Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

13. fejezet -

Egy magyar mérnök a 19. században. Péch Antal

KOSÁRY Domokos

Egy magyar mérnök a 19. században

Péch Antal

Történetünk Nagyváradon, közelebbről annak északi városrészén: Váradolasziban indul, de hamar másfelé vezet. Főszereplője: Péch Antal bányamérnök (1822–1895) ugyanis itt látta meg a napvilágot, de innen tizenhat éves korában végleg eltávozott. Azt persze korai életszakasza mégis sokban meghatározta, hogy a továbbinduláskor milyen alternatívák közt választhatott. Az út pedig, amelyet sikerült megtennie, egyik példája annak, hogy miként, honnan nyerte utánpótlását az az új, magyar polgári műszaki értelmiség, amely a 19. század derekán már alkalmas volt az új államban rá váró feladatok elvégzésére.

Fényes Elek 1839-ben megjelent statisztikája szerint Nagyváradnak akkor kereken 18 ezer lakosa volt. Ezek többféle vallást és több: főleg magyar, német és román nemzetiséget képviseltek, bár „nyelvökre nézve nagyobb részt magyarok” voltak. Nagyvárad csak mezőváros maradt, katolikus egyházi földesúr birtoka, de viszonylag nagy népességével, élénk gazdasági életével, szerdai heti vásáraival mégis „hazánk egyik legnevezetesebb városa” volt.

Iparoscsaládból

A 18. században indult nagy – főleg egyházi – építkezések elősegítették a helyi kézműipar fejlődését. Az új század elején működő 19 céh egyik legfőbbike az volt, amely – együttes keretben – az ácsokat és kőműveseket fogta össze. Ebbe viszonylag kevés mester tartozott, de azok 15-20 legényt is foglalkoztattak és nagyobb munkákat vállaltak. E céh tagja volt hősünk édesapja, Péch Antal János (1791–1853) ácsmester is, az előtte szintén ily foglalkozást űző Lőrinc (1749–1799) fia. Ránk maradt, nagy templomtetők szerkezetéről készült tervrajzai az egykorú szakmai képzés jó színvonaláról tanúskodnak. Élete felfelé menő szakaszában, 1820-ban egy szolgabíró árvája, tehát nemes, de vagyontalan lány kezét nyerte el. Az asszony kulturális igényessége is hatással volt gyermekei sorsára akkor, amikor férje a harmincas évek végén – mint akkoriban sok ilyen céhpolgári vállalkozó – teljesen tönkrement, sőt rövidesen szinte keresetképtelenné vált.

Antal, az idősebbik fiú, elemi osztályait 1828-ban kezdte el a váradolaszi katolikus plébánia mellett épült új iskolában, amelynek ekkor 125 magyar és 8 román tanulója volt. Utána a nagyváradi katolikus – valaha jezsuita, ekkoriban premontrei gimnázium falai közé került, ahol 335 diákot oktattak – ez idő tájt még latin nyelven. E középiskolai éveknek azonban maradt magyar nyomtatott emléke is: egy Búcsúdal, amelyet a IV. osztályt végző, tizenkét éves fiú tanárának, „főtisztelendő Vercsik Imre úrnak az 1834. oskolaesztendő végével hála jeléül szentelt”. Ekkor ugyanis egy időre Temesvárra küldték, hogy megtanuljon németül. Onnan visszatérve a két további év „filozófiai” tanulmányait 1838 szeptemberében fejezte be. Ekkor, tizenhat évesen került az első nagy próbatétel elé. Családja anyagilag összeomlott. A jövő felé saját erejéből kellett utat vágnia.

