Ugrás a tartalomhoz

História 1989-06

Glatz Ferenc , Hegyi Dolores , Kertész István , Zachar József , Szabad György , Litván György , Borsányi György , Strassenreiter Erzsébet , Czigány Lóránt , Tóth Pál Péter , Vida István , Varga László , Sipos Péter , Vörös Vince , Vida István , Vörös Vince , Vida István , Nagy Zsuzsa, L.

História

8. fejezet -

A moszkvai emigráció. A magyar kommunista mozgalom tanácsköztársaság-képének alakulása

BORSÁNYI György

A moszkvai emigráció

A magyar kommunista mozgalom Tanácsköztársaság-képének alakulása

Az 1919–1945 közötti kommunista mozgalmak Tanácsköztársaságról adott értékeléseit vizsgálva, két körülményt előre kell bocsátanunk, mivel nélkülük bármiféle analízis a levegőben lóg. Az egyik: a kommunista mozgalom számára a Tanácsköztársaság (ebben az időben) nem történelmi, hanem politikai kérdés, méghozzá elsőrendű fontosságú, saját legitimációjának kulcskérdése. A másik: ebben az időben a KMP egy nagyon fegyelmezett, hallatlanul centralizált, és ideológiailag roppant érzékeny szervezetnek, a Kommunista Internacionálénak a része. Értékelései minden esetben egybeesnek e szervezet értékelésével. Változásai szervesen és gyorsan követik annak változásait.

Ki a felelős?

1919. augusztus elején a Kommunista Internacionálé elnöksége kiáltványban tudatja a világ munkásosztályával: „Rettenetes árulás történt. A Magyar Tanácsköztársaság megbukott az imperialista rablótámadások és a szociáldemokraták aljas árulása következtében. A II. Internacionálé vezérei, akik a világháborút támogatták, letörték a nemzetközi tiltakozás jeléül megindított sztrájkot.” A továbbiakban a Zinovjev által aláírt kiáltvány alig tartalmaz többet a nemzetközi szociáldemokrácia szidalmazásánál.

A fenti idézet példaértékű, mert egyszerre több tényt is feltár. Először is azt, hogy a Komintern vezetői – Lenint is beleértve – hiányos és felületes információkat kaptak a magyarországi helyzet tényleges alakulásáról. Mindenekelőtt a katonai erőviszonyokról voltak félreinformálva. Az az illúzió élt bennük, hogy a Magyar Tanácsköztársaság megvédése, léte vagy nemléte főleg vagy kizárólag azon múlik, mekkora a munkás- és paraszttömegek lelkesedése, a rendszer iránti hűsége, készsége a forradalmi ország megvédésére. Úgy vélték, hogy ha ez a tényező maximálisan fokozható, ha minden hadra fogható proletár fegyvert ragad, az országot hosszú ideig tartani lehetett volna. Nem szorul bizonyításra, hogy tévedtek: külső segítség nélkül a Tanácsköztársaság nem volt fenntartható.

A fenti gondolatmenet második sajátossága, hogy a vereség szempontjából egyenlőségjelet tesz a román hadsereg ágyúi és a szociáldemokrata vezetőkkel folytatott viták közé. Ha most eltekintünk attól, hogy a kapituláció é az ellenállás hívei közti frontok nem a régi kommunista–szociáldemokrata felállás szerint húzódtak, az egyenlőségjel kitűzése mindenképpen megdöbbentő. Ma már aligha szorul bizonyításra, hogy a szociáldemokrata–kommunista viták mindössze a hatalom gyakorlásának mikéntjére vonatkoztak, nem kérdőjelezve meg a forradalom létjogosultságát.

Ennek az értékelésnek a kialakulását elemezve, nem feledkezhetünk meg annak nemzetközi körülményeiről. 1919 a kommunista mozgalom európai méretű formálódásának éve, a legtöbb európai országban most születnek a kommunista pártok, vagy alakulnak azok a csoportok, amelyek a kommunista párt magjává válnak. Ebben a stádiumban érthetően azok az értékelések kapnak hangsúlyt, amelyek a munkásmozgalmon belüli elhatárolódás irányába mutatnak, amelyek igazolják az egyes országokban a munkás mozgalom kettészakításának szükségességét.

Ez az elhatárolódás természetesen nem volt mentes emócióktól. Hiszen a munkásmozgalom belső vitái immár nem a kongresszusi termekben folytak, hanem helyenként géppuskával és ágyúval vívták azokat – elegendő csak az oroszországi és a németországi eseményekre utalni.

