Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

25. fejezet -

Pártok és irodalom. Németh László írásai 1956-ból

RAINER M. János

Pártok és irodalom

Németh László írásai 1956-ból

Az írások pillanatfelvételek, de nem a szó riportszerű értelmében. Az eseményeket történelmi távlatban és nemzeti méretben szemlélő író szembesül itt történelmi és nemzeti jelentőségű eseményekkel. A találkozásból, sőt a részvételből – Németh László jelen volt a Nemzeti Parasztpárt 1956. október 31-i újjáalakuló nagygyűlésén, s az ő javaslatára változtatták a párt nevét Petőfi Pártra – négy nap alatt hét-nyolc újságcikk született, melyek közül három látott csak napvilágot. Ebből közlünk kettőt, a harmadik, Emelkedő nemzet című szöveg inkább csak irodalomtörténeti érdekességű, ezért annak közlésétől most eltekintünk.

Az 1956. október előtti szellemi-politikai forrongásokban Németh László személyesen nem vett ugyan részt, mégis fontos szereplője volt azoknak. A hallgatás, a műfordítás „gályapad” évei után az 1953-ban írott Galilei, majd az azt követően született Petőfi Mezőberényben című drámáival tért vissza az önálló művek alkotásához. Az ezek közlése, bemutatása körüli viharok és támadások, kifejlődő magas vérnyomásos betegsége súlyosan megviselték. Visszaemlékező írásai (mindenekelőtt a Homályból homályba) tanúsága szerint Németh László bizalmatlanul, ellenszenvvel, szkeptikusan figyelte a Sztálin halála után Rákosival szembeforduló írók és újságírók küzdelmét, mindenekelőtt azok múltja, a sztálinista irodalompolitika megvalósításában vállalt szerepük okán. E harcban „konjunkturális jelenséget”, „sekélyes zsurnalizmust” látott, résztvevőit pedig megvetően „vitorlázók”-nak nevezte. (Ez a mozgalom azután 1955 őszén Bartók mellett Németh László nevét is zászlajára írta, s nem kis szerepe volt abban, hogy Németh László Galileijét bemutatták. 1956 szeptemberében ők adták meg az alaphangját az Írószövetség közgyűlésének, amely Németh Lászlót tagjai közé, majd az Irodalmi Újság szerkesztő bizottságába megválasztotta. Ő azonban ezt – különösen a reformerek szócsövének szerkesztésében való részvételt – csak hosszas vonakodás után fogadta el.) Betegsége, valódi és vélt sérelmei, megbántottsága alakították benne már 1956 nyarán a teljes visszavonulás, a Sajkodra való végső távozás gondolatát; október 21-én a Galilei bemutatóját követően is ezzel a szándékkal utazott a Balaton mellé. Tíz nappal később azonban „a »Gyürkőzz János, rohanj János« naivitása, amely csapot-papot otthagyatott velem, ha a történelmi alkalom, s nemzedék hívása... úgy kívánta”, ismét Pestre hozta.

„Két félelem vitt fel – írta kilenc évvel később – az utolsó négy napra. Az egyik, hogy a magyarság bevérzi a kezét. Az elmúlt néhány évben sokan és rettenetesen szenvedtek; félő volt, hogy ha mód nyílik rá, ehhez mért bosszút állnak. A másik félelem, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust.” A félelem érzésével, a magárahagyatottság pszichózisában érkezett meg, s találkozott október 31-én a fővárosban a sorsforduló óráról órára változó, rohanó történéseivel. Olyan helyzettel, amelyben a felkelés közvetlen célkitűzései közül számos megvalósulni látszott:, már kihirdették a tűzszünetet és az ÁVH feloszlatását, elhangzott a bejelentés a szovjet csapatok Budapestről való kivonásáról, az 1945-ös koalíciós pártok október 30-i újjáalakulása után számos más párt és tömörülés jelentette be megalakulását vagy újjáalakulását. E fordulóponton, a szovjet csapatok ismételt bevonulásáról, a semlegesség kihirdetéséről, a Varsói Szerződésből való kilépésről, az elszórt atrocitásokról, lincselésekről, az általános sztrájk utáni munkakezdés ígéretéről szóló hírek közepette Németh László írásaiban is ama napok fő kérdése jelent meg: merre tart a népmozgalom, konszolidálódhat-e az ország, s ha igen, milyen körülmények között?