A több erőfeszítést követelő, de igényesebb megoldás: az értelmiségi pálya felé vezető út első szakaszát a fiú gyalogszerrel tette meg Nagyváradtól Selmecig (Schemnitz, ma: Banská Štiavnica Szlovákiában). Itt működött ugyanis az a nevezetes Bányászati Akadémia, amelyet Mária Terézia 1763–1770 közt fejlesztett ki. A nemesfémben gazdag telérek ugyanis akkoriban már kezdtek kimerülni, a szegényebb érceket pedig gazdaságosan csak új, fejlettebb módszerek alkalmazásával lehetett hasznosítani, főleg a kohászat, a kémia terén. Vagyis jól képzett bányamérnökökre volt szükség. Ezeket nevelte a selmeci akadémia, oly sikerrel, hogy nemzetközi viszonylatban is csak egy igazi versenytársa akadt: a vele nagyjából egy időben alapított freibergi, szászországi akadémia.

A bányászati akadémián

Az intézmény egyik nagy előnye Péch számára az volt, hogy a hallgatók nem fizettek tandíjat, sőt a jobbak, ha rászorultak, ösztöndíjban részesülhettek. Óraadással, tanítással is kereshettek annyit, hogy szerény szállásukat, ellátásukat fedezni tudják. Előny volt továbbá az is, hogy a felvételnél a kiváltságosokat – a feudális Magyarországon – a tehetségesek rovására nem részesítették előnyben, sőt a jövő műszaki értelmiségét több mint nyolcvan százalékban nem-nemes, polgári származású fiúkból nevelte az iskola. Péch évfolyamának 132 hallgatója közül három viselt főnemesi címet: egy dalmáciai olasz gróf, egy osztrák báró és a magyar báró Splény Béla, aki azonban szintén inkább hivatalnoki pályát futott be. További hét–nyolc hallgatóról tudjuk, hogy nemesi címet viselt. Közülük Szlávy József kamarai, majd minisztériumi hivatalnok lett, 1873-ban pedig egy ideig miniszterelnök.

Életre szóló barátságot Péch Zsigmondy Vilmossal (1821–1888) kötött, aki a pozsonyi evangélikus líceum egy korán elhunyt tanárának volt a fia, majd az artézi kútfúrásnak lett legjobb hazai szakembere. Utóbb, róla tartott akadémiai emlékbeszédében is azt hangsúlyozta, hogy őket kezdettől fogva a haza és a tudomány szolgálatának közös céljai vezették. Zsigmondy is „anélkül, hogy az ősök hosszú sorával dicsekedhetnék”, „saját erejéből” küzdötte fel magát.

Ha azonban magyar diák idehaza bányamérnöki diplomát akart szerezni, akkor abban a sajátos, külön, német nyelvű világban kellett a helyét megállnia, amely a latin nyelvű, feudális országon belül itt, Selmecen várta őt. Az Akadémiát ugyanis az egész Habsburg monarchia számára alapították. A 3248 növendéknek, aki 1846-ig itt tanult, Magyarországról és Erdélyből csak mintegy fele származott. A többi nagyrészt a Habsburg monarchia örökös tartományaiból, Ausztriából, Csehországból, olykor az Adria vidékéről került ide, de akadtak külföldi: bajor, svájci, lengyel, orosz diákok is. Az oktatás németül folyt. Német volt a hivatalos nyelve a bécsi udvari kamara, illetve az „alsó-magyarországi” főkamaragróf irányítása alatt álló kincstári, kamarai bányászat szervezetének is, amelyhez a főiskola is tartozott.

Péch és barátai a nyelvi nehézségekkel megbirkóztak, de a német típusú, kissé zajos diákéletben már anyagi helyzetük miatt sem vehettek részt, hanem inkább a szerény „Magyar Olvasó Társulatnak” voltak a tagjai.

Péch 1842-ben kitűnő eredménnyel fejezte be tanulmányait. Sőt mindjárt kincstári gyakornoki alkalmazást kapott a bányászat helyi apparátusában. E szerény, de biztos jövedelem birtokában magához vette előbb öccsét, Józsefet, aki így továbbtanulhatott, majd pedig szüleit és leánytestvéreit is. Öt évig szolgált Selmecen, főleg a zúzóműveknél, ahol egy kitűnő szakember, a csehországi német származású Peter Rittinger oldalán sajátította el – kísérletezés közben – az ércelőkészítés legkorszerűbb módszereit. Így azután a kamara 1847-ben Csehországba küldte, hogy tapasztalatait felhasználva rendezzen be zúzóműveket.

