Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

17. fejezet -

Értelmiségi a munkásmozgalomban. Kunfi Zsigmond

MUCSI Ferenc

Értelmiségi a munkásmozgalomban

Kunfi Zsigmond

Kunfi Zsigmond neve és munkássága elválaszthatatlan a századelőn tömegmozgalommá terebélyesedő szociáldemokráciától, az évtizedes választójogi küzdelmektől, az első világháború, majd az 1918–1919. évi magyarországi forradalmak viharaitól.

Tanár és szocializmus

Kunfi Zsigmond 1879. április 28-án Nagykanizsán született. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd a kolozsvári egyetemen szerzett magyar–német szakos tanári diplomát. 1903 őszén nevezték ki Temesvárra a főreáliskola helyettes tanárává. Nagy ambícióval végzett tanári munkája mellett gyakran szerepelt előadóként a Társadalomtudományi Társaság és a szociáldemokrata párt tudományos rendezvényein, illetve oktatási fórumain. Fogékony intellektusát mind inkább magához ragadta a szocializmus eszmevilága: a cselekvő, az alkotó, a dolgozó ember felszabadításának programja.

Iskolán kívüli tevékenységét egyre hevesebb jobboldali támadások érték; az ellene indított hírlapi kampány országos üggyé dagadt. A rebellis fiatal tanárnak nem volt többé maradása Temesvárott.

1907 őszén Budapestre költözött, tagja lett a Népszava szerkesztőségének és szerkesztője a Szocializmusnak; 1909 tavaszától pedig a pártvezetőség tagjaként már a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezérkarába is bekerült. Érkezése a szocialista mozgalom gyors fejlődésének, tömegessé válásának idejére esett. Az eredmények megszilárdítása, kiépítése, a százezres tömegmozgalom ideológiai-politikai arculatának kimunkálása jól képzett értelmiségi gárda részvételét, a mozgalomba való bevonását kívánta meg. Kunfi vállalta, hogy egyik úttörője, megformálója legyen ennek a sajátosan értelmiségi feladatnak. Tevékenységét – s egyben egyéniségét is – jól jellemzik Jászi Oszkár szavai: „Ízig-vérig politikus, aki a taktikát, sőt ha kellett, a ravaszkodást sem vetette meg. De belső gyökereiben mégsem politikus, hanem egy mély idealizmustól áthatott tanár és egy nagy szenvedélyektől korbácsolt rétor és tribun.”

A pártpolitikus

Ő volt az, aki világosan felismerte a nemzetiségi kérdés és a Monarchia külpolitikájának szoros összefüggését, s már az 1908–1909. évi annexiós válság, főleg pedig a Balkán-háborúk idején kimutatta az osztrák–cseh nagytőke és a magyar nagybirtokos arisztokrácia nagyfokú felelősségét a balkáni válsággóc kialakulásában. Ennek tulajdonítható, hogy Kunfi mind aktívabb szerepet vállalt a háborúellenes állásfoglalások kidolgozásában, a szocialista munkásság antimilitarista-antiimperialista orientálásában és mozgósításában.

A háború előtti két-három esztendő Kunfi életében a radikalizálódás időszaka volt. A Tisza István vezette reakció elleni küzdelmek, köztük az 1912. évi „vérvörös csütörtök” forradalmi eseményei valósággal felvillanyozták, de rá is döbbentették: „a tőke és a munka között életre-halálra megy a küzdelem”, „a reformok útja nem vezet el a munkásosztály felszabadulásához”, s világszerte is „forradalmak és véres osztályharcok korszaka” felé sodródnak az események. Különösen így van ez a Magyarországhoz hasonló elmaradott országokban, ahol „a lekésett országok törvényének” megfelelően a konzervativizmus védelmi pozíciók helyett „támadó pontokat foglal el”. „Ezért nem tudok én hinni abban – írta –‚ hogy az új Magyarország vér és erőszak nélkül is világra tud jönni.”

A világháború kitörése Amerikában érte, ahol Károlyi Mihály oldalán választójogi agitációs körúton vett részt. Egyhónapos kalandos utazás után hazatért, a Népszavában ő is a cárizmus elleni háború jogosultságáról írt, de ezt a „honvédő” álláspontját hamarosan pacifista állásfoglalásai váltották fel. 1915-től Kunfi egyik kezdeményezője lett a magyar szociáldemokrácia békeakcióinak és közvetítési kísérleteinek. Tevékenysége különösen megélénkült az 1917. februári orosz forradalom nyomán. A szociáldemokrata párt 1917 áprilisában tartott „bizalmas kongresszusán” kifejtette: a magyar szociáldemokrácia a feltételek nélküli, azonnali békekötés híve, mert minden háborús hónap jobban tönkreteszi az országot, mint a legrosszabb béke. Az októberi forradalmat „a szocializmus elvi megvalósulásaként” s a béke felé tett újabb, döntő lépésként üdvözölte.

