Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

22. fejezet -

A parasztpolitikus hányattatásai. Kovács Béla

VIDA István

A parasztpolitikus hányattatásai

Kovács Béla

Kovács Béla (1908–1959) is a kelet-európai autodidakta parasztpolitikusok azon nem ritka típusához tartozott, akik alulról jőve tehetségük, rátermettségük, társadalmi-politikai elkötelezettségük révén magas közéleti pozícióba kerültek, s országosan, sokszor az ország határain túl is ismertté váltak. Politikusi pályafutását azonban az 1947. évi letartóztattatása kettészakította, ez, valamint a több mint kilenc éves raboskodás nemcsak gondolkodását, de több tekintetben egyéniségét és személyiségét is megváltoztatta. Az 1947 előtti Kovács Béla más volt, mint aki 1956-ban hazatért pécsi otthonába.

Kovács Béla kisparaszti családból származott. Életformájában, életfelfogásában s gazdálkodásának módjában nem a patriarchálisan gondolkodó, a paraszti hagyományokhoz mereven ragaszkodó parasztembert testesítette meg, hanem a felemelkedni, polgárosodni, vagyonosodni akaró, a világ dolgai iránt érdeklődő, modernebbül gondolkodó, Baranyában eléggé általános ún. polgárparasztot. Jellemző, hogy nemcsak a négy elemit, de a négy polgárit is elvégezte. Mezőgazdasági szaktanfolyamokra járt, s mind emellett kitanulta – bár később nem gyakorolta – a pincér mesterséget, ami a paraszti világban akkor eléggé szokatlan volt. Nem csizmában, hanem cipőben és pantallóban járt. Családalapítás után (1926-ban nősült) kezdetben a felesége által örökölt nyolc holdon gazdálkodott, szorgalmas munkával gyarapította földjét. A felszabadulás után már kb. 30 holdas birtoka volt, benne 2-3 hold szőlővel.

A politika, a közösség ügye iránti érdeklődése elég korán megnyilvánult. Már 19 évesen (1927-ben) tagja lett szülőfalujában, Patacson a képviselőtestületnek, 24 évesen (1932-től) helyettes bíró Mecsekalján, ahová Patacsot időközben csatolták. Egyúttal a helyi legeltetési társulat és az iskolaszék elnöke is. 1933-tól tagja a kisgazdapártnak, a 30-as évek közepétől a párt egyik Baranya megyei vezetője (főtitkár), 1939-től országos főtitkár helyettes, képviselőjelölt. 1941-től már egy országos szervezet, a Magyar Parasztszövetség főtitkára. A politikába nem az egyéni érvényesülés vágya vitte, hanem a parasztság iránti elkötelezettség, a parasztság helyzetén való javítás szándéka. Nem politikából élt; költségeit maga fedezte.

A felszabadulás után, 1944–47 között ért politikai pályafutása csúcsára; belügyminisztériumi államtitkár, földművelésügyi miniszter, 1945. augusztus 20-tól a kisgazdapárt főtitkára. Ekkor is még nagyon fiatal, 1944 decemberében az Ideiglenes Nemzetgyűlés összeültekor még nincs 37 éves. Nagy Ferenchez hasonlóan kialakult személyiség, világos politikai elképzelésekkel, de tőle eléggé eltérő személyiségvonásokkal.

Egyik meghatározó, a többi kisgazdapárti vezetőtől eltérő jellemvonása az volt, hogy nagyon érzékeny, ingerlékeny lévén, a neki nem tetsző dolgok miatt hamar indulatba jött, gyorsan haragra gerjedt, kirobbant, de rövid idő alatt le is csillapodott. Lobbanékony természete a maga számára is tehertételt jelentett, bár emberi és politikai kapcsolataiban tartósan kárt nem okozott. Ugyanakkor nagyon határozott, nyílt, egyenes, bár gyakran nyers ember volt, aki a politikában is tartotta magát az etikai normákhoz, s hitt is abban, hogy az igazság a politikában is ugyanolyan tényező, mint a magánéletben. Ő maga becsületes, korrekt magatartást tanúsított, s vigyázott rá, hogy adott szavát betartsa. Volt benne egyfajta keménység, nem félt, a legkiélezettebb, legnehezebb helyzetekben is igen bátran viselkedett.

