Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

18. fejezet -

Az egyház korszerûsítõje. Prohászka Ottokár

GERGELY Jenő

Az egyház korszerűsítője

Prohászka Ottokár

Prohászka Ottokár (1858–1927) székesfehérvári megyéspüspök, valóságos belső titkos tanácsos, a Magyar Tudományos Akadémia, a Szent István Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja, a Pázmány Egyesület, az Aquinói Szent Tamás Társaság és a Katolikus Népszövetség elnöke, a hittudományok és a bölcselet doktora, Székesfehérvár díszpolgára és egyéb címek birtokosa kétségtelenül a 20. század magyar katolicizmusának legnagyobb alakja volt, aki sokat vitatott munkásságával túlmutat az egyház keretein. Már életében tömegek rajongtak érte, de kisajátítóinak légiója tovább növekedett halála után. Nimbusza máig él a magyar egyházban, aminek forrását Sík Sándor így összegezte: „Prohászka legnagyobb, egyetemes jelentősége az a nagyszerű szintézis, amellyel harmonikus egységbe fogta az egész, tradicionális kereszténységet és a huszadik század egész eleven kultúráját, amellyel kibékítő feleletet adott a korabeli ember legégetőbb problémáira.”

1858. október 10-én született Nyitrán. Atyja cseh származású osztrák vadásztiszt volt, de hogy feleségül vehesse a nyitrai német polgárcsaládból származó Filberger Annát – kaució hiányában –‚ lemondott katonatiszti rangjáról, és mint pénzügyőr biztos dolgozott tovább állami szolgálatban. Prohászkában a papi pálya iránti érdeklődés a kalocsai jezsuita gimnáziumban támadt fel, és később is fontolgatta a Jézus Társaságba való belépést. Kalocsáról az esztergomi papnevelő intézetbe került és az ottani bencés gimnáziumban érettségizett.

Új katolicizmus – feudális Magyarország

Prohászka pályaválasztása szokványosnak mondható. A családban sok volt a pap; anyja révén, ha nem is közvetlenül, de rokonságba került Császka és Samassa érsekekkel is. Rómában – ahová esztergomi diákként került – a jó szemű tanárok felismerték Prohászkában a rendkívüli tehetséget és viharos jövőt jósoltak neki, ami nem volt feltétlenül előnyös ajánlólevél a korabeli magyar egyházban. A római Collegium Germanicum et Hungaricum jó iskola volt, onnan szinte napjainkig magyar püspökök generációi kerültek ki. Prohászka a pápai egyetemeken teológiai és filozófiai tanulmányokat folytatott és mindkét területen doktorátust szerzett.

Róma nemcsak az egyház központja, hanem az európai kultúra bölcsője is volt. Prohászka fogékony lelke az antik világból táplálkozva értette meg a vele együtt nevelkedő német kollégák elbeszéléseiből és nézeteiből a németországi Centrum Párt politikáját, a katolikusok új öntudatra ébredését, a tudományok és a hit összeegyeztetésének magasabb igényét, amihez kiváló feltételeket kínált XIII. Leó pápa Vatikánja. A nagy pápa szociális nézetei, korszerű teológiája és kormányzata mind-mind egy új világba illeszkedő katolicizmus építőkövei voltak; akkor, amikor a magyar egyház még a régi világban élt és azt igyekezett konzerválni.

A fiatal papnövendék Prohászka kedvessége ellenére sem volt barátkozó, inkább magának való, visszahúzódó. Rómában is bizonyos félénkség, járatlanság, érzékenység jellemezte társaihoz való viszonyát. Soha nem sértő rezerváltságát sikerei csúcsain is megőrizte. „A maga legbelsejét elzárta, és az ide irányuló ráhatások elől elzárkózott. A szó szoros értelmében vett barátja sohasem volt” – írta róla Schütz Antal.

1881-ben Rómában szentelték pappá, 1882 nyarán tért vissza Esztergomba. Az itthoni fogadtatás nem volt egyértelmű. Egyesek szerint Simor prímásnak tetszett az ifjú levita, akit két hónapi káplánkodás után nevezett ki a szemináriumba tanárnak. Mások viszont tudni vélték, hogy sem az öregedő Simor, sem utóda, Vaszary Kolos nem lelkesedtek érte, sőt már-már vidékre kellett mennie plébánosnak.