A forradalomban a mérséklő

1918 októberében, a szociáldemokrata párt rendkívüli kongresszusán Kunfi – a Monarchia felbomlásának körülményei között – a politikai demokrácia megteremtésére, távlatilag a szocialista célkitűzések megvalósítására szólított fel, elismerve egyben a nemzetek önrendelkezési jogát is, bár kifejezte azt a reményét, hogy az ország demokratizálásával a nemzetiségek megtalálják helyüket az új Magyarországon.

Kunfi tagja lett mind az 1918. október 25-én megalakult Nemzeti Tanácsnak, mind az őszirózsás forradalom győzelme után létrejött Károlyi-kormánynak. Munkaügyi és népjóléti, majd közoktatásügyi miniszterként átfogó programok kidolgozását kezdeményezte; ezek megvalósítása elé azonban mind súlyosabb akadályokat gördítettek a háborús összeomlás viszonyai.

A tömegek radikalizálódása Kunfit is magával ragadta. 1918. november 16-án a köztársaság kikiáltása alkalmával – a kormány ünnepi szónokaként – további társadalmi átalakulások szükségességét hangsúlyozta: a nagyüzemek államosítását, a nagybirtokok felosztását, a munka nélkül szerzett jövedelmek kiküszöbölését helyezte kilátásba. Ezektől az intézkedésektől az ország belső helyzetének stabilizálását remélte, s azt, hogy a kezdődő béketárgyalásokon kedvezőbb feltételeket sikerül majd elérni. Az 1919 februárjában Bernben tartott nemzetközi szociáldemokrata értekezleten olyan békeszerződést szorgalmazott, amely az etnikai határok elvén alapul.)

Az események azonban nem igazolták várakozásait: az új, baloldalibb összetételű kormány sem volt képes megoldani az ország súlyos gondjait, s a külpolitikai helyzet is mind rosszabbra fordult. A munkásság körében egyre nagyobb befolyásra tett szert az 1918 novemberében alakult Kommunisták Magyarországi Pártja, amely céltudatosan szervezte a szocialista forradalom társadalmi-politikai erőit.

Kunfi éber figyelemmel kísérte ezt a folyamatot, s mindinkább hatása alá került. Az antanthatalmakból kiábrándult. A nemzetközi forradalmi események, Németország, Ausztria forradalmasodása arról győzték meg, hogy van realitása a szocialista forradalom közép-európai előretörésének. Ehhez hozzájárult a magyarországi koalíciós kormány mind nyilvánvalóbb csődje is. Kunfiban megérlelődött a munkásegység létrehozásának gondolata. Meggyőződéssel fogadta el tehát a KMP és az MSZDP egyesülésére tett javaslatot, s az egységokmányt a szociáldemokraták képviseletében ötödmagával aláírta, megteremtve ezzel a Tanácsköztársaság kikiáltásának alapját. Az egyetlen út című cikkében a proletárdiktatúra rendszerének megteremtését a munkásságnak abból a jogos törekvéséből vezette le, amellyel „a proletárság világuralma” a feltartóztathatatlan „nemzetközi szociális világforradalom” részeként a hatalom teljességére s a tőkés politikai és társadalmi rend megsemmisítésére tör.

A kormányzótanácsban Kunfi közoktatási népbiztosként mindenekelőtt az oktatásügy alapos átszervezésének tervét dolgozta – dolgoztatta ki. Kulturális politikájának vezérelvét egyik nyilatkozatában így fogalmazta meg: „Minden értéket mentsen át a múltból a jelen és a jövő számára, és minden igaz értéket állítson a proletariátus ügyének szolgálatába, mert a proletariátus ügye: egy a kultúra ügyével.” Az irodalmi-művészeti életben kirobbant vitákban igyekezett toleráns, emberséges megoldásokat találni.

Kunfi a Tanácsköztársaság egyéb vezető testületeinek tagjaként foglalkozott az ország több más égető kérdésével, köztük az agrárkérdéssel, illetve a parasztság megnyerésének problémájával is. Népbiztostársainál jobban megértette a földkérdés politikai vonatkozásait, de a megoldást nem tudta befolyásolni.

A Tanácsköztársaság válságos pillanatában, 1919. május elején Kunfi hite megingott. Úgy vélte ekkor, hogy mivel az antant nem hajlandó elismerni a Kormányzótanácsot, a munkáshatalom csak úgy menthető meg, ha a szervezett és felfegyverzett munkásság képviselőiből új testület alakul, amely szolidaritást vállal a diktatúra addigi intézkedéseivel, a szocialisták vezette Osztrák Köztársaságot pedig közvetítésre kéri fel. A fordulat: a Tanácsköztársaság sikeres északi hadjárata háttérbe szorította ugyan ezt az elképzelését, de Kunfi – a külpolitikai realitások által meghatározott tervként – mindvégig kitartott mellette. Ezzel egy időben a Tanácsköztársaság belpolitikájában is „a diktatúra enyhébb kezeléséért” szállt síkra. Június elején közzétett cikkében (A diktatúra módszerei) foglalta össze aggályait: a diktatúra nem számol eléggé belső és külső helyzetünkkel, túl gyors a tempója, s egyes túlkapásaival gyengíti a hatalom bázisát. A Clemenceau-jegyzéket követő északi visszavonulás után több alkalommal is részt vett azokon a tárgyalásokon, amelyek a szakszervezeti vezetők és a Külügyi Népbiztosság részvételével Budapesten és Bécsben az antant képviselőivel a kibontakozás lehetőségeiről és feltételeiről folytak. A megbeszéléseken mindinkább kitűnt: az antant semmilyen formában sem hajlandó elismerni a proletárdiktatúra rendszerét.

