Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

28. fejezet -

“Mindenki gyanús nekem, aki él.” Hozzászólás a Törvénysértés nélkül címû filmhez

FIGYELŐ

SZENTIRMAY László

„Mindenki gyanús nekem, aki él”

Az 1988. évi Filmszemlén nagydíjat kapott a Gulyás-testvérek dokumentumfilmje, a Törvénysértés nélkül. Szerkesztőségünk hozzászólásra kérte a folyóiratunk hasábjairól már ismert szerzőket: Balogh Sándort, Rátki Andrást (ő írt először a kitelepítések történetéről épp a História felkérésére), valamint Szentirmay Lászlót. A szövegek 1988. március–júniusban készültek. Az időpont lényeges: a megjelenésig a törvénysértések témakörében – remélhetőleg – a politika és a történettudomány még tovább fog lépni. (A szerk.)

Bibó István éles előrelátással már 1945-ben figyelmeztetett rá: az internálással vigyázni kell, nehogy csak a rendszer ellenségeinek számát növeljék vele. Az internálási apparátus bizonytalan garanciák mellett működik, egyéni önkényeskedéstől meg nem óvható, az időtartam bizonytalansága miatt súlyosan demoralizáló hatású. 1950-ben az Államvédelmi Hatóság szinte teljesen átvette az igazságszolgáltatás irányítását, börtönök (például Vác, a budapesti Gyűjtőfogház) felügyeletét, s hamarosan már további 45 büntetés-végrehajtási intézetben, illetve őrparancsnokság felügyeletében – köztük a leghírhedtebb recski kőbányában ÁVH-s őrök irányításával dolgoztatták az elítéltek, az internáltak tízezreit, s ezekben még a törvényesség látszatát sem tartották be. Ilyen kényszer munkatáborokat állítottak fel a Hortobágyon is. E 19 lágerbe – amelyet hivatalos cinizmussal „szociális tábornak” neveztek – a visszaemlékezők szerint körülbelül 10–15 ezer embert hurcoltak. Ezek az internálásnak tekinthető kitelepítések már 1950-től folytak, elsősorban a nyugati és a déli határon fekvő településekről. Érdekes, hogy erről már az első nyáron hírt adott a Szabad Nép: „...az ismert fasisztákat, nyilasokat, kulákokat, rovott múltú banditákat telepítettük el a határvidékről, ahol eddig támogatói voltak a titóista provokációknak, szövetségesei Tito kémeinek…”

Valójában kik is kerültek a szögesdrót mögötti egyenrangúságba? Természetesen a hivatalos megítélés szerint elsősorban az „osztályellenség”, a volt vezető rétegek tagjai. Tegyük hozzá, hogy azok, akikkel szemben népbírósági eljárásra nem találtak okot. Tehát volt kisnyilasok és másjobboldali pártok tagjai mellett kormánytisztviselők (még ha náciellenesek voltak is!), főispánok, csendőr- és rendőrtisztek, azok özvegyei, egykori tőkések, kereskedők – köztük számos náci koncentrációs lágert megjárt zsidó származású is – és nem egy arisztokrata származása miatt elhurcolt személy. (Az utóbbiak közül az egyik – név nélkül – a filmben is szerepel.) Sokakat „bokorugrásért” (megkísérelt vagy inkább csak tervezett disszidálási kísérletért) internáltak, másokat pedig tréfásan „levelező tagoknak” neveztek (ugyanis levélben „államtitkokat” vagy annak minősített banalitásokat fecsegtek el). Szögesdrót mögé kerültek az új rendszer lelkes hívei közül is: kommunisták – sokan mutatták is az őket csak kinevető ávósoknak párttagkönyvüket –‚ szociáldemokraták, a néphadsereg és az új rendőrség tisztjei, akiket a fokozódó bizalmatlanság, az ellenségnek a párton belüli keresése során nevetséges ürügyekkel zártak be. (A szociáldemokrata aktivisták általában börtönbe vagy internálótáborba kerültek, a Toloncházból például elsőként vittek 170 szociáldemokrata rabot Recskre.) A legtöbben mégis egyszerű parasztemberek vagy munkások voltak, az ő sorsukat leginkább személyes rosszindulat, alaptalan feljelentés pecsételte meg. Papokat is vittek a Hortobágyra. A Borsós-tanyai lágerben például karácsonykor a Hangácsról elvitt plébános misézett a katolikusoknak, az éjféli misét egy minorita atya mondta, s istentiszteletet tartott egy református diakónus is. Bár szigorúan tilos volt misézni, ezt vasárnaponként itt vagy ott titkon mégis megtették. A Hortobágyra került 120 emigráns orosz is. A polgárháború után még szüleik telepedtek le Jugoszláviában, s 1949 után egyszerűen áttették őket a határon. Mint „a titóizmus áldozatait”, először nagy becsben tartották őket, Budapesten hűvösvölgyi villákban laktak, majd kolóniájuk háziőrizetté módosult, míg végül a Hortobágyra deportálták őket. A Kónya-tanyán az egyik barakkban mintegy negyven vándorcigány is volt – ők szerencsétlenségükre Jugoszláviából hozzánk vették útjukat, s emiatt váltak kémgyanússá. Egyébként rajtuk kívül menekült görög partizánok is voltak. Szegényes magyar szókincsükkel nyíltan hangoztatták is: „Mi azt hinni, hogy Sztálin van jó. Sztálin nincs jó. Mi azt hinni, hogy Rákosi van jó. Nincs jó.”

