Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

23. fejezet -

A magyar zsidóság vesztesége

MŰHELY

STARK Tamás

A magyar zsidóság vesztesége

„A veszteség – amely a magyar zsidóságot érte – hiteles pontossággal meg nem állapítható, miután nem rendelkezik semmiféle hatóság sem pontos adatokkal arra nézve, hogy mennyi azoknak a »zsidó fajú« egyéneknek a száma, akik a Sztójay–Szálasi-féle rendelkezések révén üldözésnek voltak kitéve, deportáltattak és megsemmisíttettek. Ugyancsak nincsenek hiteles adatok arra nézve sem, hogy ez idő szerint mennyi a ténylegesen életben lévő – fasiszta törvények szerinti – zsidók száma, hiszen ilyen összeírás ma lehetetlen lenne. Leküzdhetetlen nehézséget jelent az ország megkisebbedése folytán a régi terület adatainak ellenőrizhetetlensége.” Ez a megállapítás, mely Lévai Jenő Fekete könyv a zsidóság szenvedéseiről című művében 1946-ban látott napvilágot, ma is helytálló. Mégis, szinte minden munka, mely a kérdést akár csak érintőlegesen is, de tárgyalja, közöl valamilyen számot a veszteségre vonatkozóan.

A téma ma is érzelmeket ébreszt, sőt viharokat kavar. A nyílt eszmecsere évtizedeken át történő adminisztratív elfojtása megbosszulta magát, mert a kényes kérdések nem tűntek el, hanem görcsök, megmerevedett előítéletek formájában tovább élnek és hatnak ma is.

Kutatásra ösztönzött a veszteséggel kapcsolatban megadott számok sokfélesége, melyeknek szélső értékeit az áldozatok létét eleve tagadó nyilas emigránsok, illetve a 6–700 ezer mártírt kimutató hazai zsidó értelmiségiek adták meg.

A veszteségek számbavétele nem öncélú kutatás. A felszabadulás utáni társadalmi folyamatok vizsgálata nem lehet teljes a zsidóság létszámviszonyainak ismerete nélkül. Ennél azonban sokkal fontosabb: a remény, hogy a veszteség kérdésének objektív megvilágítása elősegíti az egész zsidókérdés érzelmektől mentes, történelmi feldolgozását.

A magyar zsidóság veszteségét érintő adatsorok legnagyobb csoportjait azok a táblázatok alkotják, melyek Magyarország mellett az összes, németek által megszállt terület mártírjait is számba veszik.

A háború után közvetlenül meginduló, nagyrészt zsidó szervezetek által finanszírozott kutatások eredményei rendkívül változatosak. A Zsidó Világkongresszus New York-i kutatóintézete 200 ezer főben, a Nemzetközi Zsidó Segély, a Joint pedig 123 ezer főben állapította meg a veszteséget. 220 ezer áldozattal számolt az American Jewish Yearbook, de az Institute of Jewish Affairs egy kiadványa 294 ezer mártírt tartott számon. Az adatok sora még folytatható. Ezek a veszteségi számok csak a jelenlegi területre érvényesek. Ez egyben hibájuk is, mert így lehetetlenné válik, hogy a zsidó sors alakulását az 1945 előtti területi határok között kövessük nyomon.

Azonos a veszteség meghatározásának módja is. Minden szerző kivonásos módszerrel dolgozott, a háború előtti zsidó népesség számából levonta a háború utáni zsidó népesség számát. Az eredmények különbözőségét ez utóbbi adat eltérő meghatározásai adják.

A veszteségi adatok másik csoportja a magyar zsidóság köréből származik. A kérdést Vihar Béla, Róth Szigfrid, illetve a Zsidó Világkongresszus Statisztikai Tudósító Irodája dolgozták fel, s eredményeik lényegesen részletesebbek és kidolgozottabbak az említetteknél. Különösen vonatkozik ez az utóbbi összesítésre, amely már valódi tudományos munka. Eredményeit elfogadta a magyar zsidóság háború alatti történetének legkiválóbb szakértője, Randolph Braham. Erre a munkára épít számos hazai és külföldön élő kutató is, mint Varga László, Yehuda Z. Moor, Várdy Péter. A köztudatba is a Statisztikai Tudósító Iroda 564 507 fős végeredménye került, felkerekített formában. 600 ezer mártírról emlékeznek meg minden évben, és a 600 ezres szám került a sajtóba, esszékötetekbe, visszaemlékezésekbe.