Természetes paraszti intelligenciával rendelkezett; önállóan gondolkodott, gyorsan kapcsolt. Mindenről megvolt a saját véleménye, ahhoz keményen ragaszkodott, ritkán hagyta magát befolyásolni. Műveltsége, ismeretanyaga kisebb volt, mint Tildy Zoltáné vagy Nagy Ferencé, de természetesen felette állt annak, ami akkor a politika iránt érdeklődő, tehetősebb paraszti rétegek körében általános volt. Műveltsége, tudása elit értelmiségi mércével természetesen nem mérhető. Volt benne ugyanakkor tudásvágy, volt igénye az önképzésre és önművelésre. Sokat olvasott, főként a parasztsággal kapcsolatos irodalmat, ismerte a népi írók műveit. Ami nagyon érdekelte, azzal sokat foglalkozott. Mindent elolvasott például, ami itthon a dán mezőgazdaságról, a fogyasztási és értékesítési szövetkezetekről megjelent. Jól írt, szépen, szabatosan fejezte ki magát, helyesírási hibákat nem követett el. De előfordult, hogy – elfoglaltsága miatt – egy-egy cikkét más foglalta végleges formába. Közgazdasági, társadalomtudományi vagy politikaelméleti ismeretei mégis nagyon hiányosak voltak. Külpolitikai kérdésekben is elég nehezen tájékozódott. Inkább gyakorlati politikus volt, végrehajtó ember; jól kiegészítette Tildyt és Nagy Ferencet. Látszólag magabiztosan viselkedett, az esetek többségében szilárdan is állt a lábán, de ha nagy feladat elé került, ha úgy érezte, hogy annak megoldása meghaladja képességeit, szaktudását, elbizonytalanodott, ideges lett. Nem véletlen, hogy a földművelésügyi minisztérium miniszteri dolgozószobájában nem érezte jól magát. Mint politikusnak természetesen voltak ambíciói, de a hatalom önmagában nem vonzotta, hatalomvágy nem élt benne, nem törekedett vezető szerepre.

Kovács Béla nem volt befelé forduló, érdekelték az emberek, érdekelte az őt körülvevő világ. Széles körű baráti köre volt, elsősorban a parasztképviselők soraiból. Főként a baranyaiak vették körül: Kertész Endre, Koszér Nándor, Ostyánszki Mihály, Tantos János, Samu László és Vörös Vince. Kölcsönös bizalom kötötte Antall Józsefhez. Barátaihoz hűséges volt, magával egyenrangúnak tekintette őket, elvárta, megkövetelte a nyíltságot, őszinteséget tőlük is. Különleges, a kisgazdapártban egyedülálló személyes, meleg emberi, baráti viszony fűzte Nagy Ferenchez, akivel a 30-as évek elejétől ismerték egymást. Nagy Ferenc tehetségesebb, műveltebb volt, jobb politikusi képességekkel rendelkezett, Kovács Béla felnézett rá, adott a véleményére, alkalmazkodott hozzá.

A felszabadulás előtt alig volt nézetkülönbség, konfliktus közöttük, 1946 tavaszától kezdve azonban, ahogy Kovács kilépett a kormányból és átvette a párt irányítását, közöttük is keletkeztek feszültségek, amelyek néha éles összeütközéshez is vezettek (1946 nyarán rövid időre le is mondott főtitkári tisztségéről), de soha nem kerültek ellenséges viszonyba egymással. Konfliktusaik nemcsak eltérő emberi habitusukra vezethetők vissza, hanem eltérő politikai helyzetükre, funkciójukra is. Nagy Ferencnek magatartásában, állásfoglalásaiban figyelembe kellett vennie a kormány, a koalíciós partnerek véleményét, érdekeit, s áthidalni az ellentéteket, míg politikai harcostársa a kisgazdapárt érdekeinek szószólója volt, s keményebb, intranzigensebb álláspontot képviselt számos kérdésben. Őt erőteljesebben befolyásolta a pártban uralkodó ellenzéki hangulat, mint a miniszterelnököt. Tildy nem kedvelte indulatos természetét, Varga Bélával, a párt alelnökével azonban jól kijöttek.