A forradalomban

Huszonhat éves, amikor 1848 forradalma meghozta azt a nagy történelmi fordulót, amely e fiatal értelmiségiek számára egy új, jobb világ ígéretét hordozta. Péch hazatérve, előbb Körmöcbányán kapott alkalmazást. De 1848 júliusában Pestre indult, mert Kossuth pénzügyminisztériumába, a bányászati osztályra nevezték ki fogalmazónak. Néhány évfolyamtársával és több más, valamivel idősebb volt selmeci hallgatóval együtt egy olyan új szakmai gárda tagja lett, amelynek feladata az új magyar felelős kormány utasításainak végrehajtása és az önálló magyar bányászat létrehozása volt.

A fegyveres konfliktus kitörésekor Péch József (1829–1912), Antal öccse, a későbbi neves vízépítő mérnök – ekkor még diák – a Hunyadi-zászlóalj katonájaként a dunántúli, majd utóbb az erdélyi harcokból vette ki a részét. Antal pedig 1848. december 31-én, amikor a kormány és az országgyűlés elhatározta, hogy Debrecenbe teszi át székhelyét, kapott parancsot az Országos Honvédelmi Bizottmánytól. Ennek értelmében azt a pénzverdei felszerelést, amelyet a kormány eredetileg Pest-Budára akart áttelepíteni, Körmöcbányáról Debrecenbe, illetve onnan Nagybányára kellett szállítania. Péchnek a feladatot sikerrel végrehajtva nyolc szekérnyi szállítmányával sikerült az ellenséges erők közt átcsúsznia, és már január 16-án Debrecenbe érkezett. A pénzverde rövidesen megkezdte Nagybányán működését. Volt érme, amelynek tervét az aktára maga Péch rajzolta rá.

A sikeres tavaszi hadjárat után Péch a kormánnyal együtt újra visszatért a fővárosba. Július végén azonban hivatalával együtt Szegedre ment. Az utolsó időben viszont, a minisztérium felbomlásakor Nagysándor József tábornok hadtestét kereste fel, hogy hadi szolgálatra jelentkezzék. A tábornoktól azonban azt a választ kapta, hogy „menjen oda, ahol tudományával megélhet, mert karddal többé nem segíthet a hazán”.

A fegyverletétel után Aradon mint polgári hivatalnok került az osztrákok kezére. Ezek, mivel ott katonákra és vezető politikusokra vadásztak, a kihallgatás után elengedték. Ha viszont ezután korábbi munkahelyére, Körmöcbányára, Selmecre próbál visszatérni, ahol Kossuth hívének ismerték, a helyi bosszú őt is éppúgy könnyen elérheti, mint barátját, Zsigmondy Vilmost, akit Resicáról vittek börtönbe. Péch „sok viszontagság” közt Pestre ment, ahol nemigen ismerte senki, és ahol családjával együtt meghúzhatta magát. Az elfogatást így elkerülte, de pályája derékba tört. Egy eltiport ország romjai vették körül. Huszonhét éves ekkor.

