Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

8. fejezet -

Tiszttartó a 17. században. Jobbágy Dániel

ZIMÁNYI Vera

Tiszttartó a 17. században

Jobbágy Dániel

A történeti Magyarország legnyugatibb sávján, a mai Burgenland területén alakultak ki a Batthyány grófok hatalmas nagybirtokának törzsuradalmai: Németújvár, Rohonc és Szabnak. E három váruradalomhoz, amelyeket a mohácsi vész körüli években szerzett meg a Batthyány család, mintegy 110 falu tartozott.

E sok falu igazgatása, a három vár és annak személyzete, valamint a kiállítandó katonaság ellátása igen nagy és nehéz feladat volt, amelyet jól kellett megoldani, különben nem lehetett volna megvédeni a törökök további terjeszkedésétől e szépen művelt vidéket, annak szorgalmas lakosságát, valamint a főrangú család vagyonának és hatalmának a magját képező uradalmak szervezetét. A mindenkori földesúron sok múlott, de az sem volt közömbös, hogy a várak igazgatási apparátusában akadt-e tehetséges, buzgó segítője. A mindenkori tiszttartók íródeákjaikkal rendszeres számadásokat vezettek a földesúri bevételekről, jelentéseikben számoltak be az adott évi aratás megkezdéséről, az elért terméseredményekről stb. A sok száz jelentés, levél közül kiemelkednek azok az írások, amelyeket egy rátermett, tehetséges tiszttartó, Jobbágy Dániel küldött ugyancsak jó szervezőképességgel megáldott földesurának, Batthyány Ádámnak.

A rendtartó

A fiatal földesúr 1633-ban vette át a birtokok igazgatását özvegyen maradt anyjától, s azokat legott átszervezte; így került a rohonci és szalonaki társuradalmak élére az ugyancsak fiatal Jobbágy Dániel, akinek már ősei is a család tiszttartói voltak. Először meg kellett küzdeniük az előző földesasszony régi igazgatási apparátusával. Az új tiszttartó egyik, 1637. évi levelében arról számol be, hogy a szalonaki anabaptista kulcsárt kétszer megütötte, mert az „immár megszokta az, öreg Asszonyom ő Nagysága ideit s most is continuálni akarja a dolgot. Ha peniglen én méltatlan cselekedtem, Nagyságod itéleti rajta, mert netalántán ennekutána énnálamnál nagyobb s különb emberen is megpróbálta volna, hogy a Nagyságod parancsolatjainak helyt nem adott volna...” Az új tiszttartó igyekszik ura utasításait minél tökéletesebben végrehajtani, de jelentései egyéni meglátásokat, javaslatokat még nem tartalmaznak, amint többi tiszttartó társainak az írásai sem. Többévi gyakorlat után azonban messze társai fölé emelkedik; észreveszi az uradalmak gazdasági életének, a jobbágyok társadalmi helyzetének a legégetőbb problémáit és a bajok orvoslására is javaslatokat tesz.

A kor gazdálkodásának az volt az egyik ellentmondása, hogy az emelkedő mezőgazdasági árak idején a földesurak már nem elégedtek meg a jobbágyok termény- és pénzszolgáltatásaival, hanem saját kezelésű majorságokat is létesítettek, amelyeket túlnyomórészt a jobbágyok ingyen robotjával műveltettek, csak kis létszámú cselédséget alkalmaztak bennük. A 17. század közepére annyira megnőtt a jobbágyok robotja, hogy azt már nem lehetett tovább fokozni, s így a földesúri majorokat sem tudták tovább bővíteni. A nagy váruradalmakban tartott több száz főnyi katonaság viszont egyre több terményt igényelt. Ugyanakkor Batthyány további uradalmak vásárlásával is igyekezett növelni családja hatalmát. Ehhez sok pénzre volt szüksége, s ezért törzsbirtokaiból számos falut zálogba adott más földesuraknak. A kisebb számú jobbágynak viszont ugyanakkora majorsági földeket kellett megművelnie, mint korábban az ép uradalom jobbágyainak. A kor divatja szerint végrehajtott földesúri építkezések is sok ingyenmunkát róttak a lakosságra: meszet, a mészégetéshez fát, téglát kellett fuvarozniuk stb. E nagy célkitűzések teljesítésére a földesúr igyekezett minél több pénzt szerezni, és ezért gabona, bor eladására törekedett a szomszédos osztrák városok piacain. Hogy eladható termékfelesleghez jusson, jobbágyai csak akkor adhatták el terményeiket más kereskedőknek, ha az uradalom – alacsonyra szabott áron – nem tartott igényt azok megvételére.

