Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

14. fejezet -

“A becsület és a munka embere volt.” A szegedi Kováts István építõmester

SZENT-IVÁNYI István

„A becsület és a munka embere volt”

A szegedi Kováts István építőmester

„Abból a világító embertípusból való volt, amelyik minden időben ritkaság. És még nagyobb ritkaság az, hogy nem akart annak látszani, és nem tolakodott előre helyért a közéletben... És ki tud ma erről a Kováts Istvánról?” – tette fel a kérdést Móra Ferenc Régi szegediek című tárcájában. Bár az 1981-ben megjelent visszaemlékezése (Egy szegény pórfiú önéletrajza) valamelyest ismertebbé tette a nevét, továbbra is a történelem ismeretlen szereplői közé tartozik, azok közé, akik erőfeszítése létrehozta a polgárosodó, modernizálódó Magyarországot. Nevét nem őrzi szülővárosában sem emléktábla, sem utcanév, sem intézmény.

Család, magánszorgalom

Visszaemlékezésének maga adta címe azt sejteti, hogy Kováts a társadalom mélyéből emelkedett a polgári középosztály tagjai közé. Tény, hogy korán félárvaságra jutva szerény, vagy inkább szegény körülmények között nevelkedett, de ha visszalapozunk az atyai és anyai család történetének könyvében, találunk ott fényesebb lapokat is. Kováts atyai ükapja kocsmáros volt a Szabadkai úton, dédapja már házaló kereskedő (ebből a családi emlékezet szerint szép vagyont gyűjtött), nagyapja pedig a jómódú nagykocsisok, a fuvaros vállalkozók rétegéhez tartozott. Tíz-tizenkét lovával és nagy társzekereivel Brassótól Triesztig sokfelé megfordult a Monarchia területén. Anyai nagyapja a jó módú felsővárosi Kéri nemzetség tagja, halászmester volt, a Tisza és a Maros egyik bérlője. Felesége ugyancsak egy nevezetes felsővárosi dinasztia sarja, Babarczy Erzsébet, akinek szép számmal akadtak már polgári, illetve honorácior rokonai is.

A felemelkedés a szülői nemzedékben tört meg. Édesapja, a családi számozás szerint III. István, kevés kedvet érzett a családi hagyomány folytatásához. Kovácsinasnak adták szülei, de „pajkos” természete miatt soha sem szabadult fel. A pénzkeresettel a későbbiekben sem sokat törődött, azt inkább feleségére, Kéri Annára hagyta. Volt ácsmunkás és gátmunkás (később úgy mondták: kubikos), alkalmi munkákat vállalt, de rendszeres és megfelelő jövedelme nem volt. 1816-ban kötött házasságából öt fiú és egy leánygyermek született. Amikor 1822-ben megszületett Kováts István, nagyszülei apját „emberré tették”, földdel ajándékozták meg és polgárjogot vásároltak számára. Kováts István apja 1827-ben hunyt el, az özvegy 29 évesen vált a nagycsalád egyedüli eltartójává. A visszaemlékezés szerint az anya a szűkös lehetőségek ellenére is jól gazdálkodott, a nincsből még valamicskét félre is tudott tenni. Fiait korán hozzászoktatta a munkához; Kováts büszkén írja, hogy ő kilenc éves korában vált kenyérkeresővé. A Kováts-gyerekek nem jártak iskolába, de az alapfokú képzést az „instruktor urak” segítségével mindannyian megkapták – az instruktorok a piarista gimnázium és líceum felsőbb éves növendékei voltak, akik élelemért és szállásért tanították őket írni-olvasni, számolni. Kováts István 1837-ben – az anyai ellenkezés dacára – elszegődött piktorinasnak, de itt nem érezte jól magát. 1838-ban Pestre indult szerencséjüket kereső kőműveslegények társaságában. A Hild-féle tüzérlaktanya építkezésén talált munkát, emellett szorgalmasan eljárt az inasiskolába és magánszorgalomból még rajziskolába is. A téli szüneteket otthon töltötte, de ezeket is igyekezett hasznossá tenni, és otthon a piarista rajziskolát látogatta. A kor szokásainak megfelelően 1842-ben legényként vándorútra kelt; öccsét maga mellé véve Kolozsvárra mentek. A téli munkaszünet idejére hazatért ugyan, de a következő évben ismét Erdélybe indult. A munkaszezon végeztével Galíciába, majd Sziléziába ment tovább, tervei között szerepelt „Muszkaország” felkeresése, de nem rendelkezett megfelelő útiokmányokkal, így azután Morvaországon át Bécsben kötött ki. 1844/45-ben vándorútját Nyugat-Európa felé folytatta, előbb Münchenbe ment, ahol a jóhírű királyi építészeti iskolát látogatta (itt bizonyítványt is szerzett), majd barátaival a Német Szövetség területén folytatta vándorútját; felkereste Nürnberget, Lipcsét, Potsdamot, Berlint, Drezdát. 1846-ban tért vissza hazájába; önképzését a Glembay-féle építészeti rajziskolában fejezte be és 1847-ben azzal a szándékkal ment haza szülővárosába, hogy egy éven belül remekelni fog és céhbe áll.