Külön egységes akciónak tekinthető az 1951 nyarán Budapestről és több nagyvárosból végrehajtott tömeges kitelepítés. A Kominform keretében összehangolt lépés egy időben történt több szocialista országgal. Lengyelországban az erről szóló rendeletet május 15-én adták ki, nálunk 21-étől terjedt el a „csengőfrász” elnevezésű „betegség”, s ugyanígy volt Csehszlovákiában, Romániában és Bulgáriában is. E kitelepítés célja már nem általában minden társadalmi réteg és csoport megfélemlítése volt, hanem kifejezetten a háború előtti vezető rétegek felszámolása. A kitelepítéssel még egyértelműbbé vált, hogy az új rendszerbe – akarva vagy nem akarva – beilleszkedni próbáló egykori uralkodó rétegek tagjai és leszármazottai számára nincs kegyelem. Ugyanakkor alig hat évvel a zsidók és más üldözöttek deportálása után, kísérteties párhuzamot jelentettek az éjszakai dörömbölések, a ponyvás teherautók, a marhavagonok, az idősek, csecsemők, betegek válogatás nélküli elhurcolása, főleg hogy számos, náci haláltábort megjárt – nemcsak zsidó származású – személyt ismét elvittek. A végcél nem a gázkamra volt, de tegyük hozzá: a kelet felé haladó vonatok utasai szinte kivétel nélkül azt hitték, hogy valamelyik szibériai haláltáborba kerülnek. A kitelepítés azt a célt sem érte el, hogy „a befogadó falvak lakói meggyűlölik majd az odaküldött urakat”. Ehelyett inkább megsajnálták őket, élelemmel és más módon is segítették a rászorulókat. Főleg művész és más értelmiségi körökben keltett széles visszhangot, hogy a kitelepítések elleni tiltakozásul öngyilkos lett a neves színész, Somlay Artúr. Kollégája és barátja, Gobbi Hilda leírja, hogy megpróbálták Révainál visszavonatni azon idős színésznők kitelepítésének határozatát, akik fiatalabb korukban szerelemből vagy akár anyagi okokból grófhoz vagy más vezető rétegbeli személyhez mentek férjhez, de kérvényeiket elutasították.

Ha nem is ezreket érintett, csak néhány családot, mégis meg kell említeni, hogy Budapestről vidéki nagyvárosba (például Debrecenbe) telepítették a kommunista és szociáldemokrata vezetők elleni koncepciós perek áldozatainak családtagjait. Igaz, nem kellett tyúkokkal teli ólba költözniük, mint például 1951-ben Széchenyi Zsigmondnak, a neves vadásznak és írónak, s a kényszerlakhelyre magukkal vihették bútoraikat, viszonylag tisztességes állást kaphattak és 1956-ban visszatérhettek a fővárosba, s teljes anyagi és erkölcsi rehabilitálásban részesültek. Persze mindez nem kárpótolhatta a kivégzett vagy évekig börtönben, esetleg siralomházban tartott férj és édesapa hiányát.