Belső viták

Ebben a légkörben tárgyalta a Kommunista Internacionálé II. kongresszusa a Magyar Tanácsköztársaság tapasztalatait. Mivel a kongresszus fő célja a kommunista mozgalom konstituálása volt, érthető, hogy a Tanácsköztársaság tapasztalatait főleg ebből a szempontból vizsgálták. Igen gyakran hivatkoztak rá, és szinte kizárólag abban az összefüggésben, hogy a szociáldemokráciával való egyesülés (vagy együttműködés) a bukáshoz vezet. Ezt hangsúlyozzák mind Lenin, mind Zinovjev, mind a magyar példát bizonyító erejűnek tekintő felszólalók.

A Komintern értékelése hosszú időre rányomta bélyegét a magyar kommunisták gondolkodására. Bár a húszas évek elején a kommunista világmozgalmat még nem jellemzi a vélemények olyan monoton uniformizálódása, mint később, a magyar párt belső vitái szemszögéből egyáltalán nem mindegy, milyen vélemény alakul ki Moszkvában. Így a Komintern értékelésének ez a hangsúly eltolódása felerősíti a magyar pártban amúgy is meglévő hajlamot a Tanácsköztársaság valóságos történetének torzult értékelésére.

Ez a hajlam különösen erős a magyar emigráció berkeiben is. A Tanácsköztársaság értékeléséről szinte kizárólag ezekben a körökben vitatkoznak, illetve csak itt születnek írások, amelyeket az utókor történésze számba vehet. Odahaza, ebben az időben a kommunisták a párt újjászervezésének gyakorlati kérdéseivel vannak elfoglalva. A párt teoretikusai (Kun, Landler, Lukács, Rudas, Pogány, Szántó Béla, Varga Jenő) valamennyien kifejtik saját véleményüket a Tanácsköztársaság tapasztalatairól. Ha ezekből az írásokból levonjuk az emigráns-létből elkerülhetetlenül következő (s minden emigrációra jellemző) személyeskedéseket, kölcsönös vádaskodásokat, elfogultságokat, nagyjából a következő kérdésekben alakul ki közös álláspont:

1) 1919. március 21-én a hatalmat vállalni kellett, de nem lett volna szabad azt a szociáldemokratákkal közösen vállalni.

2) A fő hiba: a szociáldemokratákkal való egyesülés s ennek következtében a forradalmi párt hiánya. Ez egyben a vereség oka is.

3) A tanulság: erős, önálló, eszmeileg szilárd kommunista párttal újra át lehet venni a hatalmat. A KMP nem törekedhet másra, mint a Tanácsköztársaság megismétlésére, „tiszta” kommunista vezetés alatt.

A húszas évek elején abban szintén egyetértenek, hogy az új magyar forradalom a – hamarosan bekövetkező – világforradalom „melléktermékeként” győzni fog. A kommunistáknak eszmeileg és szervezetileg felkészülten kell fogadniok ezt a lehetőséget. Az emigráció idejét arra kell felhasználni, hogy a második tanácsköztársaság káderei az elsőnél érettebbek, felkészültebbek legyenek a hatalom egyedüli gyakorlására. Ennek útját elsősorban abban látták, hogy alaposabban tanulmányozzák a nagy példakép, a Bolsevik Párt tapasztalatait. (Nem ők voltak az egyetlenek. Ez a mentalitás elég jellemző volt a húszas évek európai mozgalmára.) Fő feladatuknak – ebből következően – az új, illegális párt újjáépítését tartották. Ezek alapkérdések voltak, a viták (köztük az ún. Kun- és Landler-frakció közötti vita) ezen belül folytak, főleg a „hogyan?” kérdésről.

Vita a munkásságról, parasztságról

Voltak természetesen más jellegű viták is. Például eléggé eltérő vélemények alakultak ki a munkástömegek magatartásáról, a proletárdiktatúrához való viszonyukról. Egyesek – köztük maga Kun Béla, majd Rudas László – hajlamosak voltak a munkásosztályt azzal vádolni, hogy úgymond „cserbenhagyta saját hatalmát, nem volt hajlandó érte hősi halált halni a pesti utca barikádjain”. Mások – pl. Landler – védelmükbe vették a munkásosztályt. Mai szemmel nézve azonban úgy tűnik, hogy minden vitázó fél egy idealizált, a valóságban soha nem létezett munkásosztályt elemez, olyan osztályt, amelynek minden tagját át kell, hogy hassa saját felismert osztályérdeke és cselekvéseinek eme felismert osztályérdek képezi a rugóját. Ha mégsem így cselekszik, azért valakik felelősek – s ezek a valakik az adott esetben kik mások lehettek, mint a szociáldemokraták? Az idealizált munkásosztály-kép elég sokáig elkíséri a kommunista mozgalmat, nem kevés kudarc okozójává válik a későbbiekben. Az az igény, hogy a munkásosztály magatartását differenciáltan, rétegeire és csoportjaira bontva elemezzék, ebben az időben nem merül fel. A korabeli kommunista értékelésekre nemzetközileg is jellemző, hogy az absztrakció igen magas szintjein mozognak, s előszeretettel dolgoznak olyan osztály, vagy réteg-kategóriákkal, mint „munkásosztály”, „kispolgárság”, „burzsoázia”, amelyek eleve bizonyos homogenitást sugallnak. Mint tudjuk, minél szélesebb egy absztrakció, annál soványabb annak konkrét valóság-tartalma. Nem csoda hát, ha az ebben az időben született elemzések nem sok kapaszkodót adtak azoknak a kommunista párttagoknak, akik idehaza a párt újjászervezésének keserves munkájával küzdöttek.