A Vihar Béla, Róth Szigfrid és a Zsidó Világkongresszus budapesti irodája által készített összegzések közös jellemzője, hogy a veszteségeket nemcsak a jelenlegi, hanem a háború alatti területen is számba veszik. Az egyszerű kivonási művelet mellett a szerzők a veszteségeket közvetlenül, tételesen is regisztrálták. A két módszerrel kiszámított eredmény mindhárom esetben azonos. Ez az egy beesés, mely a végeredmény megbízhatóságát hivatott alátámasztani, megerősítés helyett inkább gyanút ébreszt. Úgy tűnik, hogy a tételes, vagyis a veszteségek eredőit bemutató adatokat a már előzőleg a kivonásos módszerrel megkapott végeredmény ismeretében határozták meg. A két módszerrel kiszámított végeredmény csak elméletileg lehet azonos. Gyakorlatban a veszteség kivonásos módon történő megállapítása téves eredményhez vezet, mert csak hozzávetőlegesen ismerjük a zsidótörvények által érintett személyek számát, a felszabadulás utáni létszámról pedig a bevezető sorokban idézett okok miatt nem áll rendelkezésre megbízható adat.

Első veszteségét a Magyarországon élő zsidóság 1941-ben szenvedte el. Ekkor már a gettósítások, pogromok Kelet-Európában mindennapos eseménynek számítottak. A zsidóság elleni atrocitásokban élen járt a szomszédos Románia és Szlovákia. Magyarországon ekkor már több tízezer, túlnyomóan lengyel származású menekült, illetve hontalan zsidó tartózkodott. 1941 nyarán az egyre erősödő német nyomás azonban bizonytalanná tette sorsukat.

A liberális bánásmódot a Belügyminisztérium 192/1941. sz., július 12-én kiadott rendelete függesztette fel. A rendőrhatóságok utasítást kaptak, hogy a zsidó származású külhonosokat szállítsák a kárpátaljai Körösmezőre és ott adják át a katonai hatóságoknak. Így került sor körülbelül 18 ezer fő Kelet-Galíciába történő deportálására. Az adat az „áttelepítés megszervezését irányító” Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság tisztviselőitől származik. Német források ugyanakkor 11 ezerre teszik az elhurcoltak számát.

A magyar állampolgársággal nem rendelkező deportáltak Galícia különböző községeiben szóródtak szét, de a legtöbben Kamenec Podolskba kerültek. Augusztus második felében az ukrán rendőrség azzal az indokkal, hogy a terület zsidómentes lesz, összeterelte az elhurcoltakat. Az ezt követő tömeggyilkosságot feltehetően az Einsatzgruppe C hajtotta végre.

A halálos áldozatok száma maximum 15-16 ezer fő lehetett, mivel legalább kétezer elhurcolt később visszaszökött Magyarországra, ahol 1941 őszétől ismét liberális bánásmódban részesültek.

Elszigetelt esemény volt az Újvidéki vérengzés. 1942. január elején a vezérkar az V. szegedi hadtest parancsnokának, Feketehalmy-Czeydner altábornagynak azt az utasítást adta, hogy a Délvidéken tevékenykedő partizán erőket semmisítse meg. A Grassy József vezérőrnagy közvetlen irányítása alatt végrehajtott akció során 4 ezer partizángyanús személyt végeztek ki. Ezt a számot az ügy 1943. évi honvédségi kivizsgálása során állapították meg. A hazai és a nemzetközi szakirodalom elfogadja az adat hitelességét. Az áldozatok közül mintegy ezren zsidók voltak, akiket származásuk miatt sújtott az ellenséggel azonos elbánás.

1942 januárjában a német kormány álláspontja a zsidókérdésben döntő módon megváltozott. Míg korábban a zsidóság kitelepítése volt a cél, addig a Vannsee konferencián a fizikai megsemmisítés mellett döntöttek. Ennek megfelelően a Szlovákiában élő 90 ezer zsidóból 70 ezret deportáltak. Szerbia 12 ezer főnyi zsidóságának nagy részét ugyancsak Németországba szállították. A 24-25 ezer horvátországi zsidó elpusztítása a legkegyetlenebb módon történt. A román népbíróságok adatai szerint Romániában több mint 400 ezerre tehető a népirtás áldozatainak száma. Kállay Miklós halogatással, időnyeréssel tért ki a zsidóság elleni drasztikus fellépést sürgető német követelések elől. Tette ezt humánus és liberális meggyőződéséből, de ezt követelte az angolszász hatalmak jóindulatára igényt tartó külpolitikai érdek is.

