Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

10. fejezet -

Szoknyás zsarnok vagy mûvelt nagyasszony? Madame Pompadour

POÓR János

Szoknyás zsarnok vagy művelt nagyasszony?

Madame Pompadour

A régensség züllött korszakában, jómódú, de kétes hírű szülők gyermekeként született a későbbi Madame Pompadour (1721–1764). Takács családból származó apja a hadsereg-szállítás zavaros vizeiben ügyesen halászva, a hírhedt Páris testvérek pártfogoltjaként alapozta meg vagyonát. Előkelőbb származású anyja Párizs legszebb nőjének hírében állt, aki „szép volt, mint egy Vénusz”, a rossz nyelvek szerint gyakran élt a bájaival. Leánya érdekében is, akinek pályáját anyja előkelő, valamikori diplomata barátja, a sikeres üzletember de Tournehem úr egyengette azután is, hogy az apa belebukott pénzügyi tranzakcióiba és emigrálnia kellett.

A leány –Jeanne Antoinette Poisson a neve – gondos nevelést kapott. Előbb egy zárdában (!)‚ majd a család előkelő párizsi házában, ahová a szép, magas, selymes hajú tanítvány kedvéért szívesen jártak a jó nevű tanárok: Jeliotte, a Párizsi opera énekese, az ének mellett zongoratanár is; Guibaudet, a tánctanár és Crebillon, a legfontosabb tudomány, az irodalom és társalgás titkainak tudója. Csodálták tanítványuk intellektusát, rendkívüli memóriáját, ami született bájjal és viselkedéskultúrával párosult.

Megvoltak tehát a kellékei – szépség, műveltség, stílus –‚ hogy megnyíljanak előtte a társasági élet központjai, a szalonok. A Tencin szalonba – Marivaux, Fontenelle, Montesquieu, Helvetius társaságába – még anyja révén jutott el. A Geoffrin-házba – melynek tulajdonosa II. Frigyessel, Kaunitzcal, II. Katalinnal levelezett, utazásai során Mária Terézia és Poniatowski Szaniszló vendége volt, szalonjában pedig megfordult a szellemi élet összes kiválósága – már hívták. A siker megfertőzte. Ellenállhatatlanul vonzotta az unalmas pénzemberekhez képest emelkedett társaság, ahol mindig az opera, a színház és az irodalom volt terítéken, s ahol egy csinos nő, akinek a szelleme is csiszolt, különösen kiváltotta a férfiak hódolatát és a nők irigységét. Az anyagiakon kívül megvolt érvényesülésének társadalmi háttere is. 1741-ben házasságot kötött régi pártfogója unokaöccsével, Charles Guillaume Lenormand d’Etioles-lal, Bourbon-le-Chateau, Saint-Aubin és Etioles urával, akit ugyan sosem szeretett és aki nem is volt divatos világfi, de volt benne valami nagyon előnyös: a nemesi címe.

Madame d’Etioles ezután Párizsban vagy a Párizstól nem messze fekvő kastélyában töltötte idejét, ahol mindazt megtalálta, ami az életet kellemessé teszi: vízpartot, erdőt, sétányokat, parkokat, szökőkutakat. Azonnal megjelent a kastélyban a szalonokban meghódított társaság is, többek között Fontenelle, Crebillon, Montesquieu, leggyakrabban pedig haláláig közeli barátja, az ekkor már európai hírű Voltaire. Közben továbbra is járt a párizsi Saint Honoré utcába, a Geoffrin szalonba, s újabb hírességeket – Van Loo, Quentin la Tour, Falconet – ismert meg.

Madame d’Etioles nemcsak művelt társasági hölgy, hanem kiváló színésznő is volt, amit akkoriban értelmiségi és arisztokrata körökben nagyra becsültek. Etioles-ban berendezett egy színházat. Nem volt ez szokatlan abban az időben. Az azonban már mindenkinek feltűnt, milyen feltűnően szép énekhangja és sokoldalú tehetsége van a kastély úrnőjének, aki egyre gyakrabban lépett fel, és nemcsak saját házában. Híre lassan eljutott a legfelső udvari körökbe. 1742 nyarán a francia királyné bizalmasa, Hénault elnök egy levélben arról számolt be, hogy részt vett egy színielőadással egybekötött estélyen és ott – írja – „Találkoztam egy hölggyel, aki talán a legcsinosabb, akit életemben láttam, Madame d’Etioles-lal. Tökéletesen ért a zenéhez... színielőadásokon lép fel Etioles-ban, melynek színháza olyan jól fel van szerelve, mint az Opera.” Később aztán rendszeresen találkoztak. Ennek az ismeretségnek is köszönhető, hogy Madame d’Etioles előtt megnyíltak a legelőkelőbb paloták kapui is: immár udvari nemesek, Duras, Nivernois, Richelieu herceg társaságában foroghatott.