A „nagy idő”, a forradalom és szabadságharc azonban megnyújtotta a felkészülés és beérkezés éveit. Az önéletírás némi rezignációval úgy emlékezik vissza az akkori ifjúra, hogy „én sem voltam jobb a Deákné vásznánál, én is csak úgy rajongtam, mint a többi”. Még a forradalmi márciusban beállt nemzetőrnek, majd novemberben beiratkozott négyéves Kossuth-honvédnak. Részt vett Arad ostromában. 1849. április 20-át visszaemlékezéseiben élete legszomorúbb napjának nevezte: egysége ezen a napon kapott hírt a detronizációról, és egy földije ekkor hozta a hírt Pál bátyja hősi haláláról, aki zászlótartóként esett el Szenttamás ostromában. A trónfosztás után már csak félszívvel, kiábrándultan vett részt a szabadságküzdelemben. A gyászos végkifejlet Arad mellett érte egységét; osztrák fogságba kerültek. A leleményes fiatalember civil ruhát szerzett és kihasználva laza őrizetet, megszökött a fogolytáborból.

A bujdosás évei következtek az egykori honvéd számára, aki végül Ördögh Mihály nevű unokatestvérénél, a baracskai ügyvédnél talált menedéket. Az elvesztett szabadságharcon nem sokat tépelődött: „Elfelejtettem a szabadságharcot, mintha nem is lett volna… Fő célom volt a tisztességes megélhetés és vagyonszerzés” – így foglalta össze az elkövetkező életfilozófiáját önéletírásában. Az ország különböző pontjain vállalt jól fizető és szakmailag is hasznos, érdekes munkákat. Alighogy ismét lehetségessé vált, 1853-ban visszatért szülővárosába, és azonmód folyamodott iparjogosságért a városi tanácshoz. 1854 januárjában mutatta be remekét, és júliusban vették fel a szegedi ács- és kőművesmesterek céhjébe; a következő évben céhmesterré választották és tíz évig töltötte be ezt a tisztséget. Harminckét évesen a szegedi alsópolgárság deklasszálódó rétegéből a helyi társadalom egyik akkor még igenjelentős csúcsára kapaszkodott fel. Egyenjogú taggá vált a jómódú patríciusok társaságában.

Mint önálló egzisztencia, ekkor már nyugodtan gondolhatott a családalapításra. A házasságban, ezt cseppet sem titkolta visszaemlékezéseiben, némi számítás vezette, és ezért vette el a vagyonnal rendelkező Neppert József építőmester özvegyét, Pozsgai Veronikát, aki egyébként egy pécskai kádármester lánya volt. A feleség a különvagyon mellett magával hozta a házasságba félárvaságra jutott fiát, ifj. Neppert Józsefet, aki később Kováts N. József néven ugyancsak Szeged egyik ismert építőmestere lett. A házasságot 1854-ben kötötték, ebből 1855–60 között négy gyermek, két fiú és két leány született, majd jócskán megkésve, 1868-ban született az utolsó gyermek, a dédelgetett Ilka.

A vállalkozó, a „teremtő”

Kováts szerencsés időszakban kezdte pályáját Szegeden; a város kibontakozva a vesztett szabadságharc utáni letargiából újabb dinamikus fejlődés előtt állt. Kováts ennek a korszaknak volt az egyik szegedi kulcsa, mint Czimer Károly írja: „Az abszolutizmus és provisorium korának híres építésze... A gót stílust kedvelte és ő honosította meg Szegeden.” Valóban, Szeged építészettörténetében mind a mai napig számontartott legjelentősebb épületeit ezekben az években emelte. 1857-ben fejezte be – Gerster Károly pesti építész tervei alapján – a hírneves „Fekete-házat”‚ a Belvárosi Kaszinó egykori székházát, a későbbi Munkásotthon majd Nemzeti Tanács épületét, amelyet Juhász Gyula nem véletlenül nevezett szegedi Pilvaxnak. Ennek a korszaknak az alkotása az ún. Törökfej-ház (ma már sajnos a névadó turbános fej nélkül), Pacher vaskereskedő Mészáros utcai neogótikus és Ivakovits üveges magyar stílusú háza. Rövid idő múlva a városi építkezések fővállalkozója lett és Szeged környékén is sok munkát vállalt (Makón, Szentesen, Vásárhelyen). Ebben az időben az építési szezonban rendszeresen száz embernek adott munkát, és a vállalkozásokból tisztes vagyont gyűjtött. 1863-ban elérkezettnek látta az időt, hogy kirándulást tegyen a kapitalista vállalkozások területére – hitelre megvásárolt egy téglagyárat a Komárom melletti Újszőnyben. A beköszöntő recesszió hatására azonban a kamatok az égbe szöktek, a hitelforrások pedig eldugultak. A sors iróniája, hogy jelentékeny vagyona ellenére (három városi háza volt és 25 hold földje, némelyik tanyával Szeged határában) komoly pénzzavarba került, majd jókora veszteséggel kénytelen volt megválni dédelgetett álmától, a téglagyártól. E keserű tapasztalat a vállalkozások iránt bizalmatlanná tette, több hasonló kísérlete már nem volt.

