Ugrás a tartalomhoz

História 1992-056

Borsányi László , Burucs Kornélia , Burucs Kornélia , Kalmár János , Székely György , Niederhauser Emil , Hegyi Klára , Ecsedy Csaba , Wojtilla Gyula , Jamadzsi Maszanori , Glatz Ferenc , Vörös Károly , Maróti Egon , Maróti György , Riklin, Alois , Juhari Zsuzsa , Pach Zsigmond Pál , Németh György , Tóth István György , Zinner Tibor , Hajdu Tibor , Hanák Péter

História

26. fejezet -

Ókori felfedezõk

GLÓBUSZ

NÉMETH György

Ókori felfedezők

Az ókori földrajzírók, amikor a föld ismeretlen és távoli tájairól esik szó, térképeik szélére ilyesféle megjegyzéseket írnak: „Ezen túl nincs más, csak víztelen sivatag, vadállatok tanyája” vagy „rejtett agyagos föld” vagy „szkítha jégmező” vagy „jégpáncéllal borított tenger”. A földrészeket pedig végtelen folyamként öleli körbe az áthatolhatatlan tenger, az Ókeanosz. Az Ókeanosznak nekivágni, s túloldalán egy új világot keresni senkinek sem jutott eszébe, már csak azért sem, mert a görögök úgy tudták, hogy az Ókeanoszon túl van a Világ vége. Ez az elképzelés azért is meglepő, mert már a Kr. e. 5. században a tudósabb elmék többször is leírták, hogy a Föld nem lapos korong, hanem egy gömb, amelynek a sugarát és kerületét is kiszámolták – persze mai tudásunk szerint pontatlanul.

Szörnyektől a toleranciáig

A görög poliszokból a Kr. e. 8. századtól kezdve, a városok relatív túlnépesedése miatt, rendszeresen gyarmatosok csapatai rajzottak ki, s e városalapítók azokon a területeken telepedtek meg, amelyeket a hellén hajósok korábban már bejártak. A gyarmatosítás három fő iránya kelet felé a Fekete-tenger partvidékéig, nyugat felé a mai Spanyolország és Dél-Franciaország partjaiig, délfelé pedig Észak-Afrika keskeny part menti sávjáig terjedt. A világutazás, az ismeretlen vidékek és népek felfedezésének első emléke Homérosz eposza, az Odüsszeia. Az eposz híven árulkodik róla, hogy a korabeli hajózási technikával járó valódi veszélyek hogyan fokozódnak mesebeli szörnyektől, egyszemű óriásoktól, Kharübdisztől, Szküllától, szirénektől hemzsegő vidékek borzongató ábrázolásáig. Bár az eposzok hallgatói eleinte talán valóban elhitték e történeteket, Odüsszeusz hányattatásai mégis alapvetően reális vágyakat tükröztek: egyre több görög ismerkedett meg a távolsági hajózással, s ennek következtében a távoli népekkel. Az Odüsszeia szörnyeit, vagyis az ismeretlen tájaktól és népektől való félelmet, hamarosan felváltotta az idegen országok és szokások iránti érdeklődés, sőt, megértés.

Együk meg vagy égessük el?

A Kr. e. 5. században élt Hérodotosz történeti műve a néprajzi érdeklődés és leírás első hosszabb emléke az európai irodalomban. A görög–perzsa háborúk történetírója részletesen bemutatja azon népek (egyiptomiak, babilóniak, szkíthák, perzsák) szokásait, akik valamilyen módon belekeveredtek a görögség és a perzsák hadakozásaiba. Bármilyen meglepő is, sem gyűlölet, sem türelmetlenség nem olvasható ki soraiból, még akkor sem, ha éppen a nagy ellenfél, Perzsia viszonyait tárgyalja. Sőt, vannak olyan történetei, amelyekben kifejezetten a perzsáké az erkölcsi fölény a görögökkel szemben. Egy ízben leírja például, hogy Dareiosz perzsa uralkodó meglepve értesült róla, milyen eltérőek lehetnek a birodalom nyugati és keleti felén élő népek temetési szokásai. Udvarába hívja hát a kallatiaiaknak nevezett indiaiakat és az ión partvidéken élő görögöket, s megkérdezi az indiaiaktól: – Hajlandók lennétek-e tűzön elégetni halott apátokat?

