Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

30. fejezet -

Anyagi és erkölcsi rehabilitációval. Hozzászólás a Törvénysértés nélkül címû filmhez

BALOGH Sándor

Anyagi és erkölcsi rehabilitációval…

A dokumentarista filmalkotók kétségtelenül az elsők között törték meg a hallgatást azokról az embertelenségekről, amelyek a második világháborút követő években tömegeket sújtottak nálunk.

Mielőtt azonban a „hortobágyi munkatáborok”-ról bővebben szólnék, emlékeztetni szeretnék az embertelenségnek arra a megnyilvánulására és formájára, amely az embereket tulajdonképpen nemzeti hovatartozásuk miatt büntette. A kollektív felelősség antidemokratikus és antihumánus elvének gyakorlati alkalmazása jegyében 1945–1949 között több mint 200 ezer német kényszerült elhagyni Magyarországot és mintegy 350 ezer magyar érkezett ide – zömmel menekültként – a szomszédos államokból. Igaz, ebben az esetben még el lehetett mondani, hogy az elűzöttek között háborús bűnösök is vannak, a döntést pedig a szövetséges nagyhatalmak hozták, amelyet a szuverenitást nélkülöző magyar kormányok hajtottak végre. Ez sem változtatott persze azon a tényen, hogy a kollektív felelősség eszméje a legújabb kori „népvándorlás” forrásául szolgált és hosszú időre de facto Magyarországon is polgárjogot nyert.

A Tájékoztató Iroda 1948. évi állásfoglalása nyomán a szovjet kormány és szövetségesei – a valóság tényeit teljesen figyelmen kívül hagyva – „háborús gyújtogatónak” bélyegezték a jugoszláv államot és vezetőit. Ezzel összefüggésben távolították el számolatlanul a délszlávokat határ menti településeikről. Ebben az esetben is a kollektív felelősség szelleme munkált, azzal a különbséggel, hogy a büntetés itt már elvileg is feltételezésen alapult. Sőt, a Rajk-per túldimenzionált nyilvánossága és a munkásmozgalmi emberek ellen úgyszólván folytatólagosan elkövetett törvénytelenségek sorozata mellett a határ menti délszláv lakosság sérelmei meglehetősen homályban maradtak a közvélemény előtt.

1951 tavaszán–nyarán a belügyi szervek sok ezer személyt telepítettek ki a fővárosból és a vidéki városokból. A hivatalos jelentések szerint az érintettek volt földbirtokosok, gyárosok, miniszterek, államtitkárok, tábornokok stb. és családtagjaik. De a valóságban a kitelepítettek között jelentős számban értelmiségiek, tisztviselők, alkalmazottak és más dolgozó emberek is voltak. Ezzel az akciójával a hatalom döntően azt kívánta igazolni, hogy az „úri ellenségeivel” szemben is változatlanul a kemény kéz politikáját folytatja. A kitelepítés indoka azonban ebben az esetben is a politikai bűncselekmény elkövetésének jövőbeni lehetősége és nem a ténye volt. Ez kimondva kimondatlanul is annak a hivatalos beismerését jelentette, hogy a hatalom ártatlanokat büntet. Ez a felfogás és gyakorlat úgyszólván felmérhetetlen következményű az állampolgárokra nézve, hiszen ennek alapján bárkit bármikor meg lehetett fosztani emberi és állampolgári jogaitól. Teljesen idegen és összeegyeztethetetlen ez a marxista szocializmus eszméjével. A földbirtokok és a gyárak, a nagy- és középtőke kisajátítása után ugyanis állampolgári szempontból – a szocializmus elveinek megsértése nélkül – többé nem lehet különbséget tenni kisajátító és kisajátított között.

A hatalom a szóban forgó döntéseinél többnyire a régi rendszer jogszabályaira hivatkozott, amely rendszert különben fenntartás nélkül fasisztának minősítette. Teljesen megfeledkezett arról, amit az 1949-es alkotmánytörvény tartalmazott. Nem is beszélve azokról a jogszabályokról, amelyeket a népi demokratikus törvényhozás alkotott. Az 1946: I. tc. például bevezetőjében deklarálta az állampolgári alapjogokat: „Az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai különösen: a személyes szabadság, jog az elnyomástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési jog, a tulajdonhoz, a személyi biztonsághoz, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog s a részvétel joga az állam és önkormányzatok irányításában. Ezektől a jogoktól egyetlen állampolgár sem fosztható meg törvényes eljárás nélkül, és e jogokat a magyar állam valamennyi polgárának minden irányú megkülönböztetés nélkül, a demokratikus államrend keretein belül, egyformán és egyenlő mértékben biztosítja.” A fentebbieket az 1946: X. tc. még azzal is megerősítette, hogy bűntettet követ el, és – amennyiben súlyosabb büntetendő rendelkezés alá nem esik – öt évig terjedő börtönnel büntetendő az a közhivatalnok, aki hivatali eljárásában vagy intézkedésével másnak „az 1946: I. tc. bevezetésében foglalt valamely természetes és elidegeníthetetlen jogát törvényellenesen megsérti”.

Időről-időre napjainkban is elhangzanak olyan vélemények, amelyek sokallják az irodalom és a művészet, valamint a történetírás kritikáját a második világháború után elkövetett embertelenségekről és törvénytelenségekről. Nincsen igazuk. Az érintettek sérelmeit orvosolni és a sebeket begyógyítani csak őszinte szóval, anyagi és erkölcsi rehabilitációval, valamint az áldozatok elsiratásával lehet és kell.