Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

21. fejezet -

Miniszterelnök – emberközelbõl. Bethlen István

ROMSICS Ignác

Miniszterelnök – emberközelből

Bethlen István

Bethlen Istvánról (1874–1947) jól tudjuk, hogy mikor milyen egyezményt írt alá és miért, hogy kivel kötött paktumot, s hogy mi volt ennek a tartalma és célja. Mindennapjairól, egyéniségéről, politikai stílusáról, szenvedélyeiről, tehát az emberről azonban már jóval kevesebbet, szinte semmit sem tudunk.

Ügyintézés a miniszterelnökségen

Mint teréziánumi kisdiák kora óta mindig, Bethlen István miniszterelnökként is fél hét és hét között kelt. Reggelijét családja körében fogyasztotta el. Reggeli előtt, alatt és után a nagyobb hazai és külföldi napilapokat futotta át. Az eseményektől és napi programjától függően „sajtószemléje” tarthatott negyed óráig, de adott esetben egy-másfél óráig is. A magyar lapok közül leginkább a konzervatív-liberális Pester Lloydot szerette. Főszerkesztőjének, Vészi Józsefnek kitűnő elemző vezércikkeit csak ritkán mulasztotta el. Reggeli után tavasztól őszig gyakran teniszezett a Margitszigeten. Teniszpartnere egy perfekt angolságú banktisztviselő volt, akivel – beszédkészségét fejlesztendő – általában angolul társalgott.

Hivatalába fél tíz körül érkezett meg. Titkárai röviden referálták a napi postát, amelyet Bethlen két részre osztott. A fontosabb leveleket és előterjesztéseket félretette tanulmányozás céljából, a jelentéktelenebbek megválaszolására pedig szóbeli vagy egy-két szavas írásos utasítást adott. A hozzá intézett levelek többségére „a miniszterelnök megbízásából” aláírású válasz ment. Néhány esetben diktálta a válaszokat. Az, hogy maga válaszolt volna meg leveleket, mint például elődei közül Tisza István tette, a legritkább esetben fordult elő. Hetente legfeljebb egy vagy két sajátkezű levelet írt. Titkárai után a miniszterelnökségi sajtófőnök és a miniszterelnökségi államtitkár referált neki. Mindkét beosztás kulcspozíció volt, amelyet csak bizalmi emberek tölthettek be.

A postabontás és munkatársainak beszámolói után Bethlen vagy a parlamentbe a képviselőház ülésére ment, vagy „feleket” fogadott. 10 és 11 között, amikorra egyedül maradt íróasztalánál, a miniszterelnöki előszoba általában már megtelt rá várakozó miniszterekkel, diplomatákkal, főispánokkal, bankemberekkel és képviselőkkel. A bebocsátás sorrendjét a titkárok határozták meg, akik az „ügyfelek” körében éppen ezért, minden kötelező nyájasságuk ellenére, osztatlan ellenszenvnek örvendtek. Attól a helyes céltól vezérelve, hogy „főnöküket” a felesleges látogatóktól megkíméljék, néha elküldtek fontos embereket és olyanokat is, akikkel Bethlen is találkozni akart volna. A húszas évek közepén politikai körökben ezért az a bonmot járta, hogy „Széll Kálmánhoz minden barátja bejutott, Tisza Istvánhoz bejutott minden ellensége, Bethlen Istvánhoz azonban nem jut be sem barát, sem ellenség”.

A miniszterelnöki bőrfotelekben folyó négyszemközti megbeszélések időben és jellegükben nagymértékben különböztek. A „tárgyalások” többsége néhány percig tartott, s eredményük papírdarabokra írt egy-két szavas utasításokban „objektiválódott”. Azok, akiknek ilyen fogadtatásban volt részük, rendszerint azzal léptek ki a Sándor-palota kapuján, hogy a miniszterelnök zárkózott, a cinizmusig szenvtelen, a mindennapi élet ügyes-bajos gondjai iránt érzéketlen és „cézári gőggel” elnéz az emberek feje fölött. Azok azonban, akik az államügyek szempontjából valóban fontos dolgokról tudtak vele eszmét cserélni, s ezek iránt Bethlen érdeklődött is, egészen más benyomással távoztak. Hory András, akinek diplomataként többször volt alkalma Bethlennel találkozni, így emlékezett kihallgatásaira: „Bethlen Istvánnak nem lehetett felületesen referálni. A referálónak alkalmat adott, hogy gondolatait részletesen kifejtse és egyéni véleményét is előadhassa. Egyáltalán nem volt fölényes.... Meghallgatta a saját felfogásával ellentétes nézeteket is, sőt vitába is szállt a referáló tisztviselővel. Kérdéseire szabatos, konkrét válaszokat várt. A felvetett kérdésekben nem foglalt azonnal állást, és utasításait az összes kérdést összefoglalva, csak hosszas megfontolás után adta meg. Elhamarkodott véleményt nem lehetett tőle hallani. Ha valamely kérdésben álláspontja még nem alakult ki, hallgatásba burkolózott.”

