Ugrás a tartalomhoz

História 1989-03

Glatz Ferenc , Kralovánszky Alán , Engel Pál , Kovács Péter, E. , Barta Gábor , Fodor Pál , Szabó Péter , Bánkúti Imre , Katona Tamás , Katona Tamás , Sipos Péter , Hellner Zoltán , Kun Béla , Ólmosi Zoltán , Simon Péter , Arrabona Júlia

História

2. fejezet -

Szent István király temetése

KRALOVÁNSZKY Alán

Szent István király temetése

Akit eltemettek, és a szentté avatáshoz újra eltemettek

Meghalt: 1038

Középkori írásos forrásaink közül a Szent István életéről, haláláról és eltemetéséről, majd különleges tiszteletéről szükségesnek ítélt tudnivalókat, az olvasni tudó egyháziak részére ajánlott három István legenda őrizte meg az utókor számára. Az ismeretlen szerzőtől 1077 körül származó ún. Nagyobbik Legenda szerint: „…láz vette le a lábáról, s amikor már nem volt kétséges hamari halála, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hivatott és seregének vezérévé nevezett ki, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet.” A szöveg egyértelműen fejezi ki a fiú utód nélkül halni készülő király akaratát, végrendeletét, a temetésről azonban nem tudósít, mert azt nem tartotta lényegesnek.

„Felemelték”: 1083

István király 1083-ban történt szentté avatása után, a fehérvári királyi bazilikában 1109 után írt ún. Kisebbik Legenda szerzője már erről is ír: „Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben, Henrik római császár idejében, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária bazilikájában temették el, amelyet pazar munkával hozott tető alá.”

A tudós győri püspök, Hartvik 1116 előtti években írt ún. legenda-szerkesztményében még több ismeretanyagot rögzített: „Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon örökszűz Mária mennybemenetelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben állt a papság s a püspök atyák, az ispánok vezérlő kara s tömegestül a szolgák; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, miurunk Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét az Úr megtestesülésének 1038. évében az örökszűz s az angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék. Nagy sírás támadt övéi közt, nagy öröm az angyalok közt, de ez a sírás később mind az életben levőknek, mind a majdan születőknek örökké való vígságára változott. Gyásztisztességére Pannónia minden tájáról összesereglettek, a királyi székhelyre, azaz Fehérvárra vitték el a testet, s minthogy a tőle épített egyház a szentséges szűz tiszteletére még nem volt felszentelve, tanácsot tartván, a főpapok azt határozták, hogy szenteljék fel előbb a bazilikát, a testet a földnek csak aztán adják át. A felszentelés ünnepségét megtartván, szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték, ahol érdemeiért az Úr több éven át sok kórságban senyvedőnek, lázbetegnek, sanyargatását s nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedőnek számtalan jótéteményét tanúsította... Így hát a boldog test ugyanazon a helyen negyvenöt évig nyugodott...” Hartvik tehát már a halál napját – augusztus 15. –‚ a fehérvári Szűz Mária egyházban lezajlott gyásztisztességet és a temetés módját – igaz, hogy ellentmondásosan („a testet a földnek csak azután [ti. a bazilika felszentelése után] adják át”, ill. „a szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték”) – megadta, sőt tudomása szerint „a boldog test ugyanazon a helyen 45 évig nyugodott”, tehát az 1083. évi szentté avatásig.

Régészek: 1862, 1937, 1965

Mivel a székesfehérvári bazilika a 16–18. század folyamán teljesen elpusztult, köveit széthordták, az írásos adatok elvben csak régészeti feltárás adataival vethetők össze. Erre legelőször 1862-ben került sor, amikor Henszlmann Imre végzett feltárást az egykori bazilika déli oldalhajójában. Ekkor annak keleti szélén olyan közvetett adatokat figyelt meg, amelyek alapján feltételezte, hogy István királyt (valamint fiát, Imre herceget is) itt temették el 1038-ban, ill. 1031-ben, és innen emelték fel földi maradványaikat 1083-ban. Felfedezni vélte azt a „hatalmas kőlap”-ot is, amelyet Szent László rakatott volna el István földbe ásott sírjának feltárásakor, s amelyről Hartvik püspök is megemlékezett. Mivel megtaláltnak vélte István király sírját, a bazilika főhajójában és szentélyében végzett későbbi feltárásai során azt nem is kereste azok közt a sírok közt, amelyeket különböző királyaink temetkezési helyéül igyekezett meghatározni.

Ugyanilyen indokot lehet feltételezni Szent István halálának 900 éves évfordulójával kapcsolatos, 1936–37 között végzett nagyméretű feltárás eredményeinek értékelésénél is. Lux Kálmán építész, Gerevich Tibor művészettörténész, majd az őket követő Dercsényi Dezső művészettörténész inkább azt az oltáros helyet kereste, ahol szent királyunk ereklyéit tisztelték évszázadokon keresztül. Ezt az egykori déli oldalhajó keleti végéhez délre kapcsolódó kisméretű, félköríves szentélyfallal rendelkező kápolna maradványaiban vélték megtalálni. Vagyis: nem a bazilikában, hanem a bazilika oldalfalához simuló román stílusú, külső épületben. Ennek hajójában, középen azonban egy törtkőből épült kripta került elő, benne ruhamaradványokkal és csontvázzal. Az 1965-ben végzett hitelesítő feltárásom során valóban megtaláltam az épített sírkamrát, sőt több, előzőleg fel nem tárt csontvázas sírt is. A rétegtani és egyéb régészeti megfigyeléseim alapján el kellett vetnem a negyed évszázaddal korábbi feltételezést. Úgy gondolom, hogy e Szent István kultuszhelyéül feltételezett kápolna – a mellette újabban feltárt másik románkori kápolnával együtt – olyan főúri (egyházi-világi?) sírkápolna lehetett, amelybe azok temetkeztek, akiknek nem volt helyük Szent István bazilikájában, de rangjuknál fogva annak szomszédságában igen.