Erre a kérdésre egyfajta választ akkor 1956. november 4. adott, utólagos választ pedig remélhetőleg a tudományos vizsgálódás ad majd. Annyi azonban bizonyos, hogy ha Németh László aggodalmaiban az akkor megnyilatkozó politikusok és politikai tényezők nem is osztoztak mindenben, célkitűzéseit, közösnek szánt platformját egy (ma úgy mondanánk: nem sztálini típusú) demokratikus szocializmusról rokonszenvvel, egyetértőleg fogadták. (Például az újonnan alakult MSZMP lapja, a Budapesten november 4-én megjelenés előtt álló Népszabadság szó szerint, a szerkesztőség egyetértését jelezve újraközölte a Pártok és egység című írást.) Nem különbözött ettől a platformtól döntően a Nagy Imre vezette kormány konszolidációs politikai célkitűzése sem e napokban.

„Azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélyt látó képzeletet kapták súlyos ajándékul” – írta Németh László ezekben a napokban. E személyiségvonása s a nemzetet nevelő elhivatottság késztették szólásra. Programjával, szándékaival jelen ismereteink szerint akkor sokan értettek egyet, veszélyérzete pedig – ha a veszély nem is az általa várt irányból fenyegetett – valósnak bizonyult.

DOKUMENTUMOK

Pártok és egység1

A nemzet ilyen óriási megmozdulása után természetes, hogy őt magát kell megkérdeni, hogy képzeli el a jövőjét. Ennek a megkérdésnek legmegbízhatóbb módja: a választás, a pártprogramoknak a nemzet elé bocsátása. Első lépés erre, úgy mondják, csak az 1948-ban felbomlott pártok feltámasztása lehet.

Én azt hiszem, kül- és belpolitikai okból is jobb lett volna, ha néhány hetet még várhattunk volna, de ha a nemzet élni akar visszaszerzett jogával és kikényszerítette, vigyázzunk, hogy minél több jó, és minél kevesebb rossz származzék belőle. Végzetes tévedés lenne, ha a feltámasztott pártokkal, nem kívánt kísértetjárásként az akkori pártélet szelleme is visszatérne.

Nem vádolni akarok. Senki sem látja tisztábban a mentségeket. Olyan módszerekkel álltunk szemben, amelyekre a magyarság tapasztalatainál fogva nem volt felkészülve. Akiket ez a módszer jellemükben felőrölt vagy hibás lépésekre kényszerített, inkább szánnivalók, s amennyiben értékeik vannak, azt szeretnénk a nemzeti munkának megmenteni. Amit mondani akarok: hogy ezek a feltámadt pártok voltaképpen csak új pártok szervező helyei lehetnek, amelyekben mi régiek, már akik politizáltak közöttünk, fokról fokra a forradalomcsináló s abban megtisztult fiataloknak adjuk át a helyet.

Van azonban ennek a sokpártrendszernek nagyobb veszélye is, mint a hajdani pártok tülekedésének, kicsinyességeinek feltámadása, a meggyűlölt rendszerrel együtt széttépheti azt a szocializmust is, amelyről fiatalon álmodtunk, s amelyhez a letűnt rendszer bűnei között is ragaszkodtunk. Három dolgot kell itt mindenkinek meggondolnia:

1. Hogy Magyarország az elmúlt évtizedben elég messze haladt szocializmus útján, voltaképp szocialista állammá lett. Ezt a helyzetet a régi rend lerombolásának a vágyában számba nem venni olyan óriási botlás lenne, amilyen a kommunistáké volt, akik a magyar gazdasági élet, főként a mezőgazdaság valóságos állapotát, magasabb fejlettségét számba nem véve, oda rombolták, ahol az orosz állt az októberi forradalom előtt, csakhogy a lenini menetrend szerint láthassanak a felépítéshez. Intézkedéseinkben a mostani állapotokból kell kiindulni, eltökélve, hogy ami vívmány vagy kis változtatással vívmánnyá alakítható, azt megtartsuk, s megfelelő irányban továbbfejlesztjük.

2. De ha a helyzet nem is parancsolná, a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk. Nem ismerek olyan magyar írót, gondolkozót, aki a szocializmusnak ellensége lett volna. A vita inkább akörül volt, hogy szocializmusunk a külföldi patronok hű másolása legyen-e vagy az általános elveknek a magyar természethez, gazdasági helyzethez idomuló alkalmassága. A vita most eldőlt, eldöntötte a meg nem kérdezett nemzet. De a döntés nem a szocializmus, csak annak tőlünk idegen formája ellen történt.