A tiszttartó mindezt jól átlátta, és bár egész pályafutása a földesúrhoz kötötte, és elsősorban annak az érdekeit tartotta szem előtt, az ésszerűség nevében óvta attól, hogy a jobbágyokat erejükön felül terhelje: „…ha a szegénységnek nincsen s nem adhat, ott bizony az uraknak sincsen.” Jobbágy Dániel, aki emberi közelségből látta a jobbágyok helyzetét, hangot adott panaszaiknak. Amiről viszont tudta, hogy a jobbágyok gazdaságuk tönkremenetele nélkül teljesíteni tudják, azt kemény kézzel behajtotta rajtuk. Szükségesnek tartotta, hogy „zabla legyen szájukban”. Magatartására jellemző az az írása, amelyet a hátralékok miatt megbírságolt jobbágyok jegyzékével együtt küldött földesurának: „kik birsággal maradtanak, Nagyságod szegényekkel minden kegyelmességet cselekedjék, mert bizony fölöttébb nyomorultak, s nem is avégre tétettenek a törvények, hogy megvétettessék a birság rajtuk, hanem hogy féljenek Nagyságodtól s jobbágyi engedelmességüket megmutassák Nagyságodhoz.”

Az emberséges reformátor

1646-ban, már több mint egy évtizedes tapasztalattal a háta mögött, egész másképpen látja a földesúri elővásárlás kérdését: „Amint a Nagyságod parancsolatja szerint Szabnak és Rohonc tartományában a gabonát, zabot és bort megtiltottam, hogy senki el ne adja a Nagyságod híre és akaratja nélkül, előmbe jövének szegények, könyörögnek azon, hogy Nagyságod fölszabadítaná, mivel abból köll megszerezniök mind maguk, mind pedig cselédjeik [családjuk] ruházatjokat; kérem annakokáért magam is Nagyságodat, tekintvén szűkölködő állapotjukat, méltóztassa fölszabadítani, hogy maguk szükségére való szerezvén, jobb állapotban szolgálhassák Nagyságodat.” Három év múlva észérvekkel igyekszik meggyőzni Batthyhány Ádámot arról, hogy ha mereven akadályozza a jobbágyi borárusítást, az egyszeri kis haszon elvesztésénél nagyobb kárt okoz az egész gazdaságnak. 1650-ben az előirányzottnál kevesebb újbort tudott csak a földesúr számára felvásárolni a jobbágyoktól. „Azt is nagy átkozással és sírással adták a szegény emberek; akiknél még valami bor maradt a hegyben, azt is specificatioban [jegyzékben] megküldtem Nagyságodnak. Az emberek esküsznek, hogy ha Nagyságod azokat is elveteti, pusztán hagyják a szőlőjüket.”

Jobbágy Dániel a „hosszú szekerezés” káros következményeit is felismerte – „a bolfauiak [Wolfau lakói] alázatosan jelentik Nagyságodnak, hogy a sok robotolás és szekerezés miatt szintén megnyomorodtak, mivel ez elmúlt esztendőben is a sok szekerezések miatt huszonhat lovuk veszett el és immár csak igen kevesen vannak közülük, akik a maguk marhájával a Nagyságod dolgát véghez vihetik.”

Világosan látja a falvak elzálogosításának káros hatását a jobbágyság visszamaradt részére, és sürgeti a falvak visszaváltását. „A szegénység a sok imide-amoda való szekerezést szintén elunta, amely miatt sok dolgok is múlnak el, s a jószág mivel most kevesebb, s a szőlőmunka, szántás, vetés, kaszálás sok rajtuk, szintén annyit kell végbevinniük, mint amikor mind együtt volt a jószág, mert amit annakelőtte harmadnapig elvégeztenek, most egy hétig sem végezhetik el a jobbágyságnak kevés voltuk miatt.”