A párton belüli polgári értelmiségiekkel – még a baloldaliakkal szemben is – néhány kivételtől eltekintve gyanakvó volt, sokszor nem is alaptalanul, mert közülük többen gyakran lekezelték. Ortutay Gyula például nem szerette, hiúnak, indulatosnak, műveletlennek, tanulatlannak tartotta. Gyanakvó és bizalmatlan volt a kommunistákkal és más baloldali vezetőkkel szemben is. Rákosit, Gerőt, Révait nem kedvelte, rossz véleménnyel volt róluk. Rajkkal szemben, akivel pártközi értekezleteken gyakran összekülönbözött, emberileg kisebb ellenszenvvel viseltetett. Félni nem félt tőlük, nekik is egyenesen, nem egyszer nagyon durván megmondta a véleményét. Rákosi és közte volt egy furcsa évődő, csipkelődő viszony. Kovács egy alkalommal odáig elment – mint utólag kiderült, nagyon meggondolatlanul –‚ hogy 1946 nyarán Leányfalun, a pártközi értekezlet előtt odafordult az ablakon kinéző Rákosihoz, kezét vállára téve: „Mátyás! Neked még nyakad sincs, hova tesszük majd a kötelet?” (Varga Béla közlése, New York, 1983.). Rákosi nyilván nem felejtette el ezt a megjegyzését, mikor 1947 tavaszán Kovács Béla sorsáról döntöttek, ez is eszébe juthatott. A szocdemek közül a régi jobboldaliakat ismerte, a parasztpárti vezetők közül Kovács Imréhez, Veres Péterhez állt közelebb, bár csak Kováccsal volt intenzív kapcsolata. A szovjet politikusok és diplomaták közül Vorosilov marsallal, a SZEB elnökével kezdetben jó viszonyt alakított ki, de Puskin követtel már feszült volt a kapcsolata, noha vele tárgyilagos hangnemben mindent, még a legkényesebb kérdéseket is meg lehetett vitatni.

Kovács Béla alapjában véve rendelkezett azokkal a vezetői képességekkel, amelyek alkalmassá tették a pártfőtitkári funkció ellátására. Jó helyzetfelismerő képessége volt, a kontemplatívabb Nagy Ferenchez képest gyorsan döntött, bár emiatt sok hibát is vétett. Általában vállalta a kockázatot, néha fel sem mérve következményeit; tudta, hogy politikacsinálás nincs rizikó nélkül. De nem hiányzott belőle az óvatosság, a körültekintés sem. Nehezebb döntések előtt kikérte barátai véleményét. Szeretett biztosra menni, legszívesebben olyan politikai akciót kezdeményezett, amelynél számítani lehetett a sikerre. Beosztottjaival a viszonya emberi volt, nem hatalmaskodott felettük, de nem is atyáskodott velük. Kényes volt tekintélyére, megkövetelte, hogy elismerjék mint vezetőt, a párt főtitkárát. Feltétlenül hűséget kívánt politikailag és emberileg is, a legkisebb ellenkező jelre azonnal és visszavonhatatlanul megvonta bizalmát. Döntés előtt szívesen meghallgatta munkatársai ellenvéleményét is, igyekezett meggyőzni őket igazáról. Vezetési módszerei azonban nem voltak mindig demokratikusak, az „erős kéz” politikáját követte. Erélyesen, ellentmondást nem tűrően intézkedett. Döntései mellett kitartott, s ha úgy érezte, hogy igaza van, alig lehetett befolyásolni. A csip-csup pártügyekkel való foglalkozást nem kedvelte, az adminisztráció terhére volt. Nem „adminisztrátor”, hanem sokkal inkább „agitátor” típusú politikusnak tekinthető. Beosztottjai, akik szó nélkül végrehajtották utasításait, embersége, segítőkészsége, kiállása miatt szerették és becsülték. Munkatársainak megválasztása nem volt erős oldala, szívesen vette barátai tanácsait e téren, de ha döntött, elsődlegesen az illető szakmai tudását, felkészültségét vette figyelembe.