3. Végül az sem közömbös, hogy a szocializmus vállalásával vagy elvetésével mit nyerünk s vesztünk a világban. Ebben a pillanatban hallgattam végig a magyar semlegességi nyilatkozatot.2 Ki nem helyesli, hogy a magyarság semmiféle hatalmi csoportosulásban részt ne vegyen? Azonban épp ezzel önkéntelen kapcsolatba kerültünk az államoknak azzal az egyre növő, semlegességre törekvő tömbjével, amelyek között véleményem szerint a helyünk is van. Lengyelországra, a szabadság felé haladó Duna-népekre, a színes nemzetek világára gondolok. Ezek a népek pedig vagy szocialisták, mint Lengyelország és Jugoszlávia, vagy ősi eszméik alapján, de a szocializmussal rokon rendszerek felé haladnak, mint India. Ezek a népek kétségkívül sorra elidegenednének tőlünk, ha mi csak látszatra is abba esnénk vissza, amit ők polgári demokráciának neveznek. De ugyanezt kívánja az a tisztelet is, amelyet a Szovjetunió népeiben viselkedésünkkel, remélünk, kivívtunk, sőt úgy hiszem, a Nyugat jobbjainak a figyelme is, akik e meghökkentő forradalom után mintaadó politikai berendezkedést várnak tőlünk.

Éppen ezért nagyon fontosnak tartanám, hogy a kormánykoalíció pártjai, de lehetőleg minden párt közös nyilatkozatot adjon ki, amelyben a szocializmus néhány nagy elve mellett, mint a gyárak állami kézben tartása, bizonyos alacsony (25–40?) holdszám fölötti birtokok vissza nem adása, hitet tennének. Nagyon szép lenne, ha néhány olyan elvben is megegyezhetnének, amely a szocializmus sajátos helyi jellegét is hangsúlyozhatná, mint pl. a munkásság részesedésének kimondása az ipar és kereskedelmi vállalatok vezetésében és jövedelmében, vagy a laza, önkéntes, hegyközségszerű szövetkezetek támogatása. A pártok külön célja, feladata ezen a közösen elismert, nem nagyszámú elven túl kezdődne, s az általuk képviselt társadalmi csoportok külön érdekeiben gyökerezne.

Én azt hiszem, hogy ezt a „szocialista” deklarációt minden működő párt elfogadhatja. Az írók pártja, a volt Parasztpárt éppen úgy, mint a marxizmus tanait a század és az ország megváltozott viszonyaival összehangoló szociáldemokrácia, sőt talán a Kommunista Párt örököse, a Szocialista Munkáspárt is. Nem lehetne kifogása ellene a Kisgazda Pártnak sem, hiszen nekik nem a „tulajdon szentségének” liberális védelme a feladata, hanem bizonyos holdszám alatti birtokok védelme; amelyeknek a fejlődése ezután nem mennyiségi, hanem minőségi irányban haladna. Kiss Sándor3 személye, de Kovács Béla nyilatkozata4 is biztosítéknak látszik, hogy a Kisgazda Párt nem lesz a kapitalizmust feltámasztani akaró emberek menhelye. A Katolikus Néppárt első nyilatkozatából5 is azt hallom, hogy az utóbbi idők vívmányát nemcsak felmondani nem akarja, de továbbfejleszteni.

Egy ilyen nyilatkozattal, amely, úgy érzem, a pártok és az ország akaratát fejezné ki, pillanatnyi hasznán túl históriai jelentőségű politikai forma is jönne létre: a néhány nagy, közös alapelven álló többpártrendszer, amely az egységes eszmei alapon álló társadalmi rendszerek határozottságát a parlamentáris rendszer rugalmasságával egyesítené.

Nemzet és író6

A XIX. században alakult ki a szokás, hogy a költők harcra tüzelték az embereket. Ez azt jelentette hogy az írók látták az eszmét, amelyért a népnek harcolnia kellene, a nép azonban nem látta, vagy csak valami homályos szükségérzet élt benne. Az író előjött tehát szobájából, a beszéd mágiájával átragasztotta tüzét azokra, akik még nem égtek, azok elindultak küzdeni, ő visszament szobájába, esetleg valami haditudósítói vagy adjutánsi szerepet vállalt, amelyben megcsodáltatta magát olvasóival; tisztelet annak a kettő-háromnak, aki el is esett.

Én ezt a szokást sosem éreztem kötelezőnek. Gondolatokat termeltem és tolmácsoltam, s a gondolat, természetes, valamiféle harcra készti akibe beleesik; de ezen túl sohasem tüzeltem senkit semmire; nem kérkedtem azzal sem, hogy ennek a mostani forradalomnak közvetlen előkészítésében részt vettem. Sohasem voltam katona; azaz igen. 1944-ben behívtak egy kéthetes honvédorvosi tanfolyamra, azalatt is civil ruhában jártam és összesen öt töltényt lőttem ki, amely alatt, tán gandhista múltam eredményeként, két puska romlott el a kezemben. De ha egészséges fegyverviselt ember lennék, aki beállhat a sorba, akkor is húzódnék tőle, hogy a magam meggyőződéséért másokat életük elvesztésére biztassak. Sőt be kell vallanom, hogy abban az órában, amelyikben a forradalom kitört, én Budapesttől kétszáz kilométerre arról írtam cikket, hogyan éljenek bölcsen az írók a váratlanul rájuk szakadt szabadsággal. Ebben igaz, benne volt az is, hogy igyekezzen a szabadságot a munkássággal és a parasztsággal megosztani, de az egész cikk célja mégis inkább a felelőtlen beszéd megzabolázása volt.7