A kallatiaiak elborzadva felelik, hogy sohasem tennének ilyet, hiszen mindenki tudja, hogy elhalt apjukat meg kell enni. Ekkor Dareiosz a görögöket kérdezi meg, hogy hajlandók lennének-e megenni apjukat, de ők felháborodottan kijelentik, hogy ilyen bűnre senki sem vehetné rá őket, mivel a halottakat el kell hamvasztani. A történet nemcsak néprajzi adaléka miatt érdekes (Hérodotosz szerint ugyanis több népnél, így például az isszédónoknál is dívott a rituális kannibalizmus), hanem azért is, mert Dareiosz viselkedése arra tanít: nem biztos, hogy az az egyedül üdvözítő szokás, amit a görögök gyakorolnak. Bár nyilvánvalóan senkit sem akar rábeszélni a kannibalizmusra.

Hérodotosz gondolatai rendkívül korszerűnek számítottak a Kr. e. 5. században, s egybecsengtek a szofisztika filozófiai relativizmusával. A szofisták irányították rá a figyelmet arra, hogy az emberi törvények vidékenként különbözők, s nagyon kevés olyan törvényt ismerünk (pl. a szülők tiszteletét, a vérfertőzését), amelyeket általános érvényűnek, vagyis az ő szavaikkal szólva isteni törvénynek tekinthetnénk. Ezt a fajta nyitottságot és toleráns érdeklődést más népek és szokások iránt éppen a hajózás, a kereskedelem és a gyarmatosítás során felhalmozott tapasztalatok ültették el a görögök gondolkodásában, s a görög kultúra és civilizáció hihetetlen dinamizmusa többek között ennek volt a következménye.

Őseink szokásai

Hérodotosz kritikai érzéke, vagyis adatainak racionális mérlegelése valójában csak azokra a népekre terjed ki, amelyeket maga is meglátogatott, vagy legalább szoros kapcsolatban álltak a görögséggel. Amikor Afrikának a líbiaiaktól délre eső, sivatagi és őserdei népeit mutatja be, majdnem olyan fantasztikus dolgokról számol be, mint az Odüsszeia. Mindezt informátorai nagyotmondásával, adatai bizonytalanságával és az ismeretlentől való félelemmel is magyarázhatnánk, mégis meglepő, hogy azokat a dolgokat, amelyeket szerzőnk saját világában, sőt, még az eposzokban is elfogadhatatlannak tart, a korabeli világtérkép széle felé haladva lehetségesnek tekinti. Megtudjuk például, hogy a garamantoszok tehenei hátrafelé menve legelésznek, mivel akkora szarvuk van, hogy ha lehajtott fejjel előrelépve legelnének, minduntalan a földbe szúródnék a szarvuk. A barlanglakó nép kígyókat és gyíkokat eszik, s beszéde olyan, mint a denevérek cirregése. A sivatagi népek sóból épült házakban laknak, s ez is bizonyítja, hogy a sivatagban nem esik az eső, mert akkor a sóházak elolvadnának. Mindez azonban semmiség az őserdők vidékéhez képest, ahol kutyafejű, sőt fej nélküli emberek laknak, akiknek a mellükön van a szemük!