Barát vagy ellenség, egy órára vagy csak néhány percre fogadott politikus – valamennyi hangsúlyozta Bethlen szűkszavúságát vagy megfontolt hallgatását, ami folyamatosan egyfajta rejtélyességet vont személye köré. Ez részben abból fakadt, hogy Bethlen mindenkivel csak annyit közölt, amennyi megítélése szerint az illetőre tartozott, s terveibe teljesen senkit sem avatott be. Részben pedig abból, hogy azokról a problémákról, amelyek megoldására nem volt konkrét elképzelése vagy azokról, amelyek megoldhatatlanok voltak, senkivel sem beszélt. Így állt elő az a helyzet, hogy miközben az érdeklődő újságolvasó pontos információkkal rendelkezett példának okáért arról, hogy egy-egy hétvégi vadászaton Bethlen hány szarvasbikát vagy vaddisznót kapott puskavégre, addig fontos kérdésekben homály fedte a miniszterelnök elképzeléseit és az újságírók találgatásokkal traktálták a közvéleményt. Ezzel kapcsolatban ugyancsak több vicc és szólásmondás forgott közszájon. Ezek egyike szerint két dolgot nem lehetett pontosan tudni a húszas évek Magyarországán: azt, hogy mi van a Pick szalámiban, és azt, hogy Bethlen István mit forgat a fejében.

A parlamentben

A délelőtti fogadóórák elmaradtak vagy gyorsan befejeződtek, ha Bethlen a képviselőház üléseire sietett: Ezeken eleinte rendszeresen részt vett, később azonban csak fontosabb alkalmakkor, ha a parlamentből „föltelefonáltak” érte vagy ha beszédet mondott. Tízéves miniszterelnöksége alatt összesen 385 esetben kért és kapott szót a házban. A felsőházban 18-szor, a képviselőházban, illetve nemzetgyűlésben 367-szer. Ez hatalmas szám. Felszólalásainak többsége az interpellációkra, kérdésekre adott rövidebb felelet, illetve a ellenzéki képviselőkkel folytatott szópárbaj kategóriájába tartozik. Legalább félszázra tehető azonban azoknak a másfél-két, sőt egy-egy alkalommal két és fél-három órás beszédeknek a száma is, amelyekben programot adott, egy-egy nemzetközi tárgyalás eredményét ismertette vagy komolyabb interpellációkra válaszolt. Igen fontosak megnyilatkozásai a parlamenti bizottságokban.

Első nyilvános fellépéséről, az 1901. évi marosvásárhelyi programadásáról a jelenlévők azt jegyezték fel, hogy „erős lámpalázzal küzdött” és leírt szövegébe „sűrűn pillantott bele”. Hasonló jeleknek miniszterelnöksége alatt nyomát sem látjuk. Rövidebb rögtönzésekre, az ellenzéki képviselőkkel folytatott vitára bármikor készen állt; feljegyzésekre, „szamárvezetőre” ezekhez nem volt szüksége.

Nagyobb beszédeire természetesen készült, ám ezeket sem írta le. Vázlataiban számok, adatok, valamint normál- vagy gyorsírással lejegyzett vezér- és címszavak sorakoznak egymás alatt. Hagyatékában egy-egy beszédének több vázlata, a felhasználni kívánt adatok különbözőféle csoportosítása is megtalálható. Ez alapos felkészülésre, mondanivalójának ismételt átgondolására vall. Mondatokba öntött, stilisztikailag megkomponált beszédszöveg azonban egy sincs. Érthető hát, hogy a parlamenti gyorsírók által lejegyzett és később külön kötetekben is kiadott beszédeinek esztétikai-retorikai értéke minimális.