Róma fényei után a provinciális Esztergomba visszatérő Prohászka számára kézenfekvő volt az összehasonlítás, és annak tanulságai megrázók lehettek. 22 évig tanított Esztergomban, és nevelte a papi generációk egész sorát, akiknek habitusa, lelkipásztori mentalitása évtizedek múltán is magán viselte spirituálisuk munkálkodásának nyomait. Mégis, az esztergomi két évtizednyi karrier nem volt egyértelműen sikeres. A fiatal Prohászkának a korabeli konzervatív, feudális egyházban számos visszahúzó tényezővel, gyanakvással és rosszakarattal kellett megküzdenie. Nézetei, írásai, felfogása már-már szentségtörés számba mentek, nemegyszer botránykőnek számított, amit sokak szemében csak igazolt később az indexre tétel. Puritánsága, szigorú életvitele, közismert jótékonykodása pedig a különcség ódiumát rakta rá.

Szegények püspöke

Alamizsnáskodása legendás volt. Már esztergomi spirituális korában összegyűjtött növendékeitől, barátaitól mindent, ami kiosztható. A szemináriumból és környékéről az „alamizsnás szögletbe” vándorolt minden használt cipő és ruha, elnyűtt fehérnemű; az ünnepi asztalok ételmaradékai éppúgy, mint a húsvéti piros tojások. És ezeket Prohászka személyesen osztotta szét az esztergomi szegények között. „Esztergomban vetette le a saját kabátját és adta oda a szegénynek, mert egyéb kincsei kifogytak a Szent Vince-i körúton” – emlékeznek róla méltatói a Prohászka emlékalbumban. Élete végéig bőkezű adakozó maradt, erre mindig többet költött mint amennyi a jövedelme volt. Így a gyenge székesfehérvári püspöki javadalom állandóan a csőd szélén állt. Halálakor hagyatékában mindössze 24 pengő készpénz volt, szekrényében néhány elnyűtt ruhadarabot találtak. Gróf Zichy Gyula kalocsai érsek így jellemezte Prohászkát: „Varázsának kulcsát kettőben találom... Először is abban, hogy mindenkor úgy élt, ahogyan prédikált; másodszor meg abban, hogy az élet minden fordulata, öröme, bánata és keresztje között alázatos maradt.”

Ez a nyughatatlan elme ugyanakkor nem volt életidegen; szerette a természetet, szinte Szent Ferenc-i alázattal fordult annak csodáihoz. Bebarangolta Esztergom környékét, a Gerecse és a Pilis hegyeit. Különösen kedvelte a hegyi túrákat. Egyszer a Tátrában megmászta a Ferenc József-csúcsot is. Szívesen ment Márianosztrára, ahol a női börtönben gyóntatta a rabokat.

Tanár, lapalapító, szónok

Prohászka Ottokár összegyűjtött munkáit 25 kötetben adták ki, és ez közelről sem mondható teljesnek. Elképesztő termékenységét méltán csodálhatjuk. Prohászka egyébkén állva szeretett írni, sőt igazán csak állva tudott. Ő írásban is, tollában is szónok volt, lendületes, szárnyaló előadó. Szónokolni pedig csak állva lehet. Ezért is ragaszkodott mindenütt az álló pulpitushoz. 22 évig az esztergomi Magyar Sion hasábjain jelentek meg ezek a művek (62 nagyobb értekezés 160 recenzió, mintegy 2600 oldalon). Fáradhatatlan munkatársa volt a katolikus sajtónak, az Esztergom című hetilapnak, a Katolikus Szemlének, a Magyar Szemlének, az Egyházi Közlönynek, a néppárti Alkotmánynak és az általa alapított Élet című irodalmi folyóiratnak. Korszakos irodalmi munkáinak első darabja az Isten és világ, amelyben a természettudományok eredményeinek segítségével azt igyekszik bizonyítani, hogy van személyes Isten, aki teremtette és kormányozza a világot. Hatalmas apologetikai vállalkozása volt az 1902-ben megjelent Föld és Ég című kötet, amelyben a keresztény világnézet alapján tárgyalja a geológia, a paleontológia és az evolúció tudományos eredményeit. A következő alapmű, a Diadalmas világnézet is apologetikus munka, amelyben a keresztény világnézetnek a kultúrvilág eszmeáramlataiba, irodalmi, művészeti és társadalomtudományi eredményeibe való beágyazása és konfrontálódása történik meg.

