Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

31. fejezet -

Törvénysértõk. Hozzászólás a Törvénysértés nélkül címû filmhez

GLATZ Ferenc

Törvénysértők

Jegyzetfüzet-lapok

Elhallgatott vagy észre nem vett témákat hoz a néző elé a Gulyás-testvérek filmje.

Egyszerű emberek döntik a tanya falát… Elgondolkodtató: mit el nem tudnak végeztetni a műveletlen tömegekkel a modern állam propaganda eszközeivel a maguk messianizmus-forradalmiságát kiélő középosztályok. Mennyit tud történetírásunk a térségünkben lezajlott politikai harcok társadalomtörténeti hátteréről? Keveset.

A kitelepítés alapja egy 1929. évi törvény… Elgondolkodtató: mennyire volt szándékos az 1949 után kiépült sztálini rendszerekben a politikai élet jogi szabályozásának hiánya, ami a hatalmi apparátusban ülők önkényeskedésének alapja volt; mennyiben volt ez a „jognélküliség” az álforradalmi kommunisztikus államelképzelés propagandájának része, amely az egyén szabadságának jogi biztosítékait a „burzsoá individualizmus” részének tekintette; így a végrehajtó hatalomban ülők – a legkisebb hivatalnokok is – minden tettüket a „nép nevében” hajthatták végre. (A legkisszerűbb emberi gonoszság, irigység kiélése a mindennapi életben a „kommunista rendszer” pecsétjét viselhette.) Kétségtelen: egyén–társadalom viszonyának szabályozatlansága az egyéni és közösségi érdek összhangjának megteremtését tette lehetetlenné. A közösségi eszme, a „közösségi érdek” lejáratása lett ennek egyik következménye. Vajon fel tudjuk-e térképezni: mennyiben járult hozzá e máig élő „történelmi örökségünk” az 1960–80-as években a közösségi eszmerendszer (szocializmus etc.) lejáratásához és a klasszikus polgári társadalmaknál sokkal erősebb individualizmus megjelenéséhez? Közösségi közönyhöz?

Az állatorvost vízhordásra fogják... Elgondolkodtató: vajon mikor fogja történetírásunk az egyes politikai rendszerek értékelésénél alapszempontnak tekinteni a társadalom életének szakszerű üzemeltetését. A kikövetkeztetett ideológiák (haladó, reakciós, baloldali, konzervatív), mint mércék, a napi politikai küzdelmekben használt megjelölések: politikai csoportokra, eszmei áramlatokra stb. A (történet)tudományos értékmérő megítélésünk szerint: melyik politikai irányzat működtette a leghasznosabban – azaz legszakszerűbben – az adott társadalom szempontjából a kézbevett vezetői hatalmat. Ezt érvényesnek tartjuk minden történelmi korszakra nézve. A sztálini rendszer e szakszerűség igényét háttérbe szorította: a „nagypolitikában” éppúgy, mint a termelés mindennapjaiban. A bánásmód a régi középosztállyal nem egyszerűen „antihumánus” volt, „törvénytelen” volt, hanem a tökéletes iskolázatlanság mutatója a közösség vezetésében. Vajon felfigyel-e történetírásunk arra: az iparosképzéstől az értelmiség képzésig, az esztergapadtól a funkcionárius kiválasztásig a szakszerűség szempontjának kiiktatása az egyik eredője, hogy a térség sztálini rendszerében mind a politikai apparátus, mind a termelési szféra (irányítók és irányítottak egyaránt) alacsony szakmai színvonala olyan drasztikusan mutatkozik meg a 70–80-as években?

„Úgy éreztem, ezek a szocializmus ellenségei”, „én erről nem tehettem”. Elgondolkodtató: az erőszakszervezetek egyszerű közkatonáinak „bemagyarázták”, hogy a kitelepítettek a nép ellenségei, grófok, urak. A piszkos munkát elvégezték az egyszerű, mondhatjuk primitív, emberek. Áldozatoknak is érzik magukat öregkorukra. De vajon a „parancsra tettem” önfelmentést miért csak az 1945 előtti korszak szereplőinél – fasisztáknál, vagy régi katonatiszteknél, csendőröknél – utasítjuk vissza? Történészek, politikusok egyaránt így gondolkodnak. A parancs végrehajtóját ugyanaz az értékelés illeti, mint a parancsot magát. (Törvénytelen, kegyetlen, fasiszta etc.)