Politikusi pályáján, vezető beosztásban hátrányára szolgált, hogy – nem függetlenül szangvinikus típusú személyiségétől – sokszor hiányzott belőle a tolerancia, s viszonylag alacsony volt konfliktustűrő képessége, különösen feszültebb‚ válságosabb belpolitikai helyzetben. Mindenekelőtt az igazságtalanság, a kisgazdapártot s a paraszti érdekeket ért sérelmek háborították fel. Nem szerette a hazugságot, az őszintétlenséget, felháborodott, ha észrevette, hogy be akarják ugratni. Kényes volt a hűtlenségre, a szószegésre, a pártközi megállapodások be nem tartására. Különösen rosszul tűrte, ha a pártközi tárgyalásokon az MKP vagy az SZDP vezetői szellemi fölényüket éreztették vele, vagy visszaéltek azzal. Ilyen esetekben azonnal felfortyant, megsértődött s csak nehezen vált ismét tárgyalóképessé.

Volt Kovács Bélában egyfajta küldetéstudat s nagyon határozott politikai elkötelezettség a parasztság és a kisgazdapárt ügye s a „haladó, demokratikus, nemzeti politika” mellett. Nagy Ferenchez s a párt centruma többségéhez hasonlóan társadalmi, politikai ideálját a paraszti-polgári demokrácia jelentette. A parasztság gazdasági-társadalmi felemelkedését ő is a magántulajdon fenntartásával, az egyéni gazdálkodás lehetőségeinek kiszélesítésével, a dán típusú fogyasztási és értékesítési szövetkezetek elterjesztésével, egyszóval a paraszti polgárosodás hagyományos útján képzelte el. Politikai téren igényt tartott a parasztság és a kisgazdapárt vezető szerepének érvényesítésére. A parasztságot tekintette a felszabadulás után is a magyar nemzet, a társadalom alapvető osztályának. A többpártrendszert tartós politikai intézménynek tekintette, a koalíciós kormányzást azonban idővel felválthatónak tartotta a parlamenti váltógazdálkodással. Úgy vélte azonban, hogy a koalíción belül a pártoknak egyenrangúaknak kell lenniük, s nem avatkozhatnak bele más pártok belügyeibe.

Nagy hangsúlyt helyezett a nemzeti függetlenség biztosítására. Külpolitikai téren a nyugati hatalmak felé orientálódott, azoktól remélt védelmet a kisgazdapárt és a polgári demokrácia számára. Taktikai kérdésekben azonban – különösen 1946 nyarától – nem értett egyet Nagy Ferenccel. Elutasította a népi demokrácia szocialista irányú továbbvitelének az MKP által meghirdetett programját, növekvő aggodalommal nézte a belpolitika balratolódását, nehezményezte a kisgazdapárt fokozatos meghátrálását, a munkáspárti baloldalnak tett sorozatos engedményeket, rosszul tűrte a koalíció állandósuló belső válságát. A kivárás, az időhúzás taktikája is bosszantotta. Úgy vélte, hogy a nép, elsősorban a birtokos parasztság széles tömegei, alig két-három évvel a Horthy-rendszer széthullás után még nem jutottak el egy radikális, baloldali változás elfogadásáig, ahhoz sokkal hosszabb idő kell. Attól fél, hogy az állandó engedmények politikájával a kisgazdapárt és a polgári erők talajukat vesztik. Rákosi, Gerő s az MKP más vezetői előtt sem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy helyteleníti a belpolitika balratolódását, s nem titkolta, hogy egy esetleges baloldali hatalomátvétel ellen kész mozgósítani a paraszti tömegeket.

Annak, hogy 1947 tavaszán a hatalomért vívott harcban elsőként ő került a politikai erők összecsapásának központjába, nemcsak általános politikai, hanem végső soron személyiségében rejlő okai is voltak. Kovács Béla autonóm személyiség, kemény, elszánt, hajlíthatatlan ellenfél volt, a birtokos paraszti érdekek intranzigens képviselője, jó vezető, népszerű és befolyásos politikus. A mindinkább kommunistaellenes platformra csúszó kisgazdapárti főtitkárral egyre nehezebb volt megegyezni. Mindez magyarázza sorsát, de nem menti Rákosi és csoportjának durva, törvénytelen eljárását vele szemben. A Magyar Közösség ún. köztársaságellenes összeesküvésében nem vett részt, arról nem tudott, a Szovjetunió ellen nem kémkedett. Az illegális szervezkedés, a spionkodás távol állt a mindig egyenesen támadó, taktikázgatni nem tudó, véleményét nyíltan hangoztató parasztpolitikustól. Itthon nem lehetett volna bíróság elé állítani, ezért kérte Rákosi – Rajk László tudtával, aki kezdetben ellenezte, de végül beleegyezett – a szovjet hatóságok közbenjárását.