Az ország német megszállásával gyökeresen megváltozott a helyzet. A zsidó ellenes intézkedések áradata 1944. március végén indult el. Az április 7-én tartott külügyminisztériumi értekezleten már az elkülönítés, a gettóba zárás módját tisztázták a magyar „szakértők” az Eichmann-csoport tagjaival.

Ma sem tisztázott a deportálások gyakorlati megindulásának közvetlen előzménye. Tény, hogy államközi szerződés nem készült a több százezernyi magyar zsidó kiszállításáról.

A deportáltak számának meghatározása kulcsfontosságú mozzanat a veszteség megállapításának folyamatában. Az elhurcolások szomorú statisztikájának legrészletesebb képét Veesenmayer napi jelentéseiből kaphatjuk. Információit a kiszállítást közvetlenül irányító Eichmann-csoport tagjaitól, illetve a magyar csendőri szervektől kapta. Adatai szerint május 15.–július 8. között 437 402 főt deportáltak. Veesenmayer statisztikáját korabeli források is megerősítik. A deportálások végrehajtásának magyar részről kinevezett referense, Ferenczy László 434 351 személy átadásáról számolt be a belügyminiszternek.

A magyarországi egyes korabeli feljegyzések képezik a források másik csoportját. A fővárosi zsidóság A keresztény magyar társadalomhoz! címzett júniusi röplapja közel 500 ezer deportáltat említ. Az Eichmann csoport által felállított Zsidó Tanács július 24-i memorandumában ismét az 500 ezres szám fordul elő. Az Eichmannal tárgyalásokat folytató Kasztner Rezső több mint 500 ezer magyarországi zsidó elhurcolásáról írt.

A háborús bűnösök pereiben elhangzott számok összességében Veesenmayer és Ferenczy adatait erősítik meg. Az Eichmann-csoport két tagja, M. Krumey és D. Hunsche ellen az 1969-ben Frankfurt am Mainban lefolytatott perben a vádlottakat 443 351 zsidó deportálásában való közreműködésért tették felelőssé. Az 1963–65 között ugyanitt lefolyt „Auschwitz-per” szintén tartalmazott magyar vonatkozású adatokat. Az auschwitzi pályaudvar helyettes állomásfőnöke, Willi Hilse tanúvallomásában azt állította, hogy 1944 májusától július közepéig mintegy 120 szerelvénnyel, több mint 400 ezer magyar zsidót szállítottak koncentrációs táborba.

Idevág egy, a közelmúltban felfedezett dokumentum, mely a Kritika 1988.januári számában jelent meg. Dr. Gaskó Miklós kassai ügyvéd barátja, a vasútállomás parancsnokságán szolgálatot teljesítő Vrancs István segítségével figyelemmel kísérte a deportáltakat szállító vonatok mozgását. Összesen 137 vonat állt meg Kassán. A marhavagonokba zárt áldozatok száma 401 439 fő volt. Az Auschwitzba hurcoltak imént megadott számán érdemlegesen nem változtat az a tény, hogy nem minden halálvonat ment át Kassán. Meg kell még jegyezni azt is, hogy a gettóba zárt zsidó lakosok egy húszezres csoportja műszaki okok miatt Strasshofba került, tehát W. Hilse és dr. Gaskó adata hozzávetőlegesen 420 ezer deportáltat takar.

Ferenczy és Veesenmayer adatai nemcsak azért tűnnek a legreálisabbnak, mert használták és hivatkoztak rájuk a háborús bűnösök említett pereiben, és mert a vasúti szállítmányok is ezeket igazolják. Veesenmayer és Ferenczy számsorának majdnem azonos összege önmagában is hitelesnek tűnik. Adataikat belső bizalmas használatra szánt rideg, tényszerű, tipikus hivatalnok stílusban megírt jelentések tartalmazzák. A torzítás nem állt a szerzők érdekében. Veesenmayer többször panaszkodik is, hogy a kitűzött létszámokat a gettósítás folyamán nem sikerült elérni. A hitelesség mellett szól az adatok területekre menő viszonylagos részletezettsége is. A fővárosi zsidóság, valamint a Zsidó Tanács röpiratai a polgári társadalom felelősségérzetét voltak hivatva felkelteni. A számok eltúlzásával teljes kiszolgáltatottságukra kívánták felhívni a figyelmet.

