Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

12. fejezet -

“Aki tövis közt bolyongott.” Czakó Zsigmond

LACKÓ Mihály

„Aki tövis közt bolyongott”

Czakó Zsigmond

1841-ben, amikor a szaporodó egyesületek, a sajtó s a megyegyűlések szabadabb hangja egyre többekben ébresztette föl azt az érzést, amit a visszatekintő Vörösmarty így írt le: „Küzdött a kéz, a szellem működött / Lángolt a gondos ész, a szív remélt” – ebben az esztendőben egy huszonegy éves fiatalember ezt írta testvére emlékkönyvébe:

„Két csolnak kormány nélkül hánykóda egykor a tengeren – két testvéré. Én kincsedet akarom – szóla [a tengernek] az egy. Én méhedet vizsgálom, mely isteneket szült – monda a más.

Mi vezetőtök? – dörge az agg tenger.

Első: A remény!

Más: A korszellem!

– Semmiség az örök célnál – oly helyre viszlek, honnan csekély voltotokat átlátjátok – monda az agg – s mindketten habjaiba fúltak.”

Ezek a reményvesztett, filozofikus sorok nem valami ifjúi rosszkedvből születtek. Aki leírta őket – Czakó Zsigmond (1820–1847), a reformkor legtehetségesebbnek tartott drámaírója – az akkoriak szemében mintha mindig így élt volna: kormány nélküli sajkán hánykolódva. Egészen idegenül szemlélte, hogy körülötte „munkában élt az ember, mint a hangya”. Reformeszmék keltek és hullottak a szeme előtt; kortársai így vagy úgy mind a haladásról beszéltek – ő azonban legkedvesebb drámahőseinek olyan szavakat adott, amelyek a haladás tragikus kétértelműségéről szóltak. Arról: nem előre kellene mennie az emberiségnek, hisz amit eddig elért, az rossz, vagy legalábbis egészen ellentmondásos. S mégis, mindenki azon fáradozik, hogy a haladás-hozta rossz „ezer nemeiből tudományos rendszert alkosson”.

Egy olyan korban, amikor annyian – a haladni, a fontolva haladni akarók, de még a konzervatívok is – a közvéleményre hivatkoztak, Czakó így beszéltette egyik főszereplőjét: „Nálunk a közvélemény halálra éhes és szomjas – jól kell tartani, hogy gondolkozni bírjon.” Abban az évtizedben, midőn a kortársak sorra vették s kezdték ledönteni az emberhez méltóbb élet társadalmi, politikai és jogi akadályait, Czakó az életről ezt tudta s merte! – elszavaltatni:

„Élet – mi az?

Táncolni úntalan egy zsinegen,

Mely végre egyszer, ha elfáradánk

Nyakunkra jő.– – – Élet, mi az?

Táplálni egy férget, örök-valót,

Mely pillanatról pillanatra ön

Testén rágódik, s megemészteni

Önnön magát nem tudja nélkülünk.

Mi, mert benne s ő bennünk vagyon?”

Honnan származhat s hová vezethet az az élet- és korszak-idegenség, amely ezekben a sorokban érezhető? Hová vezethet az az út, amely ennyit eltér, elkanyarodik a többiekétől? Lehet-e ez a kétely maradandó érték – még ha saját korának hasonlóképp maradandó, s máig sem meghaladott értékeivel szemben született is, heroikus tagadásban előlegezve évtizedekkel később megérkezett ellentmondásokat?

1842-ben került Pestre, s biztos adataink csak az ezt követő évekből vannak Czakóról. Amit a korábbiakról tudni lehet, kevés. Egy hír: az apa, nem is szegény erdélyi nemesember, szenvedélyes alkimista volt: téveszméje szétdúlta a családot. Egy leírás, Czakó Zsigmond gyermekkori rajzairól: „Nem tudott, nem akart úgy rajzolni, mint más. A lovat nem a szekér elé fogta, hanem bele ültette, s a kocsit emberekkel húzatta. Rajzolt vadászatot, melyben a rókának jutott a hajtó része, a kutyáknak az üldözött szerepe. Ha nem fordíthatta meg a természet rendét, eldobott rajzónt és papirost.” Ekkortól csak kósza tudósítások. Hallgat valamennyi filozófiát. Bécsben jár a katonai iskola – mellé. A keleti irodalom és filozófia érdekli igazán, amikor Bentham-et, Tocquieville-t, később List Frigyest bújják, haladásról, demokráciáról, gazdaságról. Visszatér Erdélybe. Ismét tanul néhány évig, azután vándorszínésznek áll, darabírással is próbálkozik. Magyar csatangoló; komornak, magányosnak festi minden emlékezés. Ilyen akkor is, midőn – széthullván a színésztrupp – Pestre érkezik. Kellemes bariton-hangját minden forrás megemlíti: fölveszik a Nemzeti Színház énekkarába.

