebb.

János Zsigmond 1571. március 14-én halt meg. Hat héttel később, április 25-én megérkezett Konstantinápolyból az értesítés: II. Szelim vajdává tette Báthory Istvánt. A két időpont között tárgyalni nem lehetett, mert az út a török főváros és Gyulafehérvár között pontosan ennyi ideig tartott. Báthory tehát a szultánnal nyilvánvalóan még János Zsigmond életében megállapodott. Ugyanezt cselekedte minden valószínűség szerint a másik érdekelt féllel, Miksa császárral és királlyal is. Az uralkodó nem máshoz, hanem hozzá fordult, amikor az utódlás mikéntjéről kellett dönteni. Végül, itt utolsónak következik, holott Báthory valóságosan talán ezzel kezdte: megdolgozta a hazai közvéleményt. Így lehetséges, hogy jóllehet mindkét nagyhatalom támogatását bírta, nem a szultán által behelyezett, nem is a királytól kinevezett tisztviselő lett, hanem erdélyi országgyűlésen választatta meg magát. A szultán kinevező levelét csak a választás után olvastatta fel, Miksának pedig titokban esküdött hűséget. Aztán mindkét hatalom képviselőjével szemben jó ideig úgy tett, mintha az ő tisztviselőjeként működne.

Mindenkit félrevezetett

A választáshoz vezető események során Báthory mindenkit többé-kevésbé félrevezetett. Az uralkodóknak azonban nem az a feladatuk, hogy erkölcsi értelemben feddhetetlenek legyenek, hanem minden eszközzel az ország javát kell szolgálniuk. És Báthory István ezt cselekedte. Megakasztotta a belső anarchiát, ugyanakkor lehetőséget adott a két nagyhatalomnak a béke fenntartására. Egyetlen rossz lépés Báthory részéről bizonyosan kirobbantja közöttük a háborút. Évtizedek óta mindig így történt: valahányszor a keleti országrész egyik hatalom oldaláról a másikéra átállt, megjelentek az éppen ellenséggé vált fél csapatai. Most azonban a hintapolitika bűvös mozgása nem indult be. Megrekedt Báthory „erkölcstelenségén”.

A két nagyhatalom közömbösítéséből adódó lehetőséget az új uralkodó hallatlan munkabírással használta ki, bár fizikai értelemben nem látszott szívósnak, és gyakran volt beteg. Talán azért lett szellemi téren fáradhatatlan, mert minden őszintén érdekelte. Akár diplomáciai akció szervezéséről, akár egyszerű katonák ügyeinek intézéséről vagy az unokahúga menyasszonyi ruhájának díszítéséről volt szó, a figyelme azonnal a feladatra fordult, és addig koncentrált, míg a megoldás meg nem született. Gyorsan és egyenletesen dolgozott, az idejét jól osztotta be. Báthory a hajszoltság egyetlen jele nélkül tudott mindennel foglalkozni. Sokat segített neki a rendszeresség. Az ügyköröket pontosan határozta meg, úgy hogy akármilyen rangú alattvalójával állt szemben, világosan közölte vele, mit akar. Miután pedig a parancsait – rendszerint igen udvarias modorban – tudtára adta valakinek, a teljesítést mint természetes következményt várta el.

Furcsa azonban, hogy a társas életet nem szerette. Talán emiatt is maradt sokáig agglegény. Ő bizonyosan nem a kötetlen testi élvezetek kedvéért kerülte a házasságot. A 16. század szokásai különben is megengedték volna a törvénytelen szerelmeskedést. Ilyesmiről azonban Báthoryval kapcsolatban nem beszéltek a kortársak. Így tehát, amellett, hogy a társasági érintkezésben nehézkes volt, talán valami nagyon jó lehetőségre várt. Végül kiderült, nem tette hiába. Minden idők legelőnyösebb házasságát a magyarok között Báthory István kötötte.

