Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

27. fejezet -

Szociáldemokrata kibontakozási terv, 1956–57.

RAVASZ Károly

Szociáldemokrata kibontakozási terv

1956–1957

1956 végén és 1957 elején a Strasbourgban, Párizsban, majd New Yorkban székelő Magyar Forradalmi Tanács, később a Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete kérésére több esetben fordultam az ausztrál kormányhoz és ellenzékhez, hogy tájékoztassam őket a Tanács illetve Képviselet álláspontjáról vagy hogy közbenjárásukat kérjem Magyarországon bíróság elé állított társaink érdekében. Mindkét szervezet elnöke Kéthly Anna volt. A nekem szóló megbízásokat pedig olyanok mellett, akiknek aláírását most már nem tudom kisilabizálni, régi barátom és harcostársam, B. Rácz István írta alá.

Így kerültem kapcsolatba H. V. Evattal, az Ausztrál Munkáspárt vezérével. A birtokomban lévő első levele 1956. december 20-án kelt, és Kéthly Anna nevét először 1957. február 19-i hozzá írott levelemben említettem. Evatt több elítélt megkegyelmezése érdekében táviratozott Kádár Jánosnak, és a Munkáspárt összausztrál vezetősége – legmagasabb szerve – 1957 áprilisában – igaz, az algériai és ciprusi agresszióval együtt – állást foglalt a magyar kérdésben, a szovjet kormány magyarországi politikáját az ENSZ alapokmányával ellentétesnek nyilvánította és önrendelkezést követelt a magyar népnek. Ez sokak szemében ellentétben volt a Munkáspárt korábbi – gyakran egyoldalú – szovjetbarát politikájával. Később tudtam meg, hogy Evatt már akkor – tehát ez irányú kezdeményezésem előtt – több lépést tett, és többek között Nehru indiai miniszterelnökkel is levelet váltott, hogyan lehetne a magyar kérdésben a szovjet kormányt engedékenyebb magatartásra bírni.

Ki volt Evatt? A Webster szótár ezt tartalmazza róla: „ Evatt, Herbert Vere, 1894–1965. Ausztrál jogász és államférfi”. A magyar olvasónak ma sem tudnám jobban leírni, mint ahogy ezt Kéthly Annának 1957. április 17-én írott levelemben tettem:

Dr. H. V. Evatt a háború utáni munkáspárti kormány külügyminisztereként vett részt a béketárgyalásokon és egyéb nemzetközi konferenciákon. Meglehetősen nagy tekintélyre tett szert, és az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének is elnöke volt. Chiefley halálakor a Munkáspárt vezérévé választották, és munkáspárti választási győzelem esetén ő lenne Ausztrália miniszterelnöke. Az utolsó évek során igen sok támadás érte – valószínűleg joggal – azért, hogy nem volt hajlandó külpolitikai megnyilatkozásaiban a Szovjetunióval és Kínával egyértelműen szembehelyezkedni és a SEATO politikát támogatni. Támadja a regionális védelmi szerződéseket, híve a kommunista Kína elismerésének. Egyesek titkos kommunistát gyanítanak benne. Mások azon a nézeten vannak, hogy ezt a politikát tudatosan azért követi, mert véleménye szerint csak így mozdítható elő a Szovjetunióban és Kínában a mérsékelt elemek felülkerekedése, demokratikus fejlődés, harmadik világháború elkerülése; nem a reakciós rezsimek támogatása, hanem csakis a demokratikus szocializmus győzelme a délkelet-ázsiai országokat óvhatja meg ezeket az országokat a kommunizmustól.

Bármik is legyenek Evatt motívumai, tény az, hogy ma a világ vezető szociáldemokrata és Labour politikusai közül talán ő az egyetlen, aki a szovjet kormánnyal és párttal jó viszonyban van, akinek a barátságát vagy legalábbis jóindulatú semlegességét nem vesztették még el. […] Ezért Evattnak Moszkvában igyekeznének lehetőleg a kedvében járni.