A bajokat mélyrehatóbban kívánja orvosolni, megsejtve a kibontakozás későbbi útját. Robot helyett bérmunkát javasol: „A jobbágyság hogy ilyen kevés..., mindenik majorban jó volna két-két ekés barmot tartani szekerestől és jó béreseket fogadni melléjük, amelyek több dolgot vinnének véghez, hogy sem mint tíz jobbágy, bizonyos fizetések járván melléjek.” Sikerült Batthyány Ádám érdeklődését felkeltenie, ezért egyre részletesebben fejti ki elképzeléseit: sürgeti a robotmennyiség pontos meghatározását és azt, hogy az így megállapítandó munkamennyiséget ne lépjék túl. A korábbiaknál határozottabb formában veti fel azt, hogy az egyes majorokban 4–4 szekeret és hozzájuk való béreseket kellene tartani, „akik mind az épületekre s mind a várbeli fa hordására ami szükség kívántatik, végben vinnének, jobban, hogysemmint a robotos, aki csak henyél, alig várja, hogy az idő és nap elmúlik, s hazamehessen, sem itt az ő Nagysága dolgában, otthon a maga dolgában véget nem ér. Ehhez jó béreseket fogadván, néha-néha, ha építés nincsen, fahordásra, szántásra, szőlőkhöz való föld és ganéj hordására” is lehetne őket fordítani. „Hogy ha hirtelen szekér kívántatnék, nem utna-futna az ember a szegénység után, kit szántásról, kit a gabonán, a szénatakarástól kell mindjárást állítani, s mindjárt hat-nyolc munkás híjával leszen, s híjával leszen az ő Nagysága dolga, s az olyan mind ő Nagyságának, mind a szegénységnek nagy kárára következik.”

Azt is szerette volna elérni, hogy a jobbágyok egész telkenként 10 forintot fizessenek e béresek tartására. De ezt túl nagy összegnek találták – a földesúri pénzadójuk 1–2 forint volt egy egész telek után –‚ mivel ennek az összegnek a lefizetésével csak a „szokásoson” felüli, robottól mentesülnének. Amellett a jobbágyok kifejtették: nem bíznak abban, hogy az uradalom megtartja az egyezséget, és attól félnek, hogy majd a felemelt pénzadót is fizetniük kell, s ugyanakkor erősen robotoltatni is fogják őket. A feszített gazdasági helyzetben tehát mintegy bizalmi válság alakult ki az uradalmon belül.

A jó szemű tiszttartó fel tudta mérni, hol az a reális határ, amelyen túl nem lehet terhelni a jobbágyságot. Az 1640-es évek sorozatos rossz termései következtében az évtized végére éhínség következett be a Vas megyei uradalmakban is. 1648 és 1649 tavaszán a földesúri adók szinte behajthatatlanná váltak. „Bizonnyal írhatom azt Nagyságodnak – írja 1649 tavaszán –‚ hogy oly ügyefogyott nyomorult emberek ezek nyavalyások, hogy akiknek azt gondoltam, ...gabonája, marhája, pénzecskéje vagyon, de él az Isten, falat kenyere sincsen: hát hol még a szegény nyomorultja, akinek még ez három avagy négy szűk esztendő előtt a bő időben sem volt semmije is. Vagyon némelyeknek kevés marhájuk, de ha azt elvesztegetik, reménykednek, hogy Nagyságodnak írjak mellettük, Nagyságod minden kegyelmességet mutasson hozzájuk és várakoznék Nagyságod egy kevés ideig, tudnya illik aratásig, akkor ha Isten áldását adja fejükre, mindenekről contentálják [kielégítik] Nagyságodat. Ha magam nem látnám, soha nem hinném. A szántásra eljön nyavalyás marhájával és ekéjével, kettőt hármat metsz a barázdában, némelyiknek mindjárt leül marhájával s a gyalog is oly erőtlen az éhség miatt, hogy... ugyan szíve esik rajta embernek. Könyörgök Nagyságodnak, mint kegyelmes uramnak, ebben valami remediumot [orvoslást] találjon Nagyságod.” 1649. április 30-án arról ír földesurának, hogy „A szegénységnek most három hétig való szabadságot adtam, hogy szegények kibocsátván marhájukat, míg fölveszik magukat, addig legyenek békével. Kérem, ha Nagyságodnak valami oly parancsolati volnának vagy szekerezési, Nagyságod ezen három hét alatt engedje meg ezen nekik engedett szabadságot.”

Az ügyeskedő

Jobbágy Dániel nemcsak a jobbágyokkal való bánásmódban volt körültekintő, célszerű és emberséges, hanem az uradalom határain túl mutató kereskedés terén is tett javaslatokat. Ő beszélte rá földesurát arra, hogy kapcsolódjék bele a marhakereskedésbe, amint azt más főrangúak, így a Zrínyiek is megtették. „Én még Újváratt laktam, Szentgotthárdi Nagy Magyari János deákkal együtt kereskedtünk ökrökkel és úgy éltünk véle, ha mi nyereségünk lett, azon nyereséget az ökörkereskedőkkel, melyek az ökröket onnan fölhajtották, egyaránt osztoztunk, ha pedig kárvallás lett, abból mireánk semmi sem esett.” E fölöttébb egyoldalúan kedvező feltételekkel azután tiszttartója tanácsára Batthyány Ádám is hamaros jelentős marhakereskedésbe fogott.