A húszas évek közepére, mint ismeretes, a pártépítő munka jelentős eredményeket ért el. 1925-ben létrejött az MSZMP és ugyan ebben az évben a KMP megtartotta első kongresszusát. Az otthoni mozgalom és az emigráció viszonya szorosabbá vált. Az emigránsok gyakrabban találkoztak hazai kommunistákkal, a mozgalomban megjelent az új generáció, amelyik a Tanácsköztársaság idején a második-harmadik sorban, vagy éppen a mozgalom központjaként vett részt az eredményekben. Időközben a nemzetközi kommunista mozgalom kénytelen volt tudomásul venni: a világháborút követő forradalmi fellendülés nem torkollott világforradalomba, a kapitalizmus stabilizálódott és a kommunista pártoknak a hatalomért folytatott harcát hosszú távú folyamatnak kell tekinteni.

Ezeknek a hatásoknak köszönhetően 1925-ben fordulat állt be a Tanácsköztársaság egyik nagyfontosságú kérdése, a parasztkérdés megítélésében. Mindeddig a KMP vezetői általában egyetértettek abban, hogy a Tanácsköztársaság idején nem lett volna helyes a föld felosztása. A húszas évek közepére ez az elemzés finomult. Kun Béla Tanulni a paraszttól! című, 1925 szeptemberében megjelent cikke kifejti: a Tanácsköztársaság hibát követett el azzal, hogy nem osztotta fel a nagybirtokot. „A proletárdiktatúra hibás földpolitikája a munkások és parasztok kialakulni készült szövetségének megerősítése helyett ennek éppen az ellenkezőjéhez vezetett: a parasztságnak a munkásosztálytól az ellenforradalom irányába való eltolásához.” Ez a politika több alaphibára vezethető vissza. A tanácskormány a mezőgazdasági termelés folytonosságának illúzióját fölébe helyezte annak a reális hatalmi szempontnak, amely a földosztást – s ezzel a parasztság megnyerését – követelte volna. A kommunisták lebecsülték a parasztság súlyát és szerepét a magyar társadalomban. A parasztban nem forradalmi szövetségest, csupán kisárutermelőt láttak. Nem értettek a köztük folyó munkához, olyan eszközöket alkalmaztak, amelyek a parasztokat elidegenítették a munkáshatalomtól. „Mindezeknek a hibáknak elméleti takarója az az alapjában véve téves [de az akkori időket tekintve érthető] felfogás volt, amely szerint a mezőgazdaság fejlődése a szocializmus felé: mechanikus és egyenes vonalú folytatása a mezőgazdaság kapitalisztikus fejlődésének.” Ezek a gondolatok megerősítést nyertek a KMP első kongresszusán.

„Sztálinizálás”: árulók keresése

A húszas évek második felétől a Kominternben – s ezzel együtt a magyar pártban – felerősödtek a szektás tendenciák. Ma divatos ezt az időszakot a sztálinizmus kezdetének nevezni. Én ezt az elnevezést csak akkor tudom elfogadni, ha a „sztálinizmus” kifejezést Sztálin személyétől elvonatkoztatva, mint egy szimbolikus gyűjtőfogalomként használjuk. A Komintern „sztálinizálása” ugyanis Zinovjev vezetése alatt kezdődött, Buharin alatt folytatódott, Manuilszkijjal érte el csúcspontját és Dimitrov alatt konszolidálódott. Maga Sztálin a Kominternnel keveset foglalkozott. Azt hiszem, ebben nem csupán a nyelvtudás és a nemzetközi munkásmozgalom ismeretének hiánya játszott szerepet, véleményem szerint nem tartotta túlságosan fontosnak azt. Számára a Szovjetunió mindenekelőtt nagyhatalom volt, amelynek nagyhatalmi léte és az ettől determinált érdekek jóval fontosabbak voltak a nemzetközi mozgalom ideologikus szempontjainál. Éppen ezért a Komintern szektás irányba való elfordulását pontatlan Sztálin nevéhez kötni (mint láttuk, az ideológiai szempontok nem gátolták őt sem Hitlerrel, sem Churchillel szemben).