Bányaigazgató a Ruhr-vidéken

Az újabb próbatétel egy megkísértő lehetőséggel indult. Egykori selmeci főnöke, Rittinger, akivel egy más ügyben lépett kapcsolatba, és aki akkor már a bécsi pénzügyminisztériumban volt tanácsos, jóindulatból felajánlotta, hogy újból megnyitja előtte a kincstári szolgálat útját – ha hajlandó igazoló bizottság előtt 48-as múltját megtagadni. Péch erre természetesen nem volt kapható. Inkább megpróbált kisebb munkákból ínségesen megélni. Egy időben gyermekkönyvek számára festett, rajzolt képeket. Rövidesen kiderült azonban, hogy ez az út idehaza nem járható. Így elhatározta, hogy külföldre megy. Ez két lépcsőben történt. Először 1850-től kezdve, korábbi kapcsolatait felhasználva, magánkézben lévő csehországi szénbányáknál sikerül alkalmazást nyernie. Elutazása előtt megnősült: régi szerelmét, Szájbély István rézbányai mérnök Emma lányát (1823–1880) vette el. Utolsó csehországi posztjáról 1857-ben jutott tovább nyugatra: a Rajna melletti fejlett német iparvidéken, Bochumban sikerült a Zeche Vereinigte Präsident nevű szénbánya igazgatói posztját elnyernie. A megoldás a tulajdonos – egy betéti társaság, illetve az annak élén álló münsteri kereskedő – számára is előnyös volt: hasonló hozzáértéssel és gyakorlattal bíró szakembert kint csak több pénzért kaphatott. Az üzem akkoriban a nevezetes Ruhr-vidék legjelentősebb bányái közé tartozott, 804 munkással illetve alkalmazottal. Így azután Péch saját vagyon nélkül is jelentős szerepet vitt annak a Bányászati Egyesületnek (Bergbauverein) alapításában, amelyet a Dortmund vidéki bánya-, vas- és acélipari vállalatok hoztak létre a piac, szállítás, hitel problémáinak közös erővel való megoldása érdekében.

Valamiféle újabb próbatétellel azonban Péchnek rövidesen új posztján is szembe kellett néznie. Az 1857-ben indult nemzetközi gazdasági válság a Ruhr-vidéken is egyre inkább érezte hatását. Egymás után állították le a nagyolvasztókat, csökkentették a munkabéreket illetve elbocsájtották a munkásokat. Péch azonban a válság miatt szükségessé vált 15%-os költségcsökkentést ilyen módszerek alkalmazása nélkül kívánta megoldani. Kijelentette: nem akar senkit elbocsátani, azt sem akarja, hogy kevesebb bér kapjanak. Ezt viszont úgy lehet elérni, ha mindenki hajlandó 15 százalékkal többet termelni. „Ha a legénység (Mannschaft) a bányához mint munkaadójához ragaszkodik és e kis erőfeszítést megteszi, úgy mindkét félen segítünk.” Az üzemnek sikerült a válságot átvészelnie.

Péch azonban mindig csak átmeneti állapotnak tekintette az emigrációt. Hazai kapcsolatai közben sem szakadtak meg. Több cikket írt a Pesti Naplóba a hazai bányászat és vasipar problémáiról. Pompéry János szerkesztő pedig egy alkalommal – külön kérésére – Petőfi verseinek 1848-as kiadását küldte meg neki, elveszett példánya helyett. Gyermekeit magyarnak nevelte. S amint lehetett, a hatvanas években sietett hazatérni. Most már könnyen kapott magán bányatársulatnál vezető beosztást, sőt saját bérlettel is megpróbálkozott. A sajátos hazai viszonyok közt azonban ezen a téren már ő találta meg nehezen helyét. Szerencséjére 1867-ben, a kiegyezés után az új magyar pénzügyminisztériumnak ismét a bányászati osztályán kapott titkári, majd rövidesen tanácsosi beosztást. Így néhány más, régi kollégájával együtt a munkát ott próbálta folytatni, ahol 1849-ben abbahagyták.

Itthon a modernizálásért

Most, az új helyzetben e 48-as műszaki, polgári értelmiségiek véleménye az volt, hogy nem a politikai, közjogi függetlenség kérdésére kell az erőket összpontosítani, hanem az alapvető – a korábbinál jóval előnyösebb – politikai keretet tudomásul véve és az adott – nem megvetendő – lehetőségeket felhasználva elsősorban az ország belső gazdasági-társadalmi modernizálásáért küzdeni. Ebből számukra közvetlen feladatként az állami bányászat újjászervezése, technikai korszerűsítése, az infrastruktúra, a vasúthálózat, a hozzá nélkülözhetetlen vasipar fejlesztése adódott. Péch igen tevékenyen látott hozzá a feladatok megoldásához. A Felvidéktől Erdélyig mindenfelé személyesen, a helyszínen tanulmányozta a viszonyokat és fogalmazta meg a legsürgősebb teendőket. Nagy része volt a diósgyőri állami vasgyár létrehozásában – nemesi „függetlenségi” politikusoknak is megmagyarázva, hogy a tömérdek sínt nemzeti szempontból is jobb itthon gyártanunk. Nevéhez fűződik a Zsil-völgyi széntelep felfedezése, a bányaüzem korszerű berendezése, az alkalmazandó kokszolási eljárás kikísérletezése, sőt a vajdahunyadi vasmű első terveinek kidolgozása is.