Az alkalmankénti találkozás Versailles lakóival azonban kevés volt számára. Egy jósnő állítólag már 9 éves korában megjósolta neki, hogy egyszer a király kegyencnője lesz. Az egyre népszerűbb szépasszony ennek szellemében építgette kapcsolatait, s megvoltak ehhez a megfelelő „ágensei” is. Rokona volt például a trónörökös első kamarása: Binet. Bejáratos volt az udvarba Mme d’Estrades, Mme de Sassenage, Mme de Villimier és Chevreuse hercegnő, távoli rokonai vagy ismerősei. Közvetítésükkel ismerte meg Bernis abbét, Franciaország későbbi külügyminiszterét. Pártfogói egyengették a jóslat beteljesedésének útját, de Madame d’Etioles maga is mindent megtett. Méltó hozzá az a színészi teljesítmény, ahogyan magára irányította a király figyelmét.

Mikor a király kedvenc szenvedélyének, a vadászatnak hódolt, s erre éppen a sénart-i erdőben (közel Etioles-hoz) került sor, mindig feltűnt ott egy szép nő nyitott, díszes hintója. Végre a királynak is feltűnt az útját „véletlenül” mindig keresztező fogat. Binet és Mme Chevreuse készséggel felvilágosították: a hintó utasa Madame d’Etioles, akiről már volt alkalmuk beszélni őfelségének. A nevét a király valóban ismerte, és ismerték mások is az udvarban. Így az éppen soros kegyencnő, Chateauroux hercegnő is, aki meg is neheztelt Mme Chevreuse-re a készséges felvilágosításért, mondván: „Nem tudja, asszonyom, hogy ezt a kis Etioles-t szemelték ki a király számára?”

A hercegnő és Versailles lakói jól voltak informálva. Chateauroux halála után – aki két nővérét követte és akit igen rövid időre két húga követett irigyelt „tisztségében” – valóban Madame d’Etioles hódította meg az uralkodót. Vajon a férj és a kortársak nem találtak ebben semmi kivetnivalót? – kérdezhetnénk mai gondolkodásunk alapján. Nem, mivel a házastársi hűségnek a korban semmi jelentősége nem volt. Monsieur Etioles ugyan szenvedett a történtektől, mert ő szerette a feleségét, de erkölcsileg nem botránkozhatott meg, nem számított megalázott férfinek. Azon sem ütközött meg senki, hogy valaki a király szeretője akar lenni. Nesle marsall, az említett öt hölgy apja kifejezetten büszke volt leányaira.

Nincs ebben semmi érthetetlen. A francia társadalom hagyományosan felfelé idomult, Versailles-hoz, az udvarhoz, melynek első számú reprezentánsa az „ország első nemese”, a király volt már egy évszázada. Ezt az értékrendet XIV. Lajos szuggerálta a franciákba, amíg az állam kívül és belül is sikeresen működött, ráadásul egész Európa irigyen figyelő tekintete Versailles-on függött. Szívesen hitték, hogy az, ami a királyi központban, az uralkodó környezetében történik, fontosabb és érdekesebb az ország sorskérdéseinél is. A 18. század hiába viseli – joggal – a felvilágosodás százada nevet, értékrendjében a filozófia, a tudás nem az utókor által kijelölt méltó helyet foglalta el. A felvilágosítók tekintélye még eltörpült az arisztokratikus királyi központban. Jól kifejezi ezt, hogy amikor Voltaire Berlinbe távozott, XV. Lajos úgy kommentálta: egy bolonddal legalább kevesebb van Párizsban. Ugyanezt jelzi, hogy színdarabja bellevue-i bemutatóján, melyen ott tolongott az udvar, csak feszengeni tudott Rousseau, A társadalmi szerződésről című mű plebejus értelmiségi szerzője. Luynes hercegnek, az udvari élethű krónikásának naplójából például az is alig derül ki, hogy amikor Madame d’Etioles a király meghódításán fáradozott, Franciaország éppen a katonai csőd szélén állt az osztrák örökösödési háborúban (1740–1748).