Házasság a trónért

Mindez 1576 májusában történt. Krakkó volt a színhely, ahol Báthoryt előző nap lengyel királlyá koronázták. Akkor vette el a Jagelló dinasztia utolsó tagját, a kedves és tulajdonképpen szeretetre méltó Annát, bár egyiküknek sem volt sok kedve az együttéléshez. A menyasszony szokatlan egyéniségű testvérek között lett az örökösen otthon hagyott. Fivére, II. Zsigmond Ágost sikeres hadjáratokkal már életében nagy királynak számított, az idősebb testvér pedig, Izabella, Szapolyai János özvegyeként, mint a kor egyik legizgalmasabb sorsú szereplője lett közismert. Annával viszont nem történt soha semmi. Férjet is csak most, öregecskén kapott, amikor már beletörődött az eseménytelen egyedüllétbe, és maga is tudta, hogy nem valami kívánatos társ. Báthory igaz, jóval fiatalabban, de így is már negyvenhárom évesen – úgyszintén magányos volt az esküvő előtt. Aztán az is maradt.

A Báthory–Jagello házaspár ugyanis nem lett boldog. Annát még kívülállók is sokszor látták sírni. István királyt azonban az asszony bánata nem nagyon foglalkoztatta. Nem szerelemből vette el, és nem volt hajlandó úgy tenni, mintha érzelmekre alapozott házasságban élne. Anna nem a saját érzelmei miatt kellett neki, hanem azért, mert a lengyel nemesek többsége szinte szenvedélyes ragaszkodással vette körül a közöttük megöregedett királylányt. A lengyel koronáért folytatott bonyolult diplomáciai játékban ez lett Báthory aduja. Nyugat és Kelet érdekei csaptak akkor össze Lengyelország felett. Nem először történt, nem is utoljára. Jóval később majd ez vezet az ország felosztásához. Most azonban még megőrizték az egységet. Nem utolsósorban azért sikerülhetett, mert a belső széthúzást a köznemesség fölénye nem engedte kibontakozni. Az arisztokrácia legerősebb jelöltjét, Miksa császárt elsodorták. A köznemesek győzelme sok bonyolult tényezőből adódott, de összetartozásuk tudatát a lengyel dinasztia tagjainak csodálatával fejezték ki.

Félkézzel semmit

A koronázás és az esküvő után hamarosan kiderült, hogy a lengyelek aligha választhattak volna jobban. István, aki semmit nem csinált félkézzel, mint király is kiválónak bizonyult. Lengyelországban máig a múlt legjelentősebb személyiségei közé sorolják. Ottani tevékenysége azonban nem része a magyar történelemnek. (Az események szintjén nem tartozik hozzá, a királyság ténye maga viszont nagyon jelentős.) Báthory nyilván sok személyes szempont miatt igyekezett a lengyel trónt elérni. Az akció mögött azonban több volt, mint az a vágy, hogy uralkodóként is a legelsők közé kerüljön. Bizonyosan ott munkált a kényszerűségből különálló Erdély helyzetének mérlegelése is. Egyedül az országtöredék kiszolgáltatott prédaként hevert; a hatalmas lengyel király uralma alatt védelmet kapott.

Otthon nem okozott megrázkódtatást a fejedelem eltávozása. Erdélyt emiatt nem érte hátrány. Báthory még a koronázása előtt teljhatalmú helyettest állított, a bátyját, Kristófot, aki nagy megértéssel lett most családi másodhegedűsből második ember az öccse mögött a közéletben. Minden kortárs szerint feltűnően szerette Istvánt; bizonyosan vállalt volna a kedvéért ennél nehezebb feladatot is. A távol élő fejedelem helyettesítése azonban végül könnyűnek bizonyult. A perszonálunióban élő országok harmonikus kapcsolata jött létre, mert István egyiket sem kívánta a másik érdekében kihasználni. Ennél is lényegesebb volt azonban az, hogy mielőtt eltávozott, tisztázta otthon a hatalmi viszonyokat.