A Zsidó Világkongresszus Statisztikai Tudósító Irodája tévesen 20 ezerrel megemelte Ferenczy adatait: az ország déli területeiről deportáltakat kétszer is számba vették a szerzők. Vihar Béla 620 ezer, Róth Szigfrid pedig 700 ezer deportáltról írt. A zsidóság korabeli kiadványai ez utóbbi, teljesen irreális adatokat vették át. A témával kapcsolatos legfontosabb nemzetközi feldolgozások, így Macartney, Raul Hilberg, Martin Gilbert művei a legtöbb dokumentum által igazolt 440 ezerben állapítják meg az elhurcoltak számát.

Pontos adatok állnak rendelkezésre a hadműveletek közepette elszenvedett munkaszolgálatos veszteségről. A Honvédelmi Minisztérium veszteségi osztályának kimutatásai szerint az áldozatok száma 39 194 63. Közülük 5442 személy bizonyíthatóan elesett. A sebesültek száma 1606, 29 474-en eltűntek, míg 2672-en hadifogságba estek. Nyilvánvaló, hogy az eltűntek legalább fele meghalt, míg a többiek a foglyok számát növelték. A munkaszolgálatosok veszteségei, a bori kényszer munkatáborban elhaltakkal együtt, mintegy 23 ezerrel növeli a zsidó mártírok számát. A Statisztikai Tudósító Iroda ide vonatkozó 40 ezres adata ismét tévesnek bizonyult.

Október 15-e után a magyar zsidóság szenvedéseinek újabb fejezete kezdődött. A totális mozgósítás értelmében a zsidóságot eredetileg hazai erődítési munkálatoknál kívánták felhasználni. Erőteljes német kérésre azonban Szálasi hozzájárult 50 ezer zsidó átadásához a németeknek. A deportálást vonatok hiányában nagyrészt kíméletlen gyalogmenetekben hajtották végre. A zsidó munkaerőt a birodalmi határ mentén húzódó Süd-Ost Wall építésénél használták fel.

A terv azonban mégsem valósult meg maradéktalanul. Szálasi november 20-án elrendelte a gyalogmenetek leállítását. A döntés meghozatalában feltehetően lényeges szerepet játszott a semleges hatalmak és a pápai nuncius szakadatlan tiltakozása. Különbéke tapogatózási kísérletek miatt bizonyos német helyekről is aggodalmuknak adtak kifejezést. A deportálások, ha csökkentett intenzitással is, de december elejéig tartottak. Veesenmayer, Eichmann, Raoul Wallenberg és Batizfalvy Nándor illetékes rendőrfőkapitány jelentéseiből arra lehet következtetni, hogy az átadott zsidók száma 50 ezer alatt van. Szita Szabolcs a munkaszolgálatról írt tanulmánykötetében 30 ezerre tette a Süd-Ost Wall építésében részt vett üldözöttek számát. Az egyenesen a koncentrációs tábor szállítottakkal, valamint az útközben meghaltakkal együtt az áldozatok számaként ugyan csak 40–50 ezret kapunk. Nagyjából hasonló eredményre jutott Macartney, Geraid Reitlinger, Martin Gilbert, az osztrák Burgenland-kutató Leopold Banny és Ránki György is. A Zsidó Világkongresszus Statisztikai Tudósító Irodájának jelentése ezúttal is irreálisan magas számokkal dolgozott.

Az elhurcolások 1944. december eleji megszűnésével még nem ért véget a budapesti zsidóság szenvedése. A nyilas rémuralom és az ostrom áldozatainak számát nem lehet külön-külön és pontosan megállapítani. Lévai Jenő szerint „a Népbíróság már az első hónapok működése után 6200 bebizonyított, nyilas gyilkosság ügyével kellett, hogy foglalkozzon”. A gettó területén 2600 mártír van eltemetve. A háború utáni halálozási statisztikák 8 ezer többlethalálozást mutatnak ki az izraelita lakosság körében. Figyelembe véve a nem regisztrált haláleseteket, valamint a nem izraelita vallású, de zsidónak számított egyének relatíve tekintélyes számát, ez az adat legalább 15 ezer áldozatot takar.