A századelőtől munkálkodásának központja a fővárosba került át. 1901-től a királyi udvari és várplébánia-templomban tartotta lelkigyakorlatait, kimondottan férfiak számára. Később ezeket a konferencia-beszédeket a pesti egyetemi templomban hallgathatta a főváros értelmisége. Országos hatást keltettek az 1904 óta évente tartott Katolikus Nagygyűléseken mondott beszédei. Hittudományi működésének elismeréseként 1904-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem teológiai karán elfoglalhatta az ágazatos hittan tanszékét. Budapesten az egyetemi ifjúság mellett szoros szálak fűzték a fiatal papok Regnum Marianum nevű szervezetéhez, illetve az Urak Mária Kongregációjához.

Apostolkodása valóban Szent Páléhoz hasonlítható, aki híveit nemcsak írásban, hanem személyesen is felkereste. Nincs Magyarországnak nagyobb városa, amely Prohászka keresztény hitéletre ébresztő szónoklatait, szentbeszédeit ne hallgatta volna. Egyedül 1909 tavaszán nyolc városban tartott 15 lelkigyakorlatot, s azokon mintegy száz beszédet mondott. Ezzel egyik méltatója szerint Prohászka egymaga akkora missziós munkát végzett, mint egy egész szerzetesrend. Előadásainak, szentbeszédeinek, prédikációinak valóban tömeghatásuk volt, de elsősorban az értelmiség és a középosztály tudatának formálásában játszottak nagy szerepet.

Harcos egyház – dolgozó egyház

Prohászkát 1905. december 24-én, Karácsony vigíliáján szentelte püspökké X. (Szent) Pius a Sixtinában.

A korabeli magyar egyház hatalmának anyagi alapja a nagybirtok volt, amihez a barokk korból továbbélő szertartások és egyházi ünnepségek rituáléja társult. Az új püspök azoknak lett vezéralakja, akik ezt a neobarokk egyházképet akarták lerombolni és az egyházat korszerűsíteni. Szekfű Gyula szerint „már az első világháború óta mind többen akadtak jó katolikusok, akik nem hittek többé a barokk egyházfő eszményében és nem tartották sem szükségesnek, sem a vallásos életre hasznosnak, hogy a püspök a »püspökvárban« elzárkózva csak régi szertartások betartásával engedte magához híveit és székhelye utcáin kétlovas batárban ülve, de soha gyalog nem mutatkozott. A fiatal Prohászka Ottokár, aki egyedül, gyalogosan, esernyővel kezében vonult be a század elején, s ezzel a cselekedetével nem csinált iskolát.” Az egyszerű presbiterből püspökké emelt Prohászka 1906 januárjában Székesfehérvárra történő ilyetén bevonulására felfigyeltek az egyházon belül és kívül egyaránt.

De nemcsak külső megjelenésében volt puritán és tüntetően elutasító a gazdag egyház triumfáló magatartásával. Az 1906. január 21-i intronizációjakor azt kérte híveitől, hogy fogadják úgy, ahogy jött: Istentől jár követségben, lelkében hittel és szeretettel. A fehérvári székesegyház első padsoraiban három Zichy gróf, egy Cziráky, egy Széchényi és egy Esterházy gróf ült, de őelőttük is ki merte mondani: „Magyarországnak a munka társadalmára, a nép üdvén dolgozó papságra van szüksége.”

Prohászka mint püspök eszményien testesítette meg a modern főpásztor küldetését. Elsősorban is, szeretett prédikálni, amit már a tridenti zsinat a püspök kötelességévé tett; intenzív gyóntatómunkát végzett, sokak szerint ő volt Fehérvár főpenitenciáriusa, mintegy ötven parasztnéninek a püspök volt a rendszeres gyóntatója; s végül püspökként is szívügye maradt a Tridenttől előírt kötelesség, a papnevelés, ami mellett már esztergomi lelkiigazgatóként elkötelezte magát egy életre.