De hol vannak azok, akik a parancsot kiadták? Látunk végre hús-vér figurákként ÁVH-s kiskatonákat, tudatlanságukban is kegyetlenkedőket. De akik az „eszmét” „konkretizálták” – azaz az erőszakszervek módszereit kialakították, diktálták – nem ilyen szakadt külsejű, bűnösségükben is szánalmas figurák voltak. A „közlegények” felelőssége mögött a történetírás miért nem fedi fel a „tisztek” felelősségét? Akik jól öltözöttek, kulturáltak voltak és természetesen nem szorították az asszonyok lábát, nem verték ki a tejet a gyerek elől az edényből. Erőszakszerveink (rendőrség, hadsereg) társadalomtörténete várat még magára. Ha egyszer elemzés készül erről, sok mindent megérthetünk majd az 1949 utáni hatalmi rendszer „osztályalapjairól”...

„Semmiféle rehabilitációban nem részesültünk.” A táborból szabadulás után nem hogy kárpótlásban részesülnének, hanem folytatódik – most már elkülönítés nélkül – a hátrányos megkülönböztetés. („Felszabadultunk 53 őszén” – figyelemreméltó kifejezés.) Könnyen írja a jegyzetpapírra a történész: a magyar politikai életben nemcsak a sztálini rendszer alapintézményei, de alapgondolatai is tovább éltek a köznapi életben. Az állami vezetés szintjén az 1957 utáni kétarcúság a jellemző velük kapcsolatban is (hogy „nem verekednek” már – mondja az egyik átélő, de hallgatás az anyagi, jogi sérelmek orvoslásáról; sőt, egyáltalán arról, hogy itt valakivel sérelmek történtek). És a társadalom „jó partner” a politikai vezetésnek: a lakóhelyi vezetők „volt likvidált személy”-ként kezelik őket. (Vajon ennyire nem képes egy társadalom a kis csoportok szintjén az államvezetéstől függetlenül önálló ítélet kialakítására? A diktatúrákat szereti a történetírás valamiféle „népnyúzó” rossz emberek önkényeskedésének bemutatni. Az ókortól napjainkig. De vajon a társadalom köznapi szinten mennyire „felel meg” a szisztémának? Vagy ha nem, az ellentét mikor, milyen szinten vezethet robbanáshoz?)

A politika ritkán fogad el tanácsokat a történésztől, a múlt kutatójától. Inkább politikai bizottságokat alkot, hogy megmondja, most éppen milyennek kell látnunk a közvetlen múltat. Történeti tapasztalat: a hibák fel nem ismerése – emberi butaság része lehet. De a felismert hibák be nem ismerése – tisztességtelen. S ez a politikában mindig magában hordta a bukás veszélyét, a társadalmi hitel elvesztését. Rehabilitálni, felülvizsgálni, beismerni...

„Tudományos fokozatot a dokumentumfilmnek.” Ez az utolsó megjegyzés. A legutóbbi történész világkongresszuson külön téma volt javaslatunk: a nem írásbeli műfajokban gondolkodó történetírás a jövő nagy lehetősége szakmánkban. A kép, a mozgókép kifinomultabb ábrázolási mód lehet, mint az írás, a maga fogalomvilágával. Másrészt a képen, mozgóképen történő emlékrögzítés nagyobb forrásértékkel bír az utókornak, mint az írásos emlékek. (Mennyivel többet mond el a szenvedéllyel beszélő átélő, mintha csak a leírt visszaemlékezését olvasnánk...) Vajon elismeri-e végre a történettudomány – a múlt század eszközeivel dolgozó szakmánk –‚ hogy a jövő század ismeretfeldolgozási és közvetítési eszközeit, formáit sürgősen birtokba kell vennie?

A Törvénysértés nélkül a legjobb forráskiadványok közé tartozik, amit a jelenkor történetünkről készítettek, itthon és külföldön egyaránt. Vajon nem szakmánk értékrendje hanyatlik, ha ilyen alkotások nem pályázhatnak a tudományos fokozatok (kandidátusi, doktori etc.) elnyeréséért?