A közműveltség emeléséért

Kováts már az ötvenes évek közepétől tevékeny szereplője volt a szegedi közéletnek. 1858-tól tagként tartották nyilván az akkor újra engedélyezett Belvárosi Kaszinóban, amely az egyre összetettebbé váló városi elit társasági életének központi színtere volt; nemcsak a felemelkedésre váró polgári rétegek, hanem hivatalnokok, a csekély számú helyi nemesség alkotta tagságát és ez időszakban nagy befolyással bírt a városi politikára. A Kaszinó szervezte az 1859-es Kazinczy-év szegedi rendezvényeit; itt kezdeményezte Dáni főispán a Dugonics-szobor felállítását. A városi előkelőségekből összeválogatott szoborbizottságnak egyik legtevékenyebb tagja volt Kováts István, akire mint építészre, a szoborállítás során gyakorlati teendők is hárultak. Kováts lelkesen támogatta a helyi sajtó, a mérsékelten szabadelvű Szegedi Híradó 1859. évi megindulását is; a lapot sok példányban fizette elő és munkásai között szétosztotta. A nemzeti felemelkedés útját a közművelődés kiterjesztésében látta; hasonlatosan Eötvös József és Kemény Zsigmond nézeteihez, kulcsszerepet tulajdonított a közoktatás és közművelődés intézményeinek. Éppúgy adakozott a Tudományos Akadémia felépítésének javára, mint a Nemzeti Színház épületére. De elsősorban a helyi ügyek támogatásában tűnt ki: sokat tett szülővárosa köz- és szakoktatásáért; nem véletlenül nevezte a Szegedi Híradó a „népművelés célját szívén viselő férfiúnak” 1861-ben ő kezdeményezte és szervezte meg az újszegedi népiskola felállítását, támogatta egy tanyasi iskola szegénysorsú tanítóját. Buzgalmát a város 1869-ben azzal ismerte el, hogy a megszervezendő iskolaszék tagjává választotta. Emellett se szeri se száma azoknak a városi bizottmányoknak, amelyekben a köz ügyét szolgálta: 1867-től – ez szaktekintélyének az elismerése – a városi szépítőbizottmány tagja lett, 1881-ben kinevezett városi műszaki felügyelő, 1882-től az adókivető bizottság tagja, majd 1888-től ő vizsgálta a városi iparos szakértelmét, képzettségét.

Már 1856-ban javaslatot tett egy Szeged történetének megírására kiírandó pályázatra, de ekkor még barátai nem látták elérkezettnek az időt a tárgyilagos történetírás számára. Végül 1859-ben írták ki a pályázatot, részint az ő jelentős felajánlása nyomán. Ugyanezen évben egy újabb, 120 arannyal jutalmazott pályadíjat tűzött ki magyar nyelvű építészeti szakkönyv megírására. A pályázat kiírására és a pályaművek elbírálására a Magyar Tudományos Akadémiát kérte fel.