Mindenesetre a szektás fordulat tény, amely rányomta bélyegét a magyar kommunisták Tanácsköztársaság-képére. Tanulságos olvasmány ebből a szempontból a KMP elméleti folyóiratának, az Új Márciusnak 1929-es, a Tanácsköztársaság tizedik évfordulójára kiadott különszáma.

Hogy képet alkossunk a KMP ekkori ideológiai állapotáról, engedtessék meg néhány mondatot idézni eme különszám legfontosabb dokumentumaiból.

A folyóirat közli a KMP Központi Bizottságának kiáltványát Magyarország munkásságához és szegényparasztságához. E kiáltvány – miután szembeállítja a Tanácsköztársaság vívmányait a munkások helyzetével a Horthy-rendszerben –‚ összegezi a Tanácsköztársaság tanulságait. „A legelső tanulság: A kizsákmányolók diktatúráját csak harccal, áldozatos, elszánt, semmitől vissza nem riadó forradalmi osztályharccal lehet megdönteni!

A második tanulság: A dolgozó osztályok felszabadulásához az út a szociáldemokrácia holttestén át vezet. A magyar munkásosztály első tanácshatalmát a szociáldemokrácia árulta el, aknázta alá, juttatta romlásba. Ahogyan ma a szociáldemokrata párt a munkásság sztrájkjainak, gazdasági harcainak »élére áll«, hogy azokat könnyűszerrel elárulhassa a gyárosoknak, úgy állt 1919-ben a magyar szociáldemokrácia a proletárforradalom »mellé«, hogy belülről bomlaszthassa azt és paktálhasson az osztályellenséggel. A szociálfasizmus 1919-ben kezdte meg júdási pályafutását”... és így tovább, ebben a hangnemben. Ez a stílus nem magyar sajátság, ez a korabeli nemzetközi kommunista mozgalom stílusa. A magyarok csupán adaptálják a magyar viszonyokra az általános igazságokat. Megszületett és bevésődött a tézis, a Tanácsköztársaság bukásának két oka van: a szociáldemokratákkal való egyesülés és az agrárkérdésben elkövetett hiba, a földosztás elmaradása. Ehhez szükségképpen kapcsolódott a legenda a Vörös Hadsereg vezetésében bekövetkezett árulásról. Kialakult a kép: ha az áruló szociáldemokraták helyén sziklaszilárd bolsevikok állnak, akik jól tanulták meg az orosz leckét és maguk mögött tudják a parasztságot, a Tanácsköztársaság éppúgy felülkerekedett volna az antant fegyveres túlerején, amiként az orosz bolsevikok tették ezt a 14 ország intervenciós erőivel szemben. Ez a kép – amely a harmincas években eltűnt – a felszabadulás után egy időben újra megjelent, s néhány évig meghatározta a Tanácsköztársaság iskolai oktatását.

Az NKVD börtönében

Ez a szektás alaphang a Tanácsköztársaság értékelésében lényegében változatlanul tartott a harmincas évek közepéig. Ekkor egymás után – részben egymással összefüggve – olyan események történtek, amelyek drámai módon megváltoztatták a kommunista mozgalom viszonyát a Magyar Tanácsköztársasághoz.

A Komintern VII. kongresszusán elfogadott új irányvonal, az antifasiszta népfront politikája nyilvánvalóan az eddigi értékelés revíziójára ösztönözte a magyar kommunistákat. Hiszen a „Második Tanácsköztársaság”, az „Új Március” jelszavával bizonnyal nem számíthattak a hazai szociáldemokraták, a kisgazdák, az antifasiszta liberális polgárság megnyerésére. A széles, akár a konzervatív arisztokratákig terjedő antifasiszta front koncepciójába a Tanácsköztársaság nem illett bele.