Sokat tett a magyar bányászati szaknyelv megteremtése érdekében. Nem utolsósorban e célból alapította meg 1868-ban a Bányászati és Kohászati Lapok című szakmai folyóiratot, a maga nemében itthon az elsőt, amely két külön ágra válva máig él. Sőt közben volt energiája egy, az acél-előkészítés elvi és gyakorlati tudnivalóiról szóló munka (1869) megírására is.

Pedig egy utolsó próbatétele még mindig hátravolt. Kívülről nézve kitüntető előléptetésben volt része, amikor 1873-ban a selmeci bányakerület igazgatója, az egykori kamaragrófok utóda lett. A valóságban a színfalak mögött az történt, hogy a 48-as értelmiségi gárdát korszerűsítő programjával együtt – az 1873. évi gazdasági válság alkalmával félretolták. Ez nem Bécs befolyásának, hanem annak a hagyományos nemesi politikának következménye volt, amely 1867-ben szabadabb keretet kapott és pár éven belül mindenfelé érvényesült. Péchet a kinevezéssel felfelé buktatták: megtisztelő rangjával mehetett a hegyek közé, s a 16. századi kamaraház boltíves, huzatos termeiben töprenghetett a selmeci bányászat veszteségein és így felszámolandó voltán, meg a II. Józsefről elnevezett táró és az ő ideje óta végtelenül húzódó munkálatainak reménytelen helyzetén.

A kihívásra azonban Péch ismét, utoljára is választ talált. A Selmec-vidéki bányászatot egyensúlyba hozta és a kohósítást tökéletesítve úgy foglalt állást, hogy az üzemeket a belőlük élő munkások – a nagyrészt szlovák bányásznép – érdekében is fenn kell tartani. A II. József-táró munkálatait korszerű gépi berendezések, új technika alkalmazásával felújította és 1878-ra – mindenki meglepetésére – be is fejezte. Közben, melléktermékként, újított a bányatérképezés terén, a „névtelen bánya” mintáját kialakítva (1877).

A bányászattörténet mezején

Utolsó éveiben mindinkább a bányászat múltja, a történelem felé fordult, amelynek vizsgálatát hasznosnak tartotta a jelen szempontjából is. Akadémiai székfoglalója, amely A tudományok haladásának befolyása a Selmecz-vidéki bányamívelésre (1881) címet viselte éppen erre az összefüggésre kívánt rávilágítani. Ezután feldolgozta Alsó-Magyarország bányamívelésének történetét 1650-ig, két kötetben, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia adott ki (1884–1888), majd külön is a selmeci bányavállalatok történetét (1884). Nyugalomba vonulása (1889) után is e munkákat folytatta, s az sem igen zavarta, hogy a selmeci választókerület – éppen akkor – országgyűlési képviselővé választotta. Teljesen befejezni azonban már nem volt ideje műveit: 1895. szeptember 18-án elhunyt. Az elkészült kéziratrészek, hagyatékából, 1967-ben láttak napvilágot.

A kihívásokat az egyén nemigen tudja elkerülni. A lehetséges válaszok körét is sokban megszabják az adott feltételek. De mégis, lényegbevágóan sok függ attól, a következmények tekintetében is, hogy az egyén e lehetőségek közül mit, milyen minőségben tud saját erejéből megragadni. S ez nemcsak a mérnökökre és a 19. századra áll.