Evatt május végén részt vesz a brit munkáspártok londoni értekezletén, és szó van róla, hogy utána Moszkván és Pekingen keresztül tér vissza Ausztráliába. A sajtónak tett nyilatkozataiból az látszik, hogy próbálja magát meghívatni Moszkvába, Pekingbe és Budapestre. [...] Az a határozott benyomásom, hogy Evatt nagyon szívesen vállalkoznék arra, hogy Moszkvában a magyar kérdést felvesse. Eltekintve az ügy érdemétől – ami nekünk fontos, neki talán kevésbé –‚ ausztrál belpolitikai szempontból óriási jelentősége lenne a számára, ha valamilyen eredményt tudna felmutatni. Ezzel igazolhatná annyit támadott magatartását, mely az utolsó két választási küzdelemnek majdnem egyetlen témája volt, és mely miatt a Labour Party a választást mindkét alkalommal elvesztette. Be kell bizonyítania, hogy nem áruló vagy bolond, aminek a kormánypárt kikiáltotta, hanem nemzetközi tekintélyű államférfi, aminek a hívei állítják.”

Ebben az április 17-i levélben vetettem fel, hogy Evattot esetleg fel lehetne kérni közvetítésre, és kértem Kéthly Annát, hogy lehetőleg még Evatt május 18-ára tervezett indulása előtt adjon nekem ily irányú instrukciót. Ezeket az instrukciókat tartalmazta Kéthly Anna itt közölt júniusi 15-i levele.

Ennek birtokában azonnal felkerestem a távollévő Evatt titkárságának vezetőjét, és június 21-én és 26-án már azt jelenthettem, hogy Dalziel titkárságvezető táviratára válaszolva Evatt jelezte, hogy a felkérést elfogadja és javaslatomnak eleget téve rövidesen felkeresi Bécsben Kéthly Annát. A rendelkezésemre álló dokumentumokból nem tudom megállapítani, hogy Evatt és Kéthly találkozására június 26. és július 25. között mikor került sor, csak azt, hogy Kéthly egyénisége nagy benyomást tett Evattra, és hogy ezt követően Kéthly Anna levelet is intézett Evatthoz, melyben írásban rögzítette javaslatait, melyeket utóbb, a Nemzeti Képviselet, mint saját álláspontját megerősített.

Azt, hogy Evattot a téma mennyire foglalkoztatta, jól mutatja, hogy miután július 25- én érkezett vissza európai és ázsiai útjáról – melyen végül is nem ejtette útba Moszkvát, de felkereste Indiában Nehrut –‚ 26-át Canberrában töltötte és 27-én este már Brisbane-ba repült, 26-án és 27-én táviratoztatott nekem, hogy vacsorázzak vele, és vacsora után még a repülőtérre is ki kellett kísérnem, hogy el tudja mondani, mit tett és szándékozik tenni a magyar ügyben. Itt most megint Kéthly Annának tett – ezúttal az 1957. július 28-án kelt –jelentésemből idézek:

„Elmondta Dr. Evatt, hogy az Ön levelében előadottak értelmében érintkezésbe lépett a Szovjetunió vezető személyiségeivel. A személyek kilétét vagy az érintkezés módját nem közölte velem. A szovjet vezetőkhöz intézett közlésének lényege, hogy a./ kérte, hogy a magyarországi kivégzéseket és letartóztatásokat szüntessék meg, minthogy ezek folytatása és fenntartása olyan oroszellenes légkör teremtésére alkalmas Magyarországon, mely minden későbbi kibontakozás lehetőségét eleve kizárja; b./ javasolta, hogy a gyors kibontakozás előmozdítására tegyék újra lehetővé a politikai pártok, szakszervezetek és más demokratikus szervezetek szabad működését; és c./ javasolta, hogy a legmagasabb szovjet vezetők Önt személyesen hallgassák meg. Kifejtette Dr. Evatt, hogy a jelenlegi helyzet fenntartása Magyarországon – az ő szavaival élve – kizárólag »a hidegháború folytatására törekvő amerikai monopolista hadianyag-gyárosoknak« kedvez.