S úgy láttam, hogy az én öreg kortársaim is csak bizonyos óvatossággal alakultak át tyrteusokká8 ismerték a falat, amelynek a népet neki kellett volna vezetniök. De azt hiszem, akik némi joggal dicsekedhetnek, hogy a történtek előkészítésében részük volt, még ők sem gondoltak álmukban sem arra, ami valóban bekövetkezett. Nagyrészük úgy hiszem, megcsömörlött az iszaptól, amelyben tíz éven át lábolniok kellett, s becsületükről akarták lemosni a részvétel szennyét. Az, ami történt, mint nagy szárazságban a tűz, a szenvedésben elszánttá érlelt nemzetből lobbant ki, s a véletlenek, amelyek lehetővé tették – elsősorban egy ember korlátoltsága, az írók szava jóval mögötte – csak a szikra volt a nemzetnyi benzintartály fölött.

A történelemben igen ritka dolog esett itt meg, amit eddig csak elszigetelten parasztfelkelésekben láttunk: egy nemzet, amely magától föltámadt, s maga keres ott a harc hevében pillanatnyi vezetőket magának. Ez a megdöbbentő látvány, amely a legszörnyűbb bírálata annak, amin átmentünk, úgy érzem, gyökeresen megváltoztatta nemzet és író viszonyát. Szándékosan fordítom meg a sorrendet és mondom először a nemzetet és azután az írót, mert ebben az új helyzetben valóban nem a nemzetnek kell a Petőfi tűzoszlopaként előtte járó költőt követnie, hanem a költőnek a nemzetet. S nem hiszem, hogy ez valakit is lefokozna. Az én számomra legalábbis rendkívül leegyszerűsíti a helyzetet, mert ha arra nem is vállalkoztam volna, hogy e nemzetet, amelytől másfél évtizeden át el voltam szigetelve, a magam sérelmeitől tüzelve harcra uszítsam, sőt, aki a közelemben élt, inkább csillapítottam – arra sem vállalkoznék soha, s azt hiszem, egyetlen tisztességes író sem, hogy a nemzetet harcában elhagyja s végső esetben, ha a nép úgy dönt, egy város romjai alá ne temetkezzek vele.

Jegyzetek

1 Az Új Magyarország, a Petőfi Párt (Nemzeti Parasztpárt) napilapja két számot ért meg: 1956. november 2-án (a Pártok és az egység a vezércikk helyén szerepelt) és 3-án. Főszerkesztője Féja Géza volt.

2 Magyarország semlegességét Nagy Imre miniszterelnök 1956. november 1-jén 19 óra 50 perckor elhangzott rádióbeszédében jelentette be.

3 Kiss Sándor (1918–1982) kisgazdapárti politikus, 1944 után nemzetgyűlési képviselő, a Parasztszövetség ügyvezető igazgatója. Az ún. Magyar Közösség összeesküvés egyik perében 3 évi börtönre ítélték. 1956-ban a kisgazdapárt intézőbizottságnak tagja, november 4. után az USA-ba emigrált.

4 Kovács Béla 1956. október 31-i, a kisgazdapárt pécsi nagygyűlésén elmondott beszédéről van szó, amelyet a november 1-jén megjelenő lapok közöltek. Ebben többek között kijelentette: „Nem kisgazda az igazán, aki ma 1939-ben, vagy 1945-ben gondolkozik.” (Kis Újság, 1956. november 1.)

5 Varga Endre 1956. november 1-jén 19 óra 30 perckor a Szabad Kossuth Rádióban jelentette be a Katolikus Néppárt újjáalakulását.

6 Az Igazság a felkelés alatt újonnan megjelent lapok sorában az első: az 1. szám 1956. október 26-án jelent meg. Alcímében A forradalmi magyar ifjúság lapja megnevezés szerepelt, melyet később A forradalmi magyar honvédség és ifjúság lapjára változtattak. Felelős szerkesztője Obersovszky Gyula volt. Németh László Nemzet és író című írása az 1956. november 3-i szám vezércikkeként jelent meg.

7 A cikk az Irodalmi Újság számára íródott, de már nem jelent meg. L. Németh László: Ha én miniszter lennék. Valóság, 1986. 6. sz. 29.

8 Tyrtaios ókori görög költő; korai dalait a spártaiak csatába menet hallgatták.