Újabb régészeti adat 1970–71-ben került napfényre, amikor módomban állt hitelesítő feltárást végezni a már feltárt bazilika különböző egységeiben. Ekkor a templom főtengelyében rátaláltam egy 210x270 cm belvilágú, mészkőkváderekből készült, és a bazilika román kori járószintje alatt 155 cm mélyen, terrazo padlóval rendelkező építmény maradványára. Az építmény helye, formája és szintadatai kétségkívül kriptára vallanak. A kripta északnyugati belső sarkánál elbontott lépcső ismerhető fel, itt eredeti helyzetben maradt meg a legalsó lépcsőfok, amely azonos minőségű, erősen meszes habarccsal volt bekötve az északi és a nyugati falcsonkba. A terrazzo padló ehhez a lépcsőfokhoz igazodott, egykorúságuk több mint valószínű. A kriptába vezető lépcsőfokok rekonstruált száma 6–7 lehetett. A kriptával nyugat felé egy 6x5 m nagyságú, U alakú kőépítmény alapozása volt egybeépítve.

Ezen építmény alapozása, szélességi adatai az építészeti logika alapján felépítményt sejtetnek. A külföldi párhuzamok alapján joggal feltételezhető, hogy egy beboltozott kripta feletti oltárhoz felvezető lépcsők alapozásáról lehet szó. Ugyancsak a hazai (pl. a Heves megyei Feldebrő), ill. a külföldi párhuzamok alapján valószínűsíthető, hogy a kriptában őrzött Szent ereklyéket kis ablakon keresztül tekinthették meg a zarándokok. A kripta és az oltáros kultuszhely kialakítása az 1083. évi szentté avatáskor történhetett. Egyházi írásos emlékek is ezt látszanak bizonyítani. Ugyanis Szent István testének „felemeltetéséről” az 1092. évi szabolcsi zsinat, a Hartvik-féle legenda, a 14. század eleji esztergomi karkönyv és négy középkori naptár augusztus 20-ánál emlékezik meg, míg István király testének megtalálását (inventio) az 1200 körüli években írt Pray-kódex és átvitelét (translatio) az 1341-ben írt esztergomi misekönyv október 11-re teszi. A két időpont közötti különbség elegendő lehetett a bazilika alapítójának, az új szentnek kijáró méltó kripta és kultuszhely építészeti kialakításához.

A középkori európai gyakorlat alapján (pl. Fulda, Köln, Ravenna, Ringsted, Siegburg, Soro, Quedlinburg stb.) a templom közepén (in medio templi) – amely mindig a kelet-nyugati főtengelyt, nem pedig a geometriai középpontot jelentette – csak az alapító, vagy egy kiemelkedő szent teste nyugodhatott.

A temetés

Összegezve az írásos, a régészeti és az építés-művészettörténeti adatokat, az alábbiakban foglalható össze Szent István király 1038. évi eltemetése és 1083. évi felemeltetése: az augusztus közepi melegben elhunyt István királyt a templom közepén (in medio domus) olyan földbeásott sírba temethették el, amelynek alján fehér márványból, vagy annak minősített kemény mészkőből faragott lapokból összeállított kősírláda helyezkedhetett el – ezt is joggal lehet „sarcophagus”-nak nevezni – s e kősírládába tehették a feltehetően fakoporsóban Fehérvárra szállított testet (sarcophago candidi marmoris imponitur). Ilyen kőtáblákból összeállított vörösmészkő sírládába temették el az 1184-ben elhunyt Anna királynét, és az 1196-ban elhunyt III. Béla királyt, illetve egy ismeretlen személyt a 11–13. század folyamán ugyanebben a bazilikában. István király sírja fölé hatalmas márvány, vagy annak ítélt „hatalmas kőlap” (lapis ingens) került, amely „kiemelkedett” a padlóból (sublata tabula marmorca, que pavimento preminebat). Ezt követően „ugyanezen a helyen nyugodott 45 évig” (quievit itaque corpus beatum eodem in loco annis XLV), tehát 1083-ig.

Ugyancsak Hartvik püspök leírása szerint, ekkor „lementek a koporsóig” (ad tumbam perventus est), „maga a koporsó” (ipsa tumba) színültig volt vízzel (a feltárás során valóban a kripta alján ott volt a talajvíz!). Ezt követően történt a „csodasor”: a közlekedőedények törvénye szerint viselkedő folyadék (talajvíz) kimerése, majd visszaöntése. (Amely, mint rekonstrukcióm mutatja, a szemtanúk hitelességét bizonyítja.) Majd „kiürítették a szarkofágot” (evacuato sarcophago). (Hartvik az 1038-as temetésnél és az exhumálás ezen szakasza leírásában használja a szarkofág megnevezést!) Ezt követően befedték a „sírt” (sepulchro), végül pedig „a megtalált kinccsel... az örökszűz Máriának oltárához visszatértek” (tehát a főoltárhoz). Majd az ünnepélyes felemeltetést követően kezdhették el építeni az új Szent István-oltárt.