Czakó persze drámaíró szeretne lenni. 1843 végén benyújtja színházának a Kalmár és tengerész című darabot. Kilenc hónapot vár, nagy szegénységben, hogy művét a színműbíráló választmány elolvassa. Egészen magányos ebben az időben. Pesten izgatottan lesik a pozsonyi országgyűlés híreit; a horvát nemzeti párt egyre élesebben lép fel a magyarokkal szemben, Kossuthtól elveszik a Hírlapot, kibontakoznak a Védegylet csírái, a Nemzeti Színház bemutatja Szigligeti Szökött katonáját, az első népszínművet. Czakóban ennyi visszhangot ver ez az egész: „Itt senkim sincs; vagy mivel én nem érdemlem a mások barátságát – vagy az ellenkező... Hitelem nincs – darabom... meg sem említék, hogy még csak figyelmes se legyen nevemre a közönség! Egyébiránt, hogy saját célom mi – istenemre, nem tudnék felelni – s minekutána itt is a kor szellemébeni felületesség és szerencsehajhászásnál egyebet nem látok, megválva minden érdektől, élem napjaim, az abszolutizmus [abszolútum] elvébe olvadva megyek a végpillanat elébe, mely oly nyugodtan talál, mint midőn e sorokat írom.”

A Kalmár és tengerészt a színház – némi hírlapi csatározások után – végül előveszi. Bemutatják – óriási sikerrel; Czakó neve ismertté lesz, pénzhez jut, lakást bérelhet az Ősz és a Sándor utca sarkán. Otthonát asszony vagy barát helyett egy sasmadárral osztja meg. Egy éven belül újabb színművet ír, Végrendelet címmel. A közönségnek ez is tetszik, a kritikusoknak már kevésbé; egyikük szerint a darab „egy zseniális ember kínos álma”.

Ő maga elégedetlen. A Végrendelet után – hiába volt sikere – megvallotta Szász Károlynak: messze van még attól, hogy valódi és saját dramaturgiai elveit érvényesítse.

1846 elejére Czakó megírja azt a munkát, amelyet végre „az igazinak” érez: divatos végzet-drámák után filozófiai tragédiát. Címe némi cenzori beavatkozás után – Leona. A darab előadása teljes bukás. Sem a közönség, sem a kritikusok nem tudnak mit kezdeni azzal a mély haladás- és társadalomellenességgel, embergyűlölettel, ami ebből a műből árad. Lényege: a társadalom, a modern civilizáció elaljasítja az embert; a szabad természetben élt remeteélet pedig tragikusan védtelenné teszi minden külvilágival szemben. A tragédia éppen ezért teljes: nincs emberi hely – se itt, se ott, sehol.

Hogy mindez milyen költői nyelven van megírva, arra csak néhány sor Leonától: „E föld, hogy termékeny legyen, vért, testet, életet eszik, miként mi is, hiszen az én vérem is millió állatokból áll, és csak addig élhetek, míg ezen állatok egymást üldözni és felfalni bírják.”

Ez persze sok volt. A Pesti Hírlap – hogy a Czakóhoz személyesen is legközelebb álló forrást idézzem – azt írta e darabról: hatását gyöngíti „azon világfájdalom, mely az egész művön átömlik. Az ember benne semmi vigasztalót nem talál, ellenben mindent, ami csüggeszt, lever és kétségbe ejt. S láttunk a színházi közönségben nem egyet, ki hitetlenül rázá fejét az előadottaknál, s úgy tetszett, mintha mindezek arcán azon gondolat lett vona kifejezve: »oh, e világ mégis sokkal szebb, s az emberek benne sokkal jobbak, mint miként itt előmbe rajzoltatnak!« S innen történt, hogy míg némelyek... a pozitív vallást, mások ez oknál fogva a civilizációt, az emberiségbeni hitet láták megtámadva.”