Született nagy szónoknak – mint Kossuth Lajos vagy az „aranyszájú” Apponyi Albert – Bethlen István tehát semmiképpen sem tekinthető. Debatterként viszont kétségkívül előkelő helyet vívott ki magának a parlamentben. Pillanatok alatt felismerte ellenfeleinek tárgyi vagy logikai tévedéseit, s a közbeszólásokra is azonnal megtalálta a kellően tréfás vagy csípős választ. Gyakran alkalmazott fegyvere volt a gúny és a fölény, s ha sarokba szorították, a rabulisztika, denunciálás, sőt olykor-olykor a demagógia is. „Bethlen grófnak a vitatkozás művészetében nincs párja a parlamentben” – jelentette az angol követ 1924-ben.

Egyéniségére fényt vet beszédeinek néhány más sajátossága is. Például a vitapartnereinek megszólításakor elég következetesen alkalmazott megkülönböztetés. Az, hogy a vele egyenrangúnak érzett képviselőket, akik általában a Nemzeti Kaszinó tagjai voltak, „barátomnak” vagy „kedves barátomnak”, az Országos Kaszinó tagjait „az én tisztelt képviselőtársamnak”, a Teréz körúti polgári kaszinó tagjait viszont egyszerűen csak „képviselő úrnak” szólította. Vagy az, hogy az ismert latin, német, francia és angol szólásmondások, közmondások közül rögtönzés közben melyek jutottak legtöbbször eszébe. A Macht geht vor Recht ( hatalom erősebb a jognál), a do ut des (adok, hogy adj), a quieta non movere (feleslegesen ne bolygassuk a dolgokat), a si duo faciunt idem, non est idem (ha ketten csinálnak valamit, sohasem ugyanaz), a les absents ont tort (a távollevők tévednek) gyakori emlegetése ugyanúgy egy hidegfejű, a cinizmusig racionális emberre vallanak, mint egész politikai stílusa.

Délutánjai

Ebédjét kettő és három között, ugyancsak családja körében költötte el. 1918 előtti, mezősámsondi szokásától eltérően ebéd után nem szunyókált, hanem sétált, általában a Bástyasétányon, a Palota és a Hadtörténeti Múzeum közötti szakaszon. Nyaranta gyakran levitette magát a Margitszigetre, ahol a legmelegebb napokban is hűvösben lehetett. Egyszer-egyszer felesége vagy fiai is elkísérték. Sétája közben természetesen sokan köszöntötték, ami azonban egyáltalán nem zavarta meg gondolataiban. Gépiesen bólintott vagy megemelte a kalapját és rezzenéstelen arccal ment tovább. Megszólítani ilyenkor senki sem merte. Ismerősei azért, mert tudták, hogy Bethlen ezt nem szereti, az ismeretlenek meg azért, mert visszarettentek szenvtelen arcától és távolba meredő tekintetétől.

Sétája után, négy és öt óra között visszament dolgozószobájába, ahol esti programjától függően hétig-nyolcig vagy akár kilencig-tízig maradt. Látogatók ilyenkor már nem zavarták, úgyhogy az elkészített levelek és kimenő iratok aláírása után nyugodtan tanulmányozhatta a beérkező terjedelmesebb tervezeteket, beadványokat. Rövid szipkájából ezekben az órákban általában már a második doboz cigarettát szívta. Hogy ezt a nyilvánvalóan feszültséglevezető szenvedélyét mérsékelje, gyakran öncsaláshoz folyamodott: cigarettáit kettétörte és félcigarettákra gyújtott rá. Ez azonban napi 80–100 darabos „teljesítményét” egyáltalán nem befolyásolta. Ha valaki ilyenkor rányitott, először a sűrűn gomolygó füstfellegeket pillantotta meg, s csak azután a miniszterelnököt.

Hetente egy délután minisztertanácsi ülés volt. A minisztertanácsi ülések általában péntek délután öt órakor kezdődtek és hét óra után fejeződtek be. A húszas évek második felében ezek az értekezletek az esetek kilencven százalékában formálisak voltak. A törvény- és rendelettervezetek, kinevezések és különböző előterjesztések egyeztetése többnyire már a péntek délutáni értekezlet előtt megtörtént. A minisztertanács így az esetek többségében vita nélkül elfogadta a szakminiszterek előterjesztéseit. 1921–22-ben, a rendszer berendezkedése idején azonban még érdemi megbeszélésekre, sőt gyakran éles vitákra is sor került.