Az összveszteséget illetően nagyjából biztosat a már meghatározott áldozatok számán túl nem mondhatunk. Ez összesen 55 ezer (Kamenec Podolsk: 15 ezer, munkaszolgálat 1944 októberéig: 25 ezer, Budapest: 15 ezer). A hadifogságban és a koncentrációs táborokban elhunytak számával kapcsolatban csak töredékes adatokra és feltételezésekre építhetünk. 1945 nyaráig 20–30 ezer zsidó munkaszolgálatos esett szovjet fogságba. Az 1945-ben, 1946-ban visszatértekről nem készült pontos kimutatás. 1947-ben 817, 1948-ban 337 hazatérőt regisztráltak a debreceni átvevő táborban. A munkaszolgálatos hadifoglyok túlnyomó többsége (legalább 25 ezer fő) tehát életét vesztette, illetve a Szovjetunióban maradt.

Sokkal bizonytalanabb adatokkal rendelkezünk a 490 ezer deportált (440 ezer fő 1944 nyarán és 50 ezer fő ősszel) sorsát illetően. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság adatai szerint a különböző koncentrációs táborokból 1945 folyamán Budapestre 20 ezer, vidékre (a mai Magyarország területére) 45 ezer volt deportált érkezett. (A korabeli sajtó 20–25 ezerrel nagyobb számokról írt.)

Az eredetileg is Erdélybe, illetve a Kárpátaljára érkezettek számát „az illető ország adata szerint” a Statisztikai Tudósító Iroda 56 500 főben adta meg. De semmilyen információ nem utal arra, hogy kik, mikor és hogyan végezték a felmérést.

Mi történt a 490 ezer deportáltból vissza nem tért 360 ezer személlyel? Hányan haltak meg közülük a koncentrációs táborokban és máshol? A kérdésre akkor tudunk válaszolni, ha behatároljuk a haza nem tért túlélők számát. Információinkat más forrás híján a korabeli sajtóból merítettük. A Mai Nap 1945. július 21-i számában olvasható németországi tudósítás szerint 80–100 ezer főre volt tehető az akkor még haza nem tért deportáltak száma. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság 1945. novemberi jelentésében az áll, hogy „biztosra vehető..., hogy még sok tízezer magyar zsidó deportált van Németországban”. Ugyanez a szervezet 1946. január 10-én pontosabb adattal is jelentkezett az Új Élet hasábjain. Akkori felmérésük szerint Ausztriában és Németországban összesen 34–37 ezer magyar deportált volt. Ez azonban csak részeredmény, mert az elhurcoltak felkutatása még folytatódott. Nem szabad megfeledkeznünk a Svédországban és az Olaszországban lévőkről sem. Számukat a Jewish Agency 1946 februárjában 6 ezerben, illetve sok ezer főben határozta meg. Több ezren voltak Svájcban is.

Mivel 1945 végére a hazatérések nagyrészt befejeződtek, a kivándorlás pedig még nem indult meg, a fenti adatok csak azokat az életben maradt zsidókat jelölhetik, akiket nem regisztráltak sem itthon, sem az újból elcsatolt területeken. Számuk legalább 50 ezer.

A haza nem tért 360 ezer főnyi deportáltból tehát 310 ezernél kevesebben szenvedtek mártírhalált. Az összveszteség felső határa, figyelembe véve a már számba vett veszteségeket: 390 ezer.

1948-ban lassan kiürültek a menekülttáborok. Az új otthont kereső zsidók hazára találtak. Eddigre a Kárpát-medencéből kivándorolni szándékozott magyar ajkú zsidók is szétszóródtak a világban. Túlnyomó részük az álomállamba, Izraelbe ment. Az izraeli magyar ajkúak jelenleg is 300–350 ezerben adják meg összlétszámukat. (1956–57-ben kb. 15 ezren érkeztek Magyarországról.) Sok magyar zsidó talált új otthonra Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Argentínában. Számuk összesen több tízezerre tehető.

A vészkorszak következtében szétszóródó magyar zsidóság összlétszáma valószínűleg 300 ezer fölött van.