Mint naplója tanúsítja, Prohászkát derült égből villámcsapásként érte a minden pap számára tragikus hír, hogy az Index Kongregáció három írását a tiltott könyvek listájára tette. Az indexre tétel okai máig sem ismeretesek pontosan, mert az ide vonatkozó anyagok nem kutathatók. Esetében hazai ellenfelei és konzervatív ellenzők meghallgatásra találtak az integralista kúriai hivatalokban, ahol ekkor tetőzött a modernizmus elleni hajsza. A kortársak és a kutatók többsége úgy véli, hogy Prohászka akadémiai székfoglalója – az intellektualizmus túlhajtásairól értekezett – váltotta ki elsősorban az indexet. Itthon is sokan agnoszticizmussal és szubjektív voluntarizmussal vádolták, aki a tudatos és intellektuális hittel szemben az intuíciót és érzelmeket helyezi előtérbe. Voltak egyházmegyék, ahol az ordinarius a Prohászka-írások olvasását megtiltotta papjainak. Prohászka engedelmesen alávetette magát, nem replikázott. Egyfajta sorscsapást látott abban, hogy az a pápa tétette indexre, aki püspökké kreálta. X. Pius pápa méltányolta magatartását, és még ez év augusztusában aláírt arcképét küldte a fehérvári püspöknek.

Politizáló püspök

A megindexelt Prohászkát úgy vallotta eszmei vezérének a közéleti katolicizmus, hogy maga igazából soha nem volt sikeres politikus vagy közéleti vezér. Az elsők között vett részt a Katolikus Néppárt szervezésében gróf Zichy Nándorral, Molnár János apáttal és a hercegprímási székbe jutó, bíborossá emelt Csernoch János akkori esztergomi kanonokkal együtt. De amikor 1896-ban a vágvecsei kerületben néppárti jelöltként indult a választásokon, megbukott. A gyakorlati, napi politikától ettől kezdve igyekezett távol maradni, s amikor ez nem sikerült, újabb kudarcok vártak rá.

Prohászkát gondolkodásának egyetemessége megóvta a felekezeti elfogultságoktól is. „Szeretném, ha Pannonhalma és Debrecen között a szeretet szivárványhídja húzódnék, amelyen a megértés angyalai járnának, s ez a híd egy új délkör lenne, egy új magyar meridián” – írta. Ez a nemzetben való gondolkodás vitte őt közel a református gróf Tisza Istvánhoz és Csernoch hercegprímáshoz, akik a nemzeti összefogás programjával voltak a felekezeti megbékélés szószólói. Prohászka feladatvállalása a hídverés volt. Hidat akart verni a modern ember és a kétezer éves egyház között; hidat akart építeni a modern tudományok és a teológia, az ezeréves keresztény világnézet között; hidat akart emelni a modern politikai nézetek – a liberalizmus és a demokrácia – és a konzervatív autokratikus egyház között; de hidat akart építeni, a megértés hídját a társadalmi osztályok, a népek és a nemzetek, a keresztény felekezetek között egyaránt.

Így vált lehetségessé, hogy a századfordulón, századelőn a magyar progresszió Prohászkában nem ellenséget, hanem nemes ellenfelet látott, akit meg kell hallgatni, aki szót kapott a Társadalomtudományi Társaság vitáiban, írásai megjelenhettek, és azokat méltatták a Huszadik Század hasábjain is, akinek előadásain nemegyszer zsidó származású értelmiségiek tapsoltak, míg a kanonokok félrevonultak. Csak így volt lehetséges, hogy a „hallgató egyházból” Prohászka révén ismét „meghallgatott egyház” lett, az viszont már nemcsak Prohászka egyéni életútja alakulásának, hanem a magyar történelem tragédiáinak tudható be, hogy az egykori partnerekből holnapi ellenségek lettek.

A méltató utókor

Surányi Miklós Prohászkát az egész ország lelki atyjának nevezte, aki mindent tudott, ami az emberi lélek fenekén lappang. A válogatott szuperlatívuszok között, amelyek a megemlékezésekben elhangzottak, Surányi jól látta meg a lényeget: Prohászka apostoli lelkületét és küldetését. A püspök „hetenkint egyszer-kétszer vonatra ült és elment, hogy folytassa a tarzusi Pál művét. Olyan egyszerű és igénytelen volt, mint a sátorkészítő. [Ez volt Szent Pál foglalkozása – G. J.] Nem utazott szalonkocsiban, s Kelenföldön leszállott, mert így olcsóbb volt a jegy. És Kelenföldről nem autón robogott be Pestre. A villamos fapadján húzódott meg kőművesek és kofaasszonyok között. És az arca sugárzott az örömtől…”

Prohászka Ottokár fehérvári sírján azóta sem hervadnak a virágok, kultusza elevenen él a magyar katolikus egyházban. Az ő életpályáján a politikai szereplés mulandónak bizonyult, annak kellő kritikáját sokszor és sokan elmondták, elmondtuk. Most azt kerestük-kutattuk, hogy mi volt a maradandó.