Kemény kéz a belpolitikában

A rendezés szükségét még Báthory uralmának első éveiben Bekes Gáspár, a két nagyhatalom között ingázva politizáló úr idézte fel. 1575-ben éppen Miksa pártján működött. Fegyveres támadást intézett Báthory István ellen. Végső soron ez is hozzátartozott a Lengyelországért folytatott játszmához: a Habsburg császár (a lengyel arisztokrácia jelöltje) belső nehézségeket kívánt támasztani, hogy Báthoryt a diplomáciában bénítsa meg. Ez az utóbbi törekvés nem hozott eredményt, a Bekes-féle akció azonban fellobbantotta a belső bajokat.

Először is kiderült, mekkora hátrányt jelent Báthorynak az, hogy nem született uralkodó. Röviden azt mondhatnánk: a rendek felett gyakorolt jogainak nem volt ideológiája. A második baj mélyebb gyökerekből táplálkozott: a székelyek belső társadalmi ellentéteiből. Az államhatalom és a székelység kiváltságai sajátos ellentéteket eredményeztek már Szapolyai János Zsigmond idején is. Ezt az ellentétet jól ki lehetett használni politikai célra. Ezt tette most Bekes Gáspár is: maga mellé állította a székelyek egy csoportját Báthory Istvánnal szemben.

A rendek mozgolódását, az „első bajt” Báthory nehézség nélkül felszámolta. Kerelőszentpálnál legyőzte Bekest, majd rögtön hozzálátott a megtorláshoz. A vezért futni hagyta, de öt hívét még a csatatéren felakasztották, a többiek ellen pedig néhány héten belül hűtlenségi perek indultak. 1575. augusztus 8-án kezdődött a kegyetlen ítéletek végrehajtása. Egyeseknek sikerült előle elmenekülniük, másokat kivégeztek. Báthory célja azonban mindenképpen megvalósult. Tisztázta, hogy a jogok gyakorlásának ideológiája hiányozhat: a hatalom pozíciójából uralkodik.

A „másik bajt”, a székelyek elégedetlenségét viszont csak elfojtania sikerült. A székelyek belső társadalmi ellentétei ugyanis a székely „szabadságok” körül csaptak össze. E szabadságokat végső soron az államhatalom szavatolta, hiszen rendi kiváltságokon alapultak, az uralkodó tetszése szerint megkövetelt hadakozási kötelezettség fejében. Ebből a fejedelemnek előnye is született, hiszen állandó hadra fogható néppel rendelkezett, de hátránya is: bármelyik réteg érezte is sértve magát a székelyeknél, mindegyik rögtön vele, a fejedelemmel fordult szembe. Különösen, ha a fejedelem ellenségei igyekeztek őket mozgásba hozni. Későbbi uralkodók, Bethlen Gábor (1613–1629) és a két Rákóczi György (1630–1648; 1648–1660) a székely szabadságok általános eltörlésével kísérleteztek, de csak újabb ellentétek létrejöttét érték el. Érthető, hogy Báthory sem volt képes – de nem is akarta – a helyzetet megoldani.

Belső béke, rend

Általában elmondhatjuk: korát messze meghaladó törekvéseket Báthory István nem képviselt. Nem volt népvezér sem – mint néha mutatni szeretnék –‚ hanem a feudalizmus delelőjén hatalomra jutott uralkodó. A társadalom alacsonyabb rétegeinek gondjaival úgy foglalkozott, ahogy akkor az ő státusában kellett. Nyugodt életfeltételeik védelmével biztosította, hogy lehetőleg gyarapodjanak és kötelező terheiket saját egzisztenciájuk veszélyeztetése nélkül tudják viselni. Így – nem könnyen – érte el, hogy az erdélyi társadalom életét Mohács óta először, de uralma alatt hosszú ideig a béke lehetőségei határozták meg.