Dr. Evatt nézete szerint a jelenlegi időpont – az ENSZ-jelentés nyilvánosságra hozása és a magyar kérdés közgyűlési újabb tárgyalása között és közvetlenül a szovjetunióbeli személyi változások után – a lehető legalkalmasabbnak látszik a Szovjetunió magyarországi politikájának megváltoztatására, és ezért, noha tisztában van azzal, hogy az oroszokat nem lehet sürgetni, ha a következő tíz napon belül nem kap valamilyen választ, újabb lépéseket fog tenni.”

Ha a jelentés hangja optimizmust sugallt, az elsietett volt. Augusztus 20-án már azt kellett jelentenem, hogy Evatt pusztán formális kitérő választ kapott a londoni szovjet nagyköveten keresztül, mely leszögezte, hogy Evatt összegezése a magyarországi helyzetről nem volt objektív, és hogy az általa felvetett kérdések a magyar kormány hatáskörébe tartoznak.

Evatt a válasz másolatát azonnal elküldte Nehrunak, és kérte, hogy a júliusban folytatott megbeszélésük értelmében ismét próbáljon meg közbenjárni Moszkvában, és hogy az ENSZ szeptember 10-én kezdődő közgyűlése előtt, az indiai delegációnak a közgyűlésen követendő magatartását használva fegyvernek, próbáljon engedményeket elérni. Nehru válaszát Evatt szeptember elején kapta meg, és ebben Nehru helyeselte azt a javaslatot, hogy egy megfelelő összetételű delegáció kísérelje meg a Moszkvában való tárgyalást a magyar kérdésről azon az alapon, melyet Kéthly Anna Evatthoz írott levelében előterjesztett.

Szeptember 11-én Evatt táviratban – melynek másolatát Kéthly Annának is megküldte – javasolta Nehrunak, hogy ha egyáltalán lehetséges, Moszkvába delegációt küldeni a magyar ügyben, abban vegyen részt Nehru – vagy ha ez nem lehetséges, személyes képviselője – és Kéthly Anna.

Későbbi dokumentumok nincsenek birtokomban, de emlékszem Molotov Nehruhoz írt levelének másolatára, mely nagyon röviden csak azt tartalmazta, hogy Nehru nyilvánvalóan rosszul van tájékoztatva a magyarországi eseményekről, és a tárgyban a szovjet kormány semmiféle delegációval se kíván tárgyalásokba bocsátkozni.

Ezután Evatt még 1959 elején beajánlotta Kéthly Annát Sir Leslie Munroe korábbi új-zélandi külügyminiszternek, akit az ENSZ közgyűlése a magyar kérdés figyelemmel kísérésével bízott meg. Az ő jelentéséhez csatolt magyar emigráns állásfoglalást, melyet az ENSZ 1959. évi közgyűléséhez intéztek, Kéthly Anna, Varga Béla, Nagy Ferenc és Auer Pál írták alá.

Evatt 1961. március 19-én visszavonult, New South Wales állam főbírája lett. Ezzel szakadt vége egy közvetítési kísérletnek...

DOKUMENTUM

Kedves Honfitársam, 1957. VI. 15.

Április 17-én kelt levele hosszú hányódás után tegnap érkezett el hozzám. Időközben megjártam már egész Európát annak a feladatomnak a teljesítésében, hogy a magyar ügyet, illetve az iránta való érdeklődést ébren tartsam és a menekültekkel kapcsolatos problémák elintézését sürgessem. Most Bécsben vagyok az Internacionálé kongresszusáig, amelyen a magyar ügyet referálom.

Levelében látom, hogy Mr. Ewatt [sic!] már május elején elindult Moszkvába. Ennek következtében bármit is ajánlanék és kérnék, minden későn érkezik. Mégis megírom, hogy mire gondolok, mert esetleg Mr. Ewatt visszatérése után is lehetséges volna őt arra kérni, hogy utólag levélben terjessze elő ezeket az óhajtásokat. Maximális és minimális kívánságokról lehet szó. Nem tudom, hogy Mr. Ewatt számára lehetséges-e a maximumokról beszélni. Én mindenesetre megírom és az Ön diplomáciai tapintatára és belátására bízom, hogy mennyit lehet belőle továbbítani.