Az udvar szerint az az álarcosbál volt 1745 telének legfontosabb eseménye, amelyről a király először vitte Versailles-ba a későbbi Madame Pompadourt. Az udvar legfeljebb egy gáláns kalandot tudott elképzelni, hiszen legyen Mme d’Etioles bármilyen művelt és bármilyen gazdag, származása alapján nincs helye a kékvérűek között. Néhány pártfogóval és a király még soha tartósnak nem bizonyult vonzalmával szemben ott állt az ellenséges külvilág, amely kíváncsian várta a liaison közeli végét, ami felől nem volt kétsége. Aztán, ahogy teltek a hónapok, egyre többekben sejlett fel, hogy inkább egy karrierhez fognak asszisztálni. E karrier titka – mégiscsak híven a felvilágosodás századához – a szellemi főlény, a műveltség és az emberismeret volt. A királyi szerető sikertörténetében ugyanis nyugodtan eltekinthetünk a női bájaktól. Nem mintha Madame Pompadour – már ez a neve a király által ajándékozott birtok után – nem lett volna szép nő. Leroy, a királyi vadászpark felügyelője ódákat zengett róla, de ilyenek tucatjával lestek a legkeresztényibb uralkodóra. Pompadour azonban tudta, hogy az érzéki, nőfaló királyt csak a szépségével nem fogja magához láncolni. Nemcsak a király szerelmét, hanem a megbecsülését is el kell nyernie és nemcsak őt, ha nem az udvart is meg kell hódítania. Ez utóbbi különösen nehéznek ígérkezett, mert ellenségei jóval többen voltak, mint barátai. Intrikáltak ellene, áradtak felé a gúnyversek, különösen a királyné környezetéből. Madame Pompadour ezért ügyelt arra, amire elődei nem. Mélységes tisztelettel vette körül Mária Leszczyńskát, Lajos lengyel feleségét, s ennek meg is lett az eredménye. Amikor hivatalosan bemutatták Versailles-ban – hiszen nem a beköltözés tényétől, hanem a bemutatástól lesz valaki a palota teljes jogú lakója –‚ elmaradt az udvar által nagyon remélt botrány. A királyné méltányolta Pompadour gesztusait, s a bemutatkozáskor méltósággal elbeszélgetett vele. (Férjére egyébként nem volt féltékeny, házaséletüket rég megszakították.)

Az udvar megnyerésében elsősorban műveltsége és színészi képességei segítették. Korábban is tudhatta, hogy a 18. századi Franciaországban a színész hatalom – mert szórakoztat. Az udvari élet pedig kizárólag a szórakozás körül forog. Ezért társulatot alapított Versailles-ban, a palotában. Hercegek és hercegnők vetélkedtek a tagságért. Az előadások sorát 1747 legelején a Tartuffe nyitotta meg, s rövid időn belül az ezekre az előadásokra szóló meghívás számított a legnagyobb megtiszteltetésnek. Hamarosan ellenségei is Pompadour kegyeit keresték. Ahogy nőtt a tekintélye, ahogy egyre többen irigyelték, úgy kötődött hozzá egyre jobban XV. Lajos, a korábban sokszor unatkozó király. Pompadournak így fokozatosan megszilárdult a helyzete és nőtt a tekintélye, de – mint ahogy az Croy hercegnek is feltűnt – vigyázott arra, hogy ez ne legyen túl feltűnő. A herceg írta naplójába: Pompadour „nagyon sok mindenbe beleszól, anélkül, hogy észre lehetne venni… úgy tesz, mintha ő kizárólag színházával vagy egyéb apróságokkal lenne elfoglalva... Kezdetben mindenkinek tetszeni akart, aztán, miután helyzete megszilárdult, jobban megismerte környezetét, határozottabb lett és kevésbé kedves, de mindig fennkölt és udvarias...” Már megengedhette magának, hogy ne vegyen részt a soha véget nem érő vadászatokon, kirándulásokon, fárasztó ceremóniákon. Már a király alkalmazkodott őhozzá. 1751 után is még 13 évig, pedig akkortól már nem volt a szeretője. Ezt az udvar is tudta, de azt is, hogy Pompadour ezzel nem bukott meg. Madame Pompadour aki kegyencnőből, a király szeretőjéből annak barátja lett, ezen új címe révén – ha lehet – még nagyobb hitellel rendelkezett, mint az előző révén. Ezt jelzi, hogy amikor 1752-ben hercegnői rangot kapott, már „csak” a király barátja volt.

