Ugrás a tartalomhoz

História 1992-04

Glatz Ferenc , Bíró László , Kertész István , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Kovács Éva , Sipos Balázs , Kovács Éva , Szász Zoltán , Kovács Éva. , Szász Zoltán , Kovács Éva , Bíró László , Bíró László , Bíró László , Borhi László , Sipos Péter , Somogyi Elemér , Rainer M. János , Stampa László , Del Medico Imre

História

18. fejezet -

Hadifoglyok a Szovjetunióban

NYÍLT TÉR

Somogyi Elemér (nyugdíjas)

Hadifoglyok a Szovjetunióban

Szerkesztőségünk átvette a Vojennoisztoricseszkij Zsurnal c. folyóiratból V. P. Galickij cikkét, mert először tartalmaz szovjet forrásból hű adatokat a hadifoglyok létszámára vonatkozóan. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy Galickij „beállítása”, értékelési formája – ha messze meg is haladta jó értelemben a hagyományos szovjet álláspontot – alapjaiban eltér a mi felfogásunktól. Ezért is kértük meg Stark Tamás kollégánkat cikk közlésére. Ezt Galickij cikkét követően közöltük (5–6. sz.). A szerkesztőség Galickij szövegét csak rövidíthette a szakmai normák miatt, szerkesztői eszközökkel (képaláírás, rövidítés) természetesen érzékeltettük, hogy mi másként látjuk a valóságot. Talán helyesebb lett volna Stark és Galickij cikkét egyazon számban közreadni. (A szerk.)

Mivel magam is szovjet hadifogságban voltam, az Uralon túli Szovjetunióban és átéltem a szovjet hadifogság minden szenvedését és borzalmát, megrökönyödéssel és elképedéssel olvastam az említett úr írását.

Aki ugyanis végigolvassa a cikket és nem ismeri a valóságot, abban az a meggyőződés alakulhat ki, hogy nem igazak azok a „mesék”, amiket a szovjet hadifogságból hazajöttektől lehet hallani.

Az élelmezési norma például jobb volt a cikk szerint, mint ami nálunk Magyarországon a háború alatt a városi lakosoknak jutott.

Engedjék meg, hogy megírjam a magam és sok ezer hadifogolytársam tapasztalatát a szovjet hadifogságról.

1945. május 16-án lettem hadifogoly, miután nótaszóval besétáltam a „dokumentet” ígérő táborba.

Tüzérosztályunkat ugyanis 1945 márciusában vagonírozták be Sárváron és vittek fel bennünket Csehszlovákiába.

Mivel április elején már mindenki tudta, hogy ezt a háborút elvesztettük, az osztályparancsnoknak és a tisztikarnak egyetlen dolgot kellett végrehajtani: minél kevesebb ember- és anyagveszteséggel az osztályt hazavinni Magyarországra.

Ennek érdekében beléptünk a helyi partizán szervezetbe, ahol karszalaggal lettünk ellátva, mi pedig jelentős mennyiségű lőszerrel (puska, pisztoly, géppisztoly-lőszerekkel, kézi gránátokkal) láttuk el a helybeli partizán szervezetet.

Mint partizánok találkoztunk az előrenyomuló szovjet hadsereggel. Malacky nevű kis városban az ott átvonuló hadosztály parancsnokától kaptunk egy írást, amely magyar fordításban körülbelül így hangzott: „Ezen igazolás felmutatójának és az egységének minden szovjet alakulat a legmesszebbmenő támogatást adjon meg, mert az illető alakulat magyar partizán egység, amely életét és vérét áldozta a Szovjetunióért.”

Teljes fegyverzettel mentünk ennek a dokumentnek a védelme alatt egészen Pozsonyig. A város határában egy szovjet őr megállította az osztályt (400 felfegyverzett magyar katonát) és barátságosan elmagyarázta, hogy aki most Magyarországra hazamegy, annak otthon igazolnia kell magát. Ez Magyarországon két-három hónapot is igénybe vehet. Itt Pozsonyban van egy gyűjtőtábor, ahol három napon belül mindenkit leigazolnak, és utána mindenki mehet haza Magyarországra. Választhatunk!

Mivel osztályparancsnokunk demokratikus gondolkodású ember volt, azt tanácsolta, hogy kérdezzük meg a legénységet, és azok választása alapján dönt.

„Menjünk haza őrnagy úr! Pünkösdi cseresznyét otthon eszünk” – volt a válasz. Énekszóval masíroztunk be az „igazoló” táborba, ahol aztán kiderült, hogy eszük ágában sem volt igazolást adni. Közönséges hadifogolytábor volt, szöges drótkerítéssel, a négy sarkán magasított őrhelyekkel és bennük fegyveres őrökkel.

A cikk írója szerint a nemzetközi konvenciók által meghatározott követelményeknek megfelelően pénzbeli ellátást is kaptak a hadifoglyok. Még a pénzbeli ellátás mértékét is felsorolja. Ez egyszerűen nem igaz! Sok hadifogollyal beszéltem, akik más és más táborban voltak, de egyöntetűen állítják, hogy csak hazaszállításuk előtt kaptak valami csekélyke rubel összeget. Ezt én is állíthatom, mert amikor 1947 júliusában szabadultam, kaptam összesen 40 (Negyven) rubelt. Ez volt 26 hónapi munkám fizetsége. Azt nem is kell mondanom, hogy a tiszteknek is kötelező volt a munka, mert különben miért vittek volna ki bennünket?