A tíz év alatt Bethlen négyszer alakította át kormányát és összesen 29 miniszterrel dolgozott együtt. Minisztereinek kiválasztásakor mindig több szempont vezette. Általában figyelembe vette a hozzáértést, a szakértelmet. A 29 miniszterből 27 felsőfokú végzettséggel rendelkezett. Hatan közülük a felsőoktatásban is tanítottak, tehát nemcsak szakterületük gyakorlati, hanem elméleti oldalát is jól ismerték. 1921. évi kabinetjeinek összeállításakor pártszempontokra is tekintettel kellett lennie. A későbbiekben, amikor már megtehette, erre kevesebb súlyt helyezett. Mindig ügyelt azonban arra, hogy Földművelésügyi minisztere „echte kisgazda”, pénzügyminisztere pedig a nagytőke bizalmi embere legyen. Felekezeti szempontból arra figyelt, hogy – miután ő is és Horthy is református volt – a miniszterelnök-helyettesi és kultuszminiszteri posztot mindig katolikus töltse be.

Bethlen személyi politikájával szemben a kortársak általában két kifogást emeltek. Egyrészt azt, hogy „nagy képességű férfiakat” nem tűrt meg kormányában és így egészében kontraszelekciós válogatási elvet érvényesített. Másrészt azt, hogy Machiavellivel együtt vallotta: csak olyanokkal lehet együtt dolgozni, akiknek vaj van a fején. Némi igazságot mindkét megállapítás tartalmaz. Szürke, középszerű emberek különösen két tárca, a belügyi és a külügyi élére kerültek. A belügyiére főleg azért, mert ebben az esetben a személyes kötődést Bethlen fontosabbnak tartotta a kiválóságnál. A külügy élére pedig azért, mert a külpolitika koncepcionális, vonzóbb részét Bethlen mindvégig magának tartotta fenn. Más tárcák, így például a kultusz és pénzügyminiszteri tárca élén azonban vitathatatlanul kitűnő szakemberek álltak.

Ami minisztereinek zsarolással történő kézbentartását illeti, a húszas évek második felében erre nem volt szüksége. A kinevezését követő hónapokban viszont – amikor kormányzati rendszere még ingatag lábakon állt – valóban élt ezzel az eszközzel. A Földművelésügyi Minisztériumban kipattant vesztegetési botrány (ún. Eskütt-ügy) periodikusan ismétlődő „felfújásának” és „altatásának” politikai célja kétségkívül Nagyatádi Szabó István „megpuhítása” volt.

Estéi

A miniszterelnök estéi többnyire „vacsorálással” teltek el, amely – mint már Mikszáth Kálmán megállapította – a magyar politikai életben „mindig nagy szerepet játszott”. A vacsorának három fő típusa volt: kormányvacsora, pártvacsora és bizalmas politikai vacsora.

A minisztertanácsi üléseket már a dualizmus időszakában is közös „kormányvacsorák” követték, amelyeket a mindenkori miniszterelnök adott. Ehhez a hagyományhoz Bethlen is tartotta magát. Péntek estéit így mindig minisztereinek társaságában töltötte. A különböző képviselői csoportok, baráti körök éjszakába nyúló és gyakran mulatozásba átcsapó lucullusi lakomáitól eltérően a miniszterelnöki vacsorák fél tízre általában befejeződtek. A menü szerény volt és – kivételes alkalmaktól eltekintve – szeszes italt nem szolgáltak fel.

Az 1922-ben megalakult Egységes Párt Eszterházy utcai helyiségeiben (a Nemzeti Múzeum mögötti Károlyi-palota földszintjén) hetente előbb kétszer, kedden és csütörtökön, majd később egyszer, kedden rendeztek „pártvacsorát”. Ezeken eleinte, amíg a párt meg nem szilárdult, mint „pártvezér”, Bethlen is rendszeresen részt vett. Később ritkította „kötetlen eszmecseréit” pártjának közkatonáival, akik ezt nehezményezték is. Ha rendben mentek a dolgok, hetekig elkerülte a pártkört vagy csak néhány percre, illendőségből mutatta meg magát. Ha viszont a párton belül nyugtalanság támadt, látogatásai ismét rendszeressé és hosszabbá váltak. Ilyenkor elvegyült a vitatkozó csoportok között és – ahogy az újságok írták – „közvetlen hangon” eldiskurált a morgolódó honatyákkal.