Hallatlan befolyásával a kortársak és az utókor hite ellenére csak egyetlen téren élt vissza: a pénzügyekben. Akkor, amikor évi 1000 livre elfogadható polgári jövedelem volt, ő már „uralkodása” első évében mint egy 200 ezret élt fel. Egy évet sem töltött még el a palotában, amikor elkezdte csillagászati összegeket felemésztő építkezéseit és vásárlásait. Grécy, La Celle, Bellevue és más kastélyain, párizsi házán (a mai Elysée palotán) a királyság legrangosabb építészei és festői dolgoztak. Mintegy 8 milliót költött erre a kedvtelésére. (A forradalom alatt az épületek többségét lerombolták.) 100 ezreket emésztettek fel emellett ékszer és ruha vásárlásai, a szerencsejátékok és sajátos nepotizmusa: rokonai és barátai támogatása.

Az utókor által neki tulajdonított szoknyás zsarnok kép azonban – aki államférfiakat, minisztereket buktatott meg és tévútra vitte a francia külpolitikát igaztalan vád. Pompadour csak néhány, a „harc” kezdetén nála sokkal erősebb ellene intrikálót buktatott meg. Az igaz, hogy beavatkozott a francia külpolitikába, de itt sem a szeszélyei vezették. Szerepe volt az európai diplomácia nagy fordulatában, melynek megvalósításán Mária Terézia, a párizsi követ majd bécsi kancellár Kaunitz herceg s az őt Párizsban felváltó Starhemberg herceg fáradozott. Céljuk egy francia–osztrák szövetség létrehozása volt, ami évekig tartó munka után sikerült, s 1756-ra, mire a hétéves háború kirobbant, átrendezte Európa szövetségi rendszerét. Bécsben méltányolták Pompadour együttműködését. Kaunitz a következőket írta neki: „Csak az ön odaadásának és bölcsességének köszönhetjük, ami eddig két udvar között történt. Így érzem ezt, és megelégedéssel tölt el, hogy megköszönhetem önnek, hogy az eddigiekben irányítóm volt. Nem hallgathatom el, hogy a Császári Felségek méltányolják az Ön érdemeit és olyan érzéssel vannak Ön iránt, amit csak kívánhat. Mindaz, ami történt, kiérdemli majd a pártatlan közvélemény és az utókor méltánylását. De sok még az, amit meg kell tenni, és ami méltó Önhöz, hogy... ne maradjon befejezetlenül egy mű, amely hazája számára Önt örökre drágává teszi... Soha nem lehet őszintébb és Önt többre becsülő tisztelője, mint alázatos és engedelmes szolgája, Kaunitz Rietberg.” Nem sokkal később pedig a párizsi osztrák követ a szigorú erkölcsű, mélyen katolikus Mária Teréziának a köszönetét és ajándékát – egy portréját – nyújtotta át a francia király kegyencnőjének. Joggal tekintette ezt karrierje csúcsának.

Franciaország a háborút rossz békékkel zárta, amit a közvélemény joggal tartott szégyenletesnek. A felelősséget természetesen Pompadourra hárították, de ez a kegyencnők sorsa. Másokkal együtt sütkérezik a fényben és egyedül vállalja az árnyékot. Kudarcok esetén, amikor általában erősödik a közvélemény kritikai bátorsága Versailles-jal szemben, annak kereszttüzébe érthetően mindig szimbóluma kerül: a kegyencnő.

Vajon boldog volt-e valaha is Madame Pompadour, Európa első udvarának a sors által elkényeztetett úrnője? Közhelyszerűnek tetszik a tagadó válasz. Oka azonban nem közhelyszerű. Madame Pompadour sokkal okosabb volt annál – Voltaire barátjaként ez érthető is –‚ hogysem az ellenséges közvélemény, az intrikák, gúnyiratok, barátai hűtlensége és más emberi dolgok önmagukban boldogtalanná tették volna, miközben műveltség, hatalom és pénz jutott osztályrészéül. De tragikusan alakult a magánélete. Egy olyan közegben, ahol a családi kapcsolatok semmit sem számítottak, őt bensőséges szálak fűztek családtagjaihoz. De miközben mindent elért, az egykori polgárlányból hercegnő lett, akit egyidejűleg a felvilágosodás nagyjai is becsültek (és mecénásukként is tisztelhettek) – gyorsan elhaltak mellőle szerettei. A legnagyobb csapás 1754-ben érte, mikor meghalt 10 éves kislánya. 33 éves korától egyedül érezte magát Európa legnyüzsgőbb udvarában. Sorsának ez a vetülete akkor is hozzátartozik portréjához, ha tudjuk: az elkényeztetett kiváltságosoknak a tragédiákat is könnyebb elviselni. Talán ezért viselik nehezebben.