Kovács Béla kilenc évi távollét után, 1955 őszén megváltozott világnézettel, megroppant egészséggel s fájdalmas élettapasztalatokkal tért haza. Fogsága alatt megtanult oroszul és németül; sokat olvasott, megismerkedett a marxizmussal; pótolta korábban hiányos társadalomtudományi és politikai ismereteit. Politikai elkötelezettsége módosult: ha nem is adta fel régi politikai ideáit, a szabadság, a demokrácia, a függetlenség eszméjét, s nagyon fontosnak tartotta továbbra is a nemzeti szempontokat, túllépett a polgári demokrácián és elfogadta a szocializmus gondolatkörét. Szocializmus-felfogása azonban különbözött mind Nagy Imre és csoportjáétól, mind a november 4-e utáni MSZMP-étől. Egyfajta demokratikus szocializmust képzelt el többpártrendszerrel, szabad választásokkal, széles demokratikus szabadságjogokkal, a kommunista párt vezető szerepe s proletárdiktatúra nélkül. Kívánatosnak tartotta viszont az ország teljes függetlenségének helyreállítását, a szovjet csapatok kivonását és a semlegesség kimondását. Külpolitikai téren világosan látta – ellentétben az 1945–47 közötti évekkel –‚ hogy a Szovjetunió tőszomszédságában nem lehet szovjetellenes politikát folytatni. A polgári jellegű restauráció gondolatát elutasította.

Hazatérte után, de különösen 1956. október végi, november eleji rövid közszereplése alatt (1956. október 30-án az újjáalakuló kisgazdapárt Intéző Bizottságának tagjává, november 3-án a párt elnökévé választották. Október 26-tól 31-ig földművelésügyi miniszter, november 2-től államminiszter Nagy Imre kormányaiban, majd november 4-e után megfontoltan, nagyon körültekintően politizált. Nemcsak a bonyolult, sok tekintetben átláthatatlan helyzet késztette erre, de ő maga is veszélyeztetve érezte magát, féltette családját, súlyos beteg volt. Amikor 1956. október 31-én feljött Budapestre, megtiltotta barátainak, hogy tudta nélkül bárkinek megadják a címét. Voltak emberek, akiktől kifejezetten félt, korábbi bizalmatlansága felerősödött. Igyekezett lecsillapítani a kedélyeket és mérsékelni az embereket. Akin módjában állt, segített, így például Vas Zoltánnak is, akit a forradalmi bizottság kitett munkahelyéről. Komolyabb politikai ambíciói már nem voltak. „Én zászlónak vagyok jó, de csinálni nektek kell” – jelentette ki barátai előtt. Tapasztalatai alapján sejtette, hogy a szovjet csapatok be fognak avatkozni és leverik a felkelést. November 4-e után – ellentétben az ellenzéki pártok és csoportok többségével – a kiegyezést kereste a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal, s hivatalos kezdeményezésre tárgyalt Kádár Jánossal is. Ha megegyezés nem is született, amíg egészsége engedte, támogatta a kormány erőfeszítéseit a helyzet konszolidálására. 1958-ban képviselőséget vállalt, de tényleges politikai tevékenységet betegsége miatt már nem tudott kifejteni. 1959. június 21-én hunyt el.

Kovács Béla pszichológiai jellemrajzához végül hozzátartozik, hogy jól ismerte önmagát, többé-kevésbé reális önképe volt. Tudta magáról, hogy lobbanékony, hogy néha nehezen tud uralkodni magán, igazságtalan, megsért embereket. Ha lecsillapodott, igyekezett is gyorsan korrigálni ballépéseit. Politikai pályára alkalmasnak tartotta magát, s fel tudta mérni, hogy mi az a feladat, amit meg tud oldani, s mi az, ami meghaladja tudását, képességeit. Fogsága alatt önmagát illetően is fontos belátásokra jutott, rájött arra, hogy politizálni igazán csak a realitások tudomásulvételével, a nagy nemzetközi és belső erőtényezők számbavételével lehet. Tudni kell felmérni a fejlődés irányát.