A „bizalmas politikai vacsora” műfajába azok az esti alkalmak tartoztak, amikor Bethlen egy vagy két politikust személyre szólóan hívott meg magához. Ezeken általában felesége, Bethlen Margit és a meghívottak feleségei is részt vettek. Vacsora után a társaság kettévált. A hölgyek a legújabb divatról és a felső tízezer legfrissebb pletykáiról társalogtak, a férfiak pedig – ez esetben valóban kötetlenül – ott folytatták, ahol a képviselőházban vagy a miniszterelnöki irodában abbahagyták. Bár ezekről a kávé és konyak melletti megbeszélésekről jegyzőkönyv természetesen sohasem készült, tudni lehet, hogy a lényeges politikai döntések szempontjából szerepük vetekedett a minisztertanácsi vagy pártvezetőségi ülések fontosságával. (Gömbös és a fajvédők 1923. évi kiválását a kormánypártból például több ilyen bizalmas politikai vacsora előzte meg.)

Fogadó estélyt évente három-négy alkalommal adott Bethlen. Ezekre nemcsak politikusok, hanem a köz- és társadalmi élet jelentős személyiségei, a diplomáciai képviseletek vezetői, továbbá a sajtó és a kulturális élet kiválóságai is meghívót kaptak. Politikáról ilyenkor Bethlen ritkán beszélt. Ha a formális házigazdai udvariasságokon túlmenően is szóba elegyedett vendégeivel, kedvenc beszédtémái a vadászat és a lósport voltak.

Másoknak – minisztereinek, képviselőtársainak, a nagytőke reprezentánsainak – az estélyein sokkal többször kényszerült megjelenni. Estébe nyúló napi elfoglaltságai miatt ezekre általában későn, tíz és tizenegy óra körül érkezett, s nagyon korán, éjféltájban távozott. Az ott töltött egy-két óra alatt kötelességszerűen bókolt a hölgyeknek, „társalkodott” semleges témákról, sőt olykor-olykor – bár nem szeretett táncolni – egy-egy csárdásra is vállalkozott. Az ilyen alkalmakat nem kedvelte, s ha csak tehette, kimentette magát. Ebben alapvetően különbözött életvidám feleségétől, aki a pesti társaság központja volt, s élvezte a miniszterelnök-feleségnek kijáró hódolatot. Barátaiknak, ismerőseiknek az estélyeire ezért többnyire külön érkeztek és külön is távoztak. A mindentudó szóbeszéd szerint Bethlent tartós, bizalmas kapcsolat fűzte egy arisztokrata hölgyhöz.

A vacsorák, fogadások és estélyek gyakorisága miatt szabad estéje nemigen maradt. Amennyiben mégis, akkor megjelent a Nemzeti Kaszinóban, esetleg elkísérte feleségét az Operába vagy a Nemzeti Színházba, ahol páholyt béreltek. Ám ilyesmire legfeljebb két-három havonta került sor. Miután azonban a művészetek, különösen a kísérletező kedvű modern művészetek teljesen hidegen hagyták, Bethlen ezt egyáltalán nem sajnálta. Igen jellemző, hogy gyakori külföldi látogatásai során vendéglátói – kérésének megfelelően – sohasem képtárakba, hanem mindig régészeti és történeti múzeumokba, lóversenyre és a legújabb technikai létesítmények megtekintésére vitték.

Sámsondi gazdaként rendszeresen olvasott lefekvés előtt vagy már az ágyban. Miniszterelnökként azonban kénytelen volt lemondani erről a szokásáról. Észrevette, hogy ha még este is koncentrál valamire, akkor rosszul alszik és másnap fáradtan ébred. Napjainak utolsó félórájában ezért valami mechanikus dologgal foglalta el magát és tudatosan kímélte agyát. Lefekvés után így altatók nélkül is pillanatok alatt elaludt, s másnap reggel a szokott időben, óra vagy az inas közreműködése nélkül magától felébredt.