Kováts jócskán kivette részét az egyleti életből is; összesen hat egyesületnek volt tagja. A polgárosodó Magyarország igazi műhelyei ezek a helyi és országos egyesületek voltak. A polgári réteg férfitagjai általában több egyesület munkájában is részt vettek. A legjelentősebbről, a Belvárosi Kaszinóról már említést tettünk, de tag volt a Rókusvárosi Népkörben is, amely elsősorban a helyi kisegzisztenciák társalgó köre volt. (Kováts, aki két világ határán állt, itt is otthonosan érezhette magát.) Pártoló tagként részt vett a Szegedi Dalárda működésében, tagja volt a Polgári Olvasóegyletnek, valamint két Országos tevékenységű egyesületnek, a nagyhírű EMKÉ-nek (talán erdélyi vándorévei miatt, vagy a nemzeti politika iránti rokonszenvből?)‚ és az Országos Mérnök- és Építészegyesületnek. Nincs tudomásunk arról, hogy bármelyik egyesületben valamilyen funkciót töltött be; kevésbé foglalkoztatták a címek, nagyobb figyelmet fordított a gyakorlati teendőkre. Az egyleti tagság mellett külön adományokkal is támogatta a fontosnak tartott célokat. Számára egyértelmű volt, hogy a munkával, szívós fáradozással szerzett vagyon nem csak jogok, de kötelességek forrása is. Magától értetődőnek tartotta, hogy a köz ügyét anyagi erejéhez mérten szolgálja.

Az 1879. évi nagy árvíz után, amely egyébként neki is jelentős károkat okozott, a város helyreállításában ismét a tettek mezejére lépett. Alighogy levonult az ár, máris városi bizottsági tagként a károk felbecsülésén tevékenykedett. Életének talán legjelentősebb cselekedete, hogy felfigyelt a szegedi vár falába beépített értékes faragványokra. A művészettörténeti emlékeket nem kevés áldozattal mentette meg az utókor számára. Még 1876-ban kezdődtek az első átépítések, falbontások a szegedi vár területén. Kováts jelen volt ezeknél a munkálatoknál, az értékes leleteket dokumentálta, és amit tudott, azt megőrzésre már akkor magához vette. Az árvíz után a katonaság átadta a várat a városnak, amely a várfalak lebontása mellett döntött. 1881-ben három hónapon keresztül folyt a bontás Kováts felügyeletével, aki a munkásoknak az értékes faragványok megmentéséért jutalmat kínált fel. A megmentett kapubelsőket, ablakkereteket, díszítő faragványokat a Stefánia sétányon állította ki, majd átmenetileg Mérei utcai házának udvarában helyezte el. A várkápolna köveit 1883-ban felajánlotta a Kálvária kápolna számára, míg többi értéket 1885-ben adta át a városnak (ezek ma a szegedi Kőtárban láthatók). Szeged építészeti múltjának ezek az értékes emlékei a város középkori jelentőségét bizonyítják és egyúttal tanúskodnak a reneszánsz stílus korábban nem feltételezett alföldi meglétéről.

Polgári öregkor

Kováts az 1880-as években a gazdasági tevékenységtől visszavonult, s vagyonának – a kiadott házak és bérbe adott földek – járadékából élt. E nyugalmas években, mintegy a tevékeny és mozgalmas életéről adott számadásként, 1884–85-ben írta meg visszaemlékezéseit. (Ez a szegedi Somogyi Könyvtárban elhelyezett kézirat jelent meg csaknem száz éves késéssel 1981-ben, Bálint Sándor szöveggondozásában, Zombori István előszavával a Magvető Könyvkiadónál.)

Hosszas betegség után 1893-ban elhunyt felesége. Kováts ekkor kivonult a városi közéletből is. Ötezer kötetes, méltán megcsodált könyvtárának jelentős részét még életében eladományozta; egy rész az iparos ifjúságnak jutott, másik részét a szegedi Csillagbörtön rabjainak adta (ékesszóló bizonyságául antropológiai optimizmusának), míg végül néhány tudományos könyvet a Somogyi Könyvtárnak ajánlott fel. Gyászjelentője szerint hosszas betegség után végelgyengülésben halt meg 1902. március 24-én. Sírja a szegedi belvárosi temetőben található, rajta rövid felirat: „A becsület és a munka embere volt.” Aligha foglalhatnánk találóbban össze életének vezérlő elveit. Ő maga ezekről így vallott: „Az emberek társaságát két fő tényező tartja fenn leginkább, ez a munka és a tisztelet [értsd: tisztesség, becsület]. A munka azon tényező, mely létjogot ad élni. A tisztelet pedig az, mely embertársainkkal szorosan összefűz.”

Kováts István a múlt századi polgárosodó Magyarország egyik jellegzetes szereplője, az öntudatos vidéki polgárság képviselője. Egész életét a köz szolgálatába állította, ebben egy (némely Jókai-hősre emlékeztető) romantikus életeszmény vezérelte, de gyakorlatiassága és kifejlett realitásérzéke megóvta minden fajta hamis, délibábos illuzionizmustól. Eszményei a reformkorból származtak, de tettei már a múlt század második felének Magyarországára voltak szabva. A társadalom nagy szabású átalakulása elképzelhetetlen lett volna a Kováts Istvánhoz hasonlatos történelmi közszereplők nélkül.