***

Forrásszemelvény

Az alábbi kézzel írt levél a Hoover Intézetben Eckhardt Tibor iratai között maradt fenn. Szerzőjének nevét nem ismerjük; nincs nyoma annak sem, hogy miként került a levél Eckhardthoz. Az osztrák katonatiszt nyilván őt kérte, hogy juttassa el a levelet Kovács Béla feleségéhez. A megnyugtatásul szánt sorok azonban akkor nem jutottak el Kovács Béla családjához.

1955. augusztus 3.

Mélyen tisztelt nagyságos asszonyom!

Férje kívánságára írok Önnek, kivel Oroszországban ugyanabban a börtönben voltam az elmúlt három év folyamán. Mivel ez év március 19-től minden külföldinek egyöntetűen engedélyezték a levélírást, nagyon remélem, hogy Ön, mélyen tisztelt nagyságos asszony, szintén fog férjéről közvetlen híreket kapni. Talán mégis érdekelni fogja Önt, hogy valami közelebbit halljon róla.

Bélával 1952 májusától voltam a Magnyitogorszk melletti Verdnyij Uralszk börtönében, melyből két hónapot (1953. július–augusztus) vele egy cellában töltöttem, s ott ismerkedtünk össze. 1954 áprilisában a vlagyimiri börtönbe kerültünk, ahol egyik barátom osztotta meg a cellát hat hónapon keresztül az Ön férjével. Ahogy azt Béla nekem elmesélte, 1948-ban hosszabb ideig volt a neunkircheni börtönben, ahol különleges elbánásban volt része; jobb élet és elhelyezés, hosszabb sétaidő stb. Ez a különleges állapot azonban megszűnt, midőn Oroszországba vitték. Egyszer kapott mégis egy nagyobb pénzösszeget, mellyel átmenetileg javítani tudott étkezésén. Sajnos arra már nem emlékszem, vajon Béla Oroszországban volt-e táborban, de úgy vélem, hogy ott is mindvégig börtönben volt. Férje hála Istennek ez idáig egészséges; mindazonáltal – azt hiszem 1953 őszén – gyenge szívrohamot kapott, ezt azonban gyorsan kiheverte. Persze az idegei a hosszú fogságot megszenvedték, és ahogy mindannyiunkat, őt is megviselte az elégtelen koszt miatt fellépő dystrophia. Ez azonban 1953 őszén megszűnt, mikor az éhségtől elgyötört emberek a kapott csomagok révén hamarosan meggyógyultak. Ha az Ön férje nem is kaphatott csomagot, cellatársai magától értetődően bajtársiasan ellátták őt is. Sajnos ismételt fáradozásaim, hogy én magam is eljuttassak valamit hozzá, sikertelenek maradtak.

Béla lelkiállapota, hogy el ne kiabáljam, jó és reményteljes! Ahogy mi mindannyian, természetesen ő is szenvedett attól, hogy a levélírást megtiltották, ami számára talán csak 1955 márciusával szűnhetett meg. A börtönben a bánásmód szigorú, de emberi volt. Az orvosi ellátás a korlátozott eszközök ellenére kielégítő. A legnagyobb baj a mozgáshiány volt; csak egy óra naponta. Mivel férje megtanulta az orosz nyelvet, el tudta olvasni az újságokat és a könyvtári könyveket. Egyébként szívesen dominózik és sakkozik. Cigaretta volt bőven – sajnos Béla nagyon sokat dohányzik.

Én férjével rövid idő alatt összebarátkoztam és sokat tudtunk egymásnak segíteni. Ő azon kevesek egyike volt, akikkel jól együtt lehetett élni.

Az osztrákok számára nyújtott amnesztiával barátom és én 1955. május közepén Vlagyimirból egy táborba kerültünk, onnan pedig júniusban haza.

Remélem és tiszta szívemből kívánom, hogy férje számára hamarosan szintén véget ér ez a súlyos, szomorú időszak, és Ön, tisztelt nagyságos asszony, nagyon hamar ismét együtt lesz vele. Hogy Ő mindig megható szeretettel gondolt Önre és gyermekeire, erről talán nem kell Önt biztosítanom! Remélhetőleg egy jóságos kor mindkettőjüket kárpótolja mindazokért a súlyos dolgokért, amiket Önöknek végig kellett élni.

Remélem mélyen tisztelt nagyságos asszonyom, hogy ezek a sorok rendben eljutnak Önhöz.

Hoover Institution Archives. Stanford, California, USA. Papers of Tibor Eckhardt. Box 15.