Természetesen, a legfőbb és a legfontosabb kérdés volna orosz csapatok kivonása Magyarországról. Mi, akik a forradalom leverése miatt érzett elkeseredésünkön és szenvedélyeinken túl, a kérdésnek józan szemlélésével is kell foglalkoznunk, úgy véljük, hogy Oroszország számára a diktatúra tíz esztendeje és a forradalom leverésével együtt járó pusztulások után a magyar terület nem képez többé hasznot hajtó birtokot. A magyar politikai életben – mint a kabinet összetétele is bizonyítja – nincs egyetlen államférfi vagy tehetséges politikus, aki a magyar politikai életet zökkenő nélkül vezetni tudná. A gazdasági életben olyan pusztításokat jelentenek a hivatalos jelentések is, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a Szovjet nagy anyagi áldozatai nélkül Magyarország mint kolónia nem érték többé. Az olajkutak elvizesedése nem állítható meg, az uránium bányák helyreállítása esztendőkig tartó fáradságos munkát igényel, a mezőgazdaságban a hozott könnyítések ellenére is állandó és feltartóztathatatlan visszaesés mutatkozik, mezőgazdasági gépek megfelelő mennyiségben nincsenek, a mezőgazdaság számára szükséges vegyszerekben nagy hiány van. A bürokrácia leépítése során kb. 3000 állami tisztviselőt elbocsátottak, akiknek jelentkezése a munkapiacon nem sokat jelent ugyan, de a hangulat, ami eltölti őket az állam „hálátlansága miatt”, nagyon erősen mutatkozik a gazdasági életben. Külön borítékban elküldöm a Képviselőházba benyújtott költségvetés részletezését és a vele kapcsolatban tartott beszédeket, amelyekből minden csűrés-csavarás ellenére megállapítható a csőd. De otthon maradt közgazdászaink jelentései erről sokkal súlyosabb adatokat is juttatnak el hozzánk.

Ilyen körülmények között a magyar terület politikailag és gazdaságilag még hosszú ideig csak terhet jelent az oroszoknak. Egyetlen szempont van, amelyik e tények ellenére az ottmaradást számukra indokolja, és ez katonai jellegű. Ha Magyarország az oroszok számára katonai előteret jelent, amely egy támadás esetén addig föltartóztatja a támadást, amíg az orosz hazai földön a fölvonulás megtörténhetik, akkor Magyarországnak ez a szerepe jelentős lehetne. Mégis ezt a jelentőséget két másik tény semmisíti meg. Az egyik az, hogy az atomfegyverek korában az ilyen szakadékjellegű védekezés, amely mint az állatkertben a szabadon levő állatokat a nézőközönségtől elválasztja, túlhaladott védekezési mód. A másik pedig, hogy amint ez a forradalomban is megmutatkozott – sem a magyar hadsereg, sem a magyar nép túlnyomó többsége nem jelent olyan segítséget, különösen ha a Nyugat felől induló támadás a „magyar felszabadítás” jelszavával jönne, hogy a területnek katonai értéke lehessen. Persze én nem vagyok katonai szakértő és ezt a kérdést ebből a szempontból nem tudom mérlegelni. De mennél többet gondolkozom az ügyön, annál inkább hiszem azt, hogy az oroszoknak tulajdonképpen már csak prestige-okokból és a többi csatlós állani megnyugtatása okából van szüksége arra, hogy csapatait és „gauleitereit” Magyarországon tartsa. Úgy vélem, tehát ha Mr. Ewatt az orosz csapatok visszavonulásának józan érveit elmondaná és egyúttal hivatkozna arra, hogy a forradalomban kormányt alakító demokratikus pártok koalíciója nem akar semmit visszacsinálni abból, amit 1948-ig a koalíciós kormányok alkottak, nem akar Magyarországon egy, a Szovjettel ellenséges rendszert kialakítani, és hogy a demokratikus koalíció ugyanazon formák és elvek alapján óhajtja a hatalmat gyakorolni, mint pl. a semleges Finnország, akkor talán egy bizonyos szerencsés pillanatban érvei meghallgatásra találhatnának.

