Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

33. fejezet -

Kinek higgyek? Válasz Redõ Ferenc cikkére

PÓTÓ János

Kinek higgyek?

Tulajdonképpen megnyugodtam. Akár dicséretnek is tekinthetem, hogy Redő Ferenc festőművész, aki 1950–51-ben a Népművelési Minisztérium képzőművészeti osztályát vezette, s nem csupán betekinthetett az aktákba, mint én, de tevőlegesen részt vett a Sztálin-szobor létrehozásában a pályázati kiírástól az avatásig, tehát ez a Redő Ferenc csupán egyetlen mondatot kifogásol írásomban. De honnan is vettem ezt az információt?

Furcsa, de igaz: Mikus Sándortól, a Sztálin-szobor alkotójától és magától Redő Ferenctől. No nem a mostanitól, hanem a négy évtizeddel ezelőttitől. Közvetlen a Szovjetunióból való hazatértük után, 1950. április 28-án ugyanis Redő beszámolt a Szabad Nép olvasóinak útjukról. Cikkének címe: Szovjet képzőművészek műtermeiben. S erről is szól a cikk: nem húsüzemről, óvodáról, építkezésről stb., hanem Geraszimov és Muhina műterméről, a Tretyakov Képtárról. Ugyancsak Redő írta ugyanerről az útról A képzőművészet a Szovjetunióban elsőrendű szükséglet című élménybeszámolót a Szovjet Kultúra folyóiratnak (1950. 6. sz. 22–25. l.). Ebben elmondja, hogy a Tretyakov Képtárban látták a Sztálin a képzőművészetben című kiállítást. De miért tartom ezt fontosnak?

A kiállítást Sztálin 70. születésnapján nyitották meg, s a rendezők felvonultatták az összes, mintának tekinthető Sztálin-ábrázolást. (Sok Sztálin-díjas Sztálin-szobor és Sztálin-kép is szerepelt.) A magyar szoborpályázat résztvevői nem ismerték Sztálint. Fényképek után dolgoztak. (Több szobor-terv mellé oda lehetne tenni a plakátot, amely a mimikát, a mozdulatot „levette” az „alkotó”.) Mikus – mint nyilatkozta – Sztálin-filmeket is megnézett. Ezt figyelembe véve egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy látta-e Mikus a szovjet Sztálin-ábrázolások seregszemléjét. A budapesti Sztálin-szobornak (sőt, általában a Sztálin-ábrázolásoknak) ugyanis nem Sztálinhoz kellett hasonlítania, hanem a propaganda Sztálin-képéhez, ahhoz a képhez, amit a politikai propaganda – más műfajaiban – részben már kialakított, részben éppen a szobor által kívánt továbbformálni. De mi bizonyítja ezt?

Az, hogy szoborbizottság ide, képzőművészeti osztály oda, a Sztálin-szobor felállításának minden lényeges kérdésében az MDP Titkársága döntött. Ez a grémium választotta ki a győztes művet. Nem szobrászok, nem szakemberek, hanem politikusok. Az elbírálás szempontjai tehát – s ezt egy ilyen szobor esetében akár természetesnek is vehetjük – alapvetően politikaiak. De ki állította azt, hogy Mikust győzni küldték a Szovjetunióba?

Én nem. Mikus nyilván azért lett a küldöttség tagja, mert egy évvel korábban kapott Kossuth-díjat, ezt pedig azért kapta, mert egy Vasziljev nevű szovjet százados tervei alapján három hónap alatt elkészítette a Steinmetz-emlékművet. Én ezt az egész utazást csupán „elgondolkodtató”-nak tartom. Most is. Kétségtelen ugyanis, hogy Mikus ezáltal sokkal több „ideológiai toposzt” ismerhetett meg, mint versenyzőtársai, közelebbről láthatta a „példaképet”, az általa talán nem, de a politikusok által mindenképpen másolni kívánt „szovjet példát”. De mit mond erről a legfőbb érdekelt, Mikus Sándor?

Eltekintve attól, hogy 1952-ben előadást is tartott a következő címmel: „Milyen segítséget nyújtottak a szovjet Sztálin-ábrázolások a budapesti Sztálin-szobor elkészítéséhez?” (Redő ezt a részletet, a kifogásolt mondat második felét nem idézi), Mikus is megírta a maga élménybeszámolóját A szovjet művészek őszinte segítsége címmel (Szovjet Kultúra, 1951. 3. sz. 10. l.). Ebben olvashatjuk: a Szovjetunióban alakult ki bennem Sztálin elvtársnak, a béke első harcosának, a népek bölcs vezetőjének képe, akit az igazságot tudó és tisztelő ember biztonsága és nyugodtsága is jellemez. Ezt igyekeztem kifejezni abban a monumentális szoborban, amelyet most róla készítek. Tudom, hogy művészi és emberi fejlődésemben, Pártunk útmutatása mellett, döntő jelentősége van a Szovjetunióban tett látogatásomnak és a nálunk járt szovjet képzőművészek segítségének.” Ha le is hántjuk e mondatokról a korszakra jellemző, mindenben a Szovjetunió „felsőbbrendűségét” bizonygató patetikus túlzásokat, az állítás azért még állítás marad.

Ezek után kinek higgyek? Redő Ferencnek, a képzőművészeti osztály vezetőjének, aki azon melegében papírra vetette élményeit, vagy Redő Ferenc festőművésznek, aki csaknem négy évtized múltán emlékszik vissza ugyanarra. Szakmám törvényei alapján az előbbi felé hajlok. Vagy érezzem én is inkább azt, hogy „félrevezettek”?