Akármilyen ésszerűnek, bizonyos értelemben „modern” gondolkozásúnak ismertük is meg Jobbágy Dánielt, azért tipikusan feudális ember volt, aki, ha a helyzet úgy alakult, nem riadt vissza erőszak alkalmazásától sem. Egyik levelében egy kereskedő kifosztásáról számol be. „Tegnap hogy Nagyságodtól eljöttünk Eörsi Mihály urammal, az olasz Jakobot előtalálván, hogy Gréc [Graz] felé akart menni, gondolkodtam felőle, hogy Nagyságod most másoktól is pénzt kér kölcsön s ennekelőtte ezt is egynéhányszor kértem, mivel tudom, hogy feles pénze vagyon, de többet háromszáz forintnál nem tudtam tőle kérni, arra is mód nélkül való inscriptiot [birtokzáloglást] kívánt volna Nagyságodtól. Juta eszembe, hogy szerencse, ha ez pénzt nem viszen Grécbe vásárlani, ettzerit [egy részét] Olaszországba küldi az atyafiainak. Megkerestettem szekerét, noha eléggé tagadá, hogy nincsen; hanem a széna alatt találánk egy ládát, amelyben mennyi pénzt találtam, íme, mind jegyzésestől és pénzestől Örsi Mihály uram által odaküldettem Nagyságodnak. Ki hinné, hogy olyan rossznak annyi pénze legyen. Ebben, ha Nagyságod jóakaratja, a hatszáz forintot visszaadhatja Nagyságod, s a kétezret interessére [kamatra] megtarthatja Nagyságod mert eleget sidókodott jó olasz uram a Nagyságod jószágában. Avagy interesse nélkül bízvást az ezer forint Nagyságodnál maradhat s a többit ha vissza adja Nagyságod..., mivel most kívántatik a pénz.”

A megbotlott

Az eddigiekből ítélve Jobbágy Dániel működése mind az uradalomra, mind pedig a jobbágyokra nézve meglehetősen pozitív. Állandóan hangoztatott célján túl – a földesúr jövedelmének a növelésén és a jobbágyok terheinek az ésszerűség határai között tartásán – volt azonban egy kevésbé hangoztatott, de csöndben követett célkitűzése is – igyekezett megszedni magát. Ez a törekvése pedig néha összeütközésbe került az előbb említett két céllal. Ez kitűnik az ellene folytatott vizsgálat során a tanúknak feltett kérdésekből is: Szolgáltak-e a falvak valamely tisztviselőnek az Úr szolgálatán és robotján kívül? Szekereztek-e a tisztviselőnek? Foglalt-e bort a maga számára a tiszttartó, s ha igen, megadta-e méltányos árát? A tiszttartónak hány hordó borát árulták ki a falvakban? S így tovább. Az elrendelt vizsgálatot azonban a földesúr 200 arany ellenében abbahagyatta. Azt kívánta viszont, hogy Jobbágy évekre visszamenően írásos dokumentumokkal számoljon el sáfárkodásáról. A tiszttartó kétségbeesetten tiltakozott; le akart mondani, de amikor földesura ezt nem fogadta el, „lábai eleibe borulván, fejet hajtván”, magának és elődeinek hosszú szolgálatára és érdemeire hivatkozván könyörgött, szabadítsa fel a földesúr a számadások terhe alól. Batthyány hatalmas összeget, 6000 forintot követelt tőle, valamint azt, hogy a 2000 forintért zálogban nála lévő egyik falut a zálogösszeg visszafizetése nélkül bocsássa vissza. Hosszas alkudozás és könyörgés után valahogy kiegyeztek; Batthyány Ádám végül is beletörődött, hogy hűséges-hűtlen tiszttartója egy „ való levelet” kapjon, és így a többi tisztségviselőktől eltérő, kivételezett helyzetbe kerüljön.

Jobbágy Dániel azonban nem élvezhette sokáig ezt a kikunyerált kegyet. Nemsokára betegessé vált, és a fenti incidens után négy évvel meghalt.

Így ért véget egy tehetséges ember pályafutása, aki nemcsak nagy ügybuzgalommal dolgozott egész életében, hanem többet látott meg legtöbb kortársánál, sokat kezdeményezett, kísérletezett, egészében véve hatékonyan működött. Legfontosabb elképzelésének valóra váltásához: a jobbágyi robot pénzen való megváltásához az általa vezetett uradalom gazdasági feltételei ekkor még nem voltak eléggé érettek.