A minimum, amit szeretnénk ha képviselne Mr. Ewatt az, hogy szűnjön meg a kivételes állapot, a szabadságharcosok fölkutatása a napról-napra ismétlődő halálos ítéletek. Az a véleményünk, hogy Magyarországon a forradalom rettenetes történelmi erőfeszítése rendkívüli módon kifárasztotta az embereket. Hosszú távra gondolkodva, talán kedvező is a mi számunkra, akik itt kinn vagyunk, annak a tudata, hogy egy ostoba, bornírt, a magyar karaktert nem ismerő kormány, a forradalmi erőfeszítések utáni fáradtság kihasználása helyett az országot állandó és fokozódó nyugtalanságban és bizonytalanságban tartja. Ha több eszük volna, és ha valami pokoli és nagyon indokolt félelem a néptől nem töltené el őket, akkor megengedhetnék maguknak azt, hogy nagylelkűek legyenek. Ezzel elérhetnék még azt is, hogy az elmenekült százezrek közül nagyon sokan visszatérnének, akiknek jelentős politikai szerepük nem volt. De egy diktatúra nem tud erre a bölcs álláspontra helyezkedni, és csak Machiavelli-tanítvány tud lenni, aki szerint a legártalmatlanabb ellenség a halott ellenség. Mi arra kérjük Mr. Ewatt-ot, hogy ez ellen a terrorista uralom ellen tiltakozzon, főleg pedig az ellen, hogy a munkástanácsok ellen indított hajsza halálos és végrehajtott ítéletekkel végződjék. Mi magunk ezzel a tiltakozással nagyon óvatosan bánunk, mert mindig attól tartunk, hogy ha a világ közvéleményét a fölháborodással Kádárék ellen fordítjuk ezekben az ügyekben, akkor csak azért is meg akarják majd mutatni, hogy mindenkit elpusztítanak, aki nem az ő nótájukat fújja. Ismétlem, hogy a külföldön a magyar ügy érdekében dolgozók számára talán kedvezőbb pozíciót teremtene, ha a Kádár-féle terrorszervezetek és véres igazságszolgáltatásuk iszonyatait a világ elé tárhatnók, de mi nem akarunk olyan kibicek lenni, akiknek semmi sem drága, és az otthon kínlódó honfitársaink nyomorúsága és élete árán nem akarunk közelebb jutni a célhoz.

Ez a két kérdés van, mint minimum és maximum feltéve. Ezenkívül természetesen szükség volna – és ez talán inkább a középső követelésekhez tartozhatna – a szakszervezeti szabadság kérdését, a szakszervezetnek mint államszervnek függetlenné tételét szóvá tenni. Az üzemekben a szakszervezeti funkcionáriusoknak szabad és titkos választásokon való megbízatásának lehetővé tétele is fontos, hogy az a proletariátus, amelynek nevében diktatúrájukat gyakorolják, kifejezhesse valódi véleményét.

Nagyon egyoldalúnak látszik, amikről itt írok, hiszen az ipari munkásságon kívül Magyarországnak parasztnépe, intellektuális dolgozói is vannak, akiknek problémái szintén megoldhatók vagy legalábbis enyhíthetők lehetnének, ha a diktatúra dühöngés helyett értelmesen közeledne ezekhez a kérdésekhez. Sajnos, egy diktátor vagy egy diktátori csoport sohasem tud értelmes dolgot csinálni, és csak úgy tud hatalmon maradni, ha a feje tetejére állítja a józan észt.

Kedves Honfitársam, szeretném, ha velem kapcsolatban maradna, bár a nagy távolság miatt mindig megtörténhet az, hogy kérdések elintéződnek, míg a levél eljut a címzetthez.

Minden jót kíván, szívélyes üdvözlettel,

Kéthly Anna