Mielőtt azonban a KMP egyáltalán fel tudta volna oldani azt az ellentmondást, ami saját múltja és jelene között keletkezett, a Kommunista Internacionálé vezetői – egy meglehetősen fantáziátlanul megkomponált színjáték keretében – feloszlatták a párt Központi Bizottságát, tagjait részben kizárták a pártból, részben megfosztották a politikai cselekvés lehetőségétől. Ezt követte Kun Béla politikai kivégzése 1936-ban, amit néhány hónap múlva a letartóztatás, majd a fizikai kivégzés követett. Vele egy sorban és nagyjából egy időben tűntek el az NKVD börtöneiben a Tanácsköztársaság azon népbiztosai és funkcionáriusai, akik a Szovjetunió területén éltek. Az itthon maradtak számára teljesen érthetetlen volt, miért tartóztatnak le olyan merőben különböző kvalitású és beállítottságú embereket, mint Pogány József, Hevesi Gyula, Bokányi Dezső, Bajáki Ferenc, Fiedler Rezső, Haubrich József, Kelen József, Lengyel Gyula, Nyisztor György, Szabados Sándor, Székely Béla, Vágó Béla. Mivel ezekben az emberekben az volt az egyetlen közös, hogy valamennyien a Forradalmi Kormányzótanács tagjai voltak, logikusan következett, hogy a Tanácsköztársaság megítélésében a Szovjetunióban valami történt, ami történetesen megváltoztatta ennek az értékelését: Úgy tűnt, a Szovjetunióban súlyos bűnnek számít a Magyar Tanácsköztársaságban vállalt funkció, olyan bűnnek, amelyért börtön, sőt akasztófa jár.

Mivel azonban ezekhez a hírekhez semmiféle kommentárt nem kaptak, az itthoni kommunisták úgy vélték: a legokosabb hallgatni. Hiszen az eddigi értékelés, ha szektás volt is, legalább a konzisztencia előnyével rendelkezett. Az új fejleményekben semmiféle konzisztencia nem volt kimutatható. Ugyanakkor változatlanul fennállt a kommunista mozgalomnak az az alaptörvénye, mely szerint mindennel, ami a Szovjetunióban történik, szolidaritást kell vállalni, s az itt történtek csakis a világproletariátus érdekeit szolgálják. Így azután a Tanácsköztársaság megítélésében súlyos zavar keletkezett.

Ezért a kommunista mozgalomnak néhány évig nem volt Tanácsköztársaság-képe. Igaz, ez nem okozott nagyobb gondot, mert magát a pártot is feloszlatták és az otthoni káderek a párt újjászervezésével voltak elfoglalva. Mindenesetre nem véletlen, hogy az 1937–1938-ban Prágában kiadott pártlap, a Dolgozók Lapja egyetlen alkalommal sem írja le a „Tanácsköztársaság” kifejezést, még utaló formában sem. Miközben óriási erőfeszítéseket tesz a párttagok meggyőzésére a moszkvai perek jogosultságáról, e perek magyar vonatkozásairól hallgat. Pedig a magyar népbiztosok eltűnésének híre több csatornán is eljutott Magyarországra; a párttagok cáfolatra vagy magyarázatra vártak. Nem a vezetők hibája, hogy sem ezzel, sem azzal nem tudtak szolgálni.

Valamit változtatott a helyzeten az Új Hang 1939. márciusi, a Tanácsköztársaság huszadik évfordulójának szentelt száma. Ebből legalább megtudhatta a magyar pártközvélemény, hogy Varga Jenő, Fogarasi Béla, Gábor Andor, Lukács György és Balázs Béla szabadlábon vannak, mivel cikkeik megjelentek a lapban. Varga Jenő tollából megkapták a Tanácsköztársaság „népfrontos” értékelését. Ezúttal egy, Károlyi Mihály és a szociáldemokraták iránt meglepően konciliáns hangvételű cikket olvashattak, amelynek legfőbb jellemzője – a teljes anonimálás. A Tanácsköztársaság vereségének oka – a földosztás elmaradása, ami annak tudható be, hogy a magyar kommunisták nem értették meg az orosz bolsevikok példáját. A szám egyik legterjedelmesebb cikke egyébként az akkor Magyarországon még kevéssé ismert Nagy Imre tollából származik. A „Tanácsmagyarország és a parasztság” című cikk a munkás–paraszt szövetség hiányáért ostorozza a Tanácsköztársaság vezetőit – gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen nevet se írjon le. Egyébként az egész, eléggé terjedelmes számban egyetlenegyszer sem fordul elő sem Kun Béla, sem más kommunista vezetők neve – sem pozitív, sem negatív összefüggésben. A cikkek tartózkodnak a szociáldemokraták bírálatától, amennyiben azt teszik, csak általánosságban s főleg a Garami–Buchinger–Peidl vonalra vonatkoztatják. A kommunista magatartás etalonja az orosz példa: amennyiben azt követték, helyesen cselekedtek, amennyiben attól eltértek, hibáztak. A rituáléhoz tartozott az esedékes citátum, amely csaknem minden cikkbe bele volt szőve – talán nem kell megmondani, kitől.