Nincs jele annak, hogy a Leona bukása különösképp meglepte vagy elcsüggesztette volna Czakót. Újabb darabba kezdett, közben azonban összeveszett a színházzal – nem személyes, hanem elvi okokból; s az elv ugyanaz, mint drámáié. Czakó a vitában nyugodt hangon érvelt. 1847 nyarán a Tátrába ment, drámáján dolgozott (ezt két nappal a márciusi forradalom előtt mutatják be majd) – de közben dúlt és baljós sorokat írt az egyik hegyi fürdő albumába a magas bércről, őserőről, meg arról, hogy ő, az író is hamarosan „visszatér az őserőbe”. Így is történt, 1847 decemberében Czakó a Pesti Hírlap szerkesztőségében Csengery pisztolyával főbe lőtte magát.

Különc volt? Őrült őstehetség? Aki gének és körülmények hozta túlfeszítettséggel mutatta föl újra és újra saját világa – s minden modern társadalom – egyik alapellentmondását? Egészen magányosan és tragikusan korszerűtlenül, hisz olyan közegben, ahol a többieknek épp akkor s éppen erre az ellentmondásra nem volt füle és szeme?

Nem. Ha pusztán erről lett volna szó, Czakó megmarad csodabogárnak, vagy egyetlen szezon „sikerszerzőjének”. Volt azonban valami mélyebb kapcsolat az író s kortársai között. Nem az a baráti társaság, mely 1846 táján Csengery lakásán összejött, bár a kör tagjai később sem feledték Czakót. Jókai így emlékezett: „Ott ült Czakó, soha nem mosolygó, barna arcával; komor, erőteljes alak, akkora öklökkel, mint másnak kettő, s beszélt Sakontaláról, s a hindu irodalom remekeiről.” Berczik Árpád pedig így: „sokszor láttak pesti barátai egy keleti vallásokról szóló könyvet asztalán heverni, melynek tartalmát lelkesülten magyarázgatta”, csillogó szemmel, „mely a lázas embernek pókháló szerűségével néz a világba, mint egy álomjárónak szeme, aki ebben a földi életben csak álombeli testetlen lényeket, káprázatokat lát, és úgy jár közöttünk, mint egy más világnak hazajáró lelke”.

Épp, mert annyian, s így emlékeztek reá, gyanítható, hogy Czakó mégsem egy egészen más világ hazajáró lelke volt. És tényleg: amit ez a művész – közönsége és írótársai számára is elfogadhatatlan éllel és makacssággal megfogalmazott, nem volt teljesen idegen korától. Szelídebb változatokban, „világfájdalomként”, kiábrándultságként, korhangulat s félig-meddig divat is lett 1844 és 46 között. Nem idézek most politikusokat, bár a válságjelek talán náluk érezhetők a legerősebben. Tépett lelkek, meghasonlott kedélyek uralták a pesti színpadot, a regényt és a lírát – vagy másfél esztendeig. Ez olykor alig volt több politikai spleennél: „A magyar írónak nem lehet arca derült. / A haza szerte borús, s ha magas / helyeket keres a vész, mennyköve / fenndobogó kebleket érni szokott.” Máskor mélabús civilizáció-kritika s múltba vágyás: „Miért nem születtem ezred év előtt?” A meghasonlottság hangja néha filozofikusabb: „Öt szolga érzék minden bölcsességed, / Arasznyi téren rab mint testiséged / ...Embernek a hit, állatnak a buta / Csudálat, mi a tudás helyt juta.” Vagy: „Ember határt keresne / Az ész világinál, / Hol a föld omladékán / Mint Isten képe áll, / S az messze és közel van, / Itt nem találja fel / Csak végtelenbe, melyért / Előbb meghalni kell.”

A világfájdalom csak az elébb idézett szerzőknél oly felületes. Amikor nagyokat érintett meg, jelentős műveket hozott. Ugyanebben az időben született a kiábrándult, kétségbeesett Petőfi Felhők ciklusa, benne ilyen sorok: „Sem part, sem Örvény nincsen még előttem, / Csak hánykódás, csak örökös habok, / Hánykódom egyre a folyó nagy árján... / Ki sem köthetek, meg sem halhatok.” Ez – mondhatnánk nyugodtan – Czakó versben. A bevett haladásfogalom iránti mély kétkedés csendül meg a Felhők egy másik darabjában: „Mögöttem a múlt szép kék erdősége, / Előttem a jövő szép zöld vetése; / Az mindig messze, és mégsem hagy el, / Ezt el nem érem, bár mindig közel. / Ekkép vándorlok az országúton / Mely puszta vadon / Vándorlok csüggedetten / Az örökkétartó jelenben.”