Akkor ott, kint Szibériában, 60 rubel volt egy kiló kenyér. 26 hónapi fizetésem tehát 70 deka kenyér volt!

Az szinte elképesztő, hogy mit ír a cikk írója az élelmezésről. A hadifogoly mindent megkapott, amit a polgári életben nem érhetett volna el. Húst, halat, zöldséget, fűszereket, teát, darát, olajat, cukrot stb. Legalább húszféle terméket.

Akkor nem tudom, miért ettük meg nyersen a földből kiszedett fagyott krumplit (jó édes volt), a fagyott káposztát, miért loptuk el a lovak elől a bükkönyt és a takarmányborsót, és a kenyérgyárban egy ízben a kecskék vályújából a kecskeszaros kenyeret, és ettük meg úgy, ahogy volt. Ott ismertük meg a csalánlevest, mert a leszedett csalánt a levesbe raktuk és így ettük nyersen, ugyanígy a nyírfalevelet is. Miért kotorászott a hadifogoly a szakácsok által kidöntött konyhai szemétben halfejek után, és ha talált, ott nyomban felfalta és itta rá a vizet literszámra.

Az sem igaz, hogy filmvetítések voltak. 26 hónap alatt egyetlen filmet sem láttunk, de azt mindig tudtuk, hogy a garnizon katonáinak mikor volt filmvetítés. Tudniillik akkor másnap meg voltak bolondulva és a legkisebb szabálytalanságra (például sorból való kilépés) puskatussal válaszoltak.

Abban a táborban, ahol én voltam, egyetlen könyv sem volt, és azoknál sem, akikkel beszéltem. Nem tudom, hol lehetett olyan tábor, ahol könyv is volt, és a munkára hajszolt fogolynak még olvasni is volt ideje és energiája.

Hadifogságom alatt soha nem hallottam rádiót, pedig a cikk szerint minden lágerben rádióközpont is működött.

Eszük ágában sem volt a hadifogolytartásról szóló egyetlen dokumentumot is ismertetni. Erről szó sem volt. Mi hadifoglyok voltunk, minden jog nélkül, akiktől elszedtek mindent, ami mozdítható volt. Órát, pénztárcát, cigarettatárcát, bőr levéltárcát, de elvették a fogkefét és zsebkendőinket is. Gróf Apponyi Géza tart. rep. tisztet egy éjjel zavarta fel az egyik szovjet tiszt és kényszerítette, hogy sárga félcipőjét adja át. Helyette odadobott egy kimustrált, rossz bakancsot. A jegygyűrűket is különböző trükkökkel lehetett csak megmenteni, már akinek ez egyáltalán sikerült.

Azt tettek velünk, amit éppen jónak láttak. Engem például a tábor parancsnoka, egy bizonyos Danilov kapitány, mert egy szörnyű nehéz munka után nem mosakodtam meg, arcul köpött!

Lehet, hogy a szabad vallásgyakorlást engedélyezték egyes helyeken, de erre lehetőséget nem adtak. Nálunk például Szabó László lelkész bibliáját elvette az egyik őr, a bibliából azonnal kitépett egy lapot és cigarettát próbált belőle csavarni. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült, mert a biblia finom lapja nem volt alkalmas az ott használt durva dohány (mahorka) megsodrására. A bibliát ettől függetlenül nem adta vissza. Az istentiszteletre összegyűlteket szétkergették.

De, hogy igazságos legyek, beszéltem olyan lelkésszel, aki elmondta, hogy ez a helyzet náluk 1947-ben megváltozott, sőt az úrvacsora osztáshoz még bort is kaptak!

A História 5–6. számában olvasható Frank Roberts moszkvai angol ügyvivő levele a külügyminisztériumba W. G. Hayterhoz: „Úgy tudom, hogy először a Németországba munkaszolgálatra kiszállított zsidók jönnek majd haza, utánuk következnek a rokkantak, majd a szovjet hadsereg által Magyarországról tévedésből elszállítottak és így tovább...”

Milyen finoman fogalmazott az angol ügyvivő! Minket tehát nem is úgy csalogattak be a táborokba, hanem csak úgy tévedésből vittek ki munkára! De micsoda rendszer az, ahol tévedésből el lehet hurcolni 200 ezer embert?

Nem hallgathatom el, hogy a szerző által felsorolt illetve megemlített húszféle termék közül, amit a foglyok élelmezésére fordítottak, abban a táborban, ahol én voltam, csupán három fő anyag váltakozott. Köles, burizs és káposzta. De ez sem ésszerűen váltakozva, hanem egy hónapig köles, egy hónapig burizs, majd egy hónapig káposzta. És utána kezdődött elölről. Csupán 1946. május elsején volt a kölesleves után a második fogás nem köles kása, hanem egészben főtt kukorica. Akkor kaptunk először és utoljára 1 evőkanál cukrot.

Ilyen volt tehát a Szovjetunióba hurcolt hadifoglyok ellátása és a velük való bánásmód.

Csak helyeselni tudom viszont a cikk írójának az utolsó bekezdésben tett megállapítását: „Kétségtelen, hogy egy cikk keretében nem lehet alaposan megvizsgálni a Szovjetunióban fogságba esett és ott tartott hadifoglyok tartásának, munkára való felhasználásának és hazaszállításának valamennyi vetületét. Ezek a kérdések mélyreható és komplex kutatásokat követelnek.”

Valóban. A magyar kutatóknak is akadna itt elég tennivaló.