Emigrációban

Kunfi valójában június végétől már nem vett részt a Tanácsköztársaság gyakorlati irányításában; a Peidl-kormányban sem vállalt tisztséget, ennek megdöntése után pedig maga is kénytelen volt emigrálni.

Kunfi emigrációs éveiben szorosan kapcsolódott az Osztrák Szocialista Párthoz és vezetőjéhez, Ottó Bauerhez, akihez régi elvi-politikai barátság fűzte. 1919 végétől rendszeres elméleti-publicisztikai munkát végzett az osztrák szociáldemokrata pártban, amihez (pártiskolai) oktató tevékenysége is hozzájárult. Osztrák és német elvbarátaival együtt 1921 februárjában részt vett a centrista vezetésű munkáspártok nemzetközi szervezetének, az ún. Két és feles Internacionálénak a megalapításában, majd irányításában. Ennek a szervezetnek a támogatásával tartotta fenn baloldali szocialista emigráns társaival: Böhm Vilmossal, Garbai Sándorral, Rónai Zoltánnal az 1920 tavaszán alakított Világosság-csoportot, amely azonos nevű lapjával nagy szolgálatokat tett mind a hazai szociáldemokrácia balszárnyának nyújtott ideológiai-politikai támogatásával, mind a környező országokhoz került területek magyar munkásságának internacionalista szellemű orientálásával.

A Világosságnak kiemelkedő szerepe volt a magyarországi fehérterror leleplezésében, a nemzetközi közvélemény felrázásában. Ezzel párhuzamosan a lap nagy figyelmet szentelt annak: milyen politikai eszközökkel lehet megnyerni az ország dolgozó többségét a Horthy-rendszer elleni aktív küzdelemre. Kunfi főként az agrárkérdés radikális megoldásának s a trianoni békekötés által új módon felvetődő nemzeti kérdés demokratikus, az etnikai elv érvényesítését szem előtt tartó rendezésének tulajdonított nagy jelentőséget.

E kérdések kapcsán, természetesen, elkerülhetetlenül felvetődött a Tanácsköztársaság megítélésének kérdése is. Kunfi – 1921-ben – a magyarországi proletárdiktatúrát kétségbeesett kísérletnek nevezte, amelyet a szociáldemokrata politikusok többsége azért vállalt, mert nem akart szembekerülni a munkásság elkeseredett hangulatával. Kunfi ekkor is kitért a Tanácsköztársaság helytelen vezetési módszereire, különösen azt bírálva utólag is, hogy az – indokolatlanul – sok tekintetben átvette és alkalmazta az orosz forradalom polgárháborús módszereit. Mindezért általában a kommunistákat tette felelőssé, szemükre vetve, hogy a forradalmak leverését követően is Európa-szerte egyedül a diktatórikus módszerekben látják az osztályharc sikerének zálogát. Ennek ellenére elismerte a Szovjetoroszországban létrejött társadalmi-politikai struktúra szocialista jellegét, bár európai alkalmazhatóságát kétségbe vonta és elutasította.

Kunfi – és csoportja – erejéhez mérten igyekezett befolyásolni a magyarországi szociáldemokrata mozgalom fejlődését is, segítve-bírálva a hazai pártvezetést, támogatva a párt balszárnyának akcióit, majd a Magyarországi Szocialista Munkáspárt megalakítását. Ezek a lépései-akciói azonban az idő előrehaladtával mind kevesebb sikerrel jártak, s Kunfi, akárcsak baloldali centrista emigráns társainak többsége, fokozatosan kiszorult a hazai mozgalomból. Ehhez hozzájárult az emigráció bomlása, a csoportharcok kialakulása és a szakításig eljutó kiéleződése.

Mindez rendkívül súlyosan hatott Kunfira. Kedélyállapota mind komorabbá vált; vívódásai – amelyeket tetéztek súlyosbodó morfinizmusával folytatott vesztes csatározásai is – mindinkább a harc feladása felé sodorták. Reményeiben csalódva, önmagával meghasonulva, 1929. november 18-án halt meg. Ötven éves volt. Halálával a magyar szocialista munkásmozgalom egyik legkiemelkedőbb értelmiségi vezetőjét veszítette el.