E meghasonlottságot Petőfi programszerűen is leírta, 1847-ben megjelent verseskötetének tervezett előszavában: „e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt, minden ember meghasonlott önmagával.”

Ezekben a hónapokban írta meg Vörösmarty az egyik legnagyobb és legsötétebb versét, Az emberek címűt, benne a monoton refrén: „Nincsen remény”; benne: „Az emberfaj sárkányfogvetemény”, aki „Midőn azt hinnők, hogy tanúl /Nagyobb bűnt forral álnokul”; sőt: „Az ember fáj a földnek”. Mintha csak Czakó írta volna.

1845-ben s 46 elején tehát a drámaíró egyszer csak azt érezhette: lehet, különc volt eddig, de most már benne van a fősodorban. Ezt az áramlatot történészek és irodalmárok később sok oldalról jellemezték: a politikai progresszió késő-reformkori megtorpanásával, tanácstalanságával, a pesti értelmiség helykeresésével, a francia és a nemet romantikusok hatásával magyarázták. Czakó ekkor szerezte pesti barátait, ekkor vágott bele főműve megírásába. Ez a divat azonban rövid életű volt. Mikorra a Leona színre került, a tépett lelkek divatja elmúlt idehaza.

A radikális ifjak az újrafogalmazott plebejus demokrácia felé orientálódtak. Petőfi már 1846 májusában leírta: „Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot: / Már csak haragszom rája, csak haragszom, / Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált / Elzárt, elorzott boldogságáért, hogy / Meg nem torolja, kincse elrablóin / Évezredeknek szenvedéseit.” A válságból való kilábolás politikai természetű: „S van még egy... a hon! vagy már elfeledted?” – kérdezte Petőfi ugyanebben a versben.

Ha más politikai elvek szerint, ilyen Vörösmarty útja is. Az emberek egyetemes kultúra kritikája után, Országháza című versében ismét visszatért a politikai költészet útjára, a nemzeti múlt dicséretéhez, a politikai korteskedés ostorozásához, a nemzeti egység hiányának, a pánszláv veszélynek fölpanaszolásához.

A fordulat irányára s gyorsaságára jó példa: a század meghasonlottságáról írott – fentebb idézett – sorait Petőfi végül is elhagyta kötetéből. Ilyen formában már nem érezte aktuálisnak röviddel korábbi kétségbeesését.

Ezt az utat Czakó már nem bírta, s bizonyára nem is akarta megtenni. Politikáról, hazáról szava nincs – azelőtt sem igen volt. A kérdést – otthonra lelhet-e az ember a modern világban? – élete egyetlen kérdését nem hitte megválaszolhatónak a honügyek nyelvén s módszereivel. Megint korszerűtlenné vált. Utolsó hónapjaiban már formálódni kezdtek a jövő szekértáborai, kibontakozási programok csíráztak, s ezek alaphangja természetesen az átalakulásba vetett remény volt; az a hit, hogy a megreformált társadalomban az emberek sorsa is jobbra fordul. A korszerű „végső kérdések” ismét: reform-kérdések.

Czakó egyedül maradt a maga végső kérdésével, aztán meghalt. A sírját körülálló barátok, akik addigra már túljutottak ember és civilizáció idegenségének fájlalásán, túlestek rajta, mint valami gyermekbetegségen – mégis megőriztek valamit a Czakó kérdéséből. Petőfi megrendült sorokkal búcsúzott a drámaírótól, Arany pedig így fejezte be a Czakó sírján című versét:

„Mi pedig, barátim, járjunk el a sírhoz

Olvasztani róla könnyel a havat,

Hadd sírjon a szív, ha ítélni erőtlen!

Tán így hamarább jön az enyhe tavasz

S béhinti virággal az egyszerű dombot,

Hol ő pihen, a ki tövis közt bolyongott.”

Arany nem azt mondja: menjünk el a sírhoz, hanem azt: járjunk el oda. Mintha valami nem avuló tanulságra figyelmeztetne az a sír. Miért bolyong tövis közt az ember? Ama korszak utódai – a közvetlenek, s a mai késeiek – gyakrabban érzik persze annak ellentmondásait, hogy a haladás reformkori programja nem vált valóra. De voltak, s lesznek mindig olyanok is, akiket emellett, emögött: a Czakó kételyei is kínoznak. Örök korszerűtlenek.