Ha Afrikáról olvasva még bennünket is elfog a bizonytalanság, ki tudja, mi minden történhet vagy történhetett meg valaha a fekete kontinens belsejében. Saját őseinkről, a finnugor és sztyeppnépekről már jóval kevesebb furcsaságot hiszünk el. Márpedig Hérodotosz a Szkíthiától északra fekvő területekről is tud néhány meglepő információt. Az iurkák (ugorok?) fára mászva vadásznak, s az ágak közül nyilazzák le áldozatukat, majd lovukra pattanva üldözik őket. Az orgempaioszok finnugor népe kopaszon születik, még a nőknek sincs haja. Tőlük északra kecskelábú emberek élnek, rajtuk túl pedig olyanok, akiknél hat hónapig tart az éjszaka. Hérodotosz ez utóbbi értesülését hihetetlennek tartja (vagyis hihetetlenebbnek, mint a kecskelábú emberekét), pedig itt a sarkvidéki éjszakák híre jutott el a görögséghez. A földabrosz északi szélén, a szkíthák elbeszélése szerint, egyszemű emberek és aranyőrző griffmadarak laknak. Rokonainkról a rómaiak sem írnak vonzóbban. Tacitus szerint a fennusok (feltehetőleg nem a finnek, hanem a lappok ősei) füvet esznek s a földön alszanak, mert még hajlékuk sincs. Rajtuk túl már csak az emberi arcú, állati testű helliusok és oxionok laknak.

Fedezzük föl Afrikát!

II. Nekósz egyiptomi fáraó (Kr. e. 610–595) szerette volna fejleszteni országa indiai kereskedelmét, s emiatt hozzálátott, hogy felújítsa a már Hatsepszut (Kr. e. 1488–68) idejében is létező csatornát, amely a Nílust kötötte össze a Vörös-tengerrel. Munkálatai során értesült róla, hogy a föníciaiak szerint körbe lehet hajózni Afrikát, vagyis fölösleges megépítenie a csatornát. Megbízott hát néhány föníciai hajóst, hogy hajózza körül Afrikát a Vörös-tengerből kiindulva, s a Gibraltári-szoroson keresztül, nyugati irányból érkezzen vissza Egyiptomba. Bár Hatsepszut is indított már expedíciót a fekete-afrikai Punt országba (feltehetőleg a mai Szudán területére), az új hajózási útvonal megnyitását célzó nekószi terv az első ismert, kereskedelmi indíttatású, tudatosan megszervezett, s nem a széljárás véletlenétől függő felfedező út. A föníciaiak hosszabb pihenőket iktattak be útjuk során, egy ízben például gabonát is vetettek, s megvárták az aratást, az elindulásukat követő harmadik esztendőben azonban valóban nyugatról érkeztek vissza Egyiptomba, ahogy ígérték. Hérodotosz nem tartja elképzelhetetlennek Afrika megkerülését, de azt nem hiszi el a föníciaiaknak, hogy keletről nyugat felé hajózva jobbfelől sütött rájuk a nap. A perzsa uralkodó, Dareiosz is utánozni próbálta Nekósz expedícióját, de az általa küldött Szataszpészt annyira elcsigázták a hatalmas távolságok, hogy néhány hónap után visszafordult. Mielőtt a nagy király karóba húzta volna őt, beszámolt róla, hogy az őserdőkben pálmalevél ruhákba öltözött emberek laktak, akik a perzsák láttán rémülten menekültek a bozótba.

A karthágóiak a Kr. e. 5. századtól kezdve egyre délebbre hatoltak Afrika partjai mentén (északi irányban pedig Írországig jutottak el), de ők az ottani népekkel kereskedtek is. A néma kereskedelem úgy zajlott közöttük, hogy áruikat kirakták egy afrikai öbölben, majd füstjeleket adtak, és visszatértek hajójukra. Az őslakók, miután meggyőződtek róla, hogy az idegenek kellő távolságban vannak, előmerészkedtek, s a karthágóiak árui mellé letették azt, amit cserébe adni szándékoztak, majd eltűntek a fák közt. A karthágóiak megint partra szálltak, s ha megelégedtek a felkínált áru értékével, elvitték azt, ha nem, visszatértek a hajójukra, s megvárták, hogy a bennszülöttek még valamit felajánljanak. Így kereskedtek anélkül, hogy egyszer is látták volna egymást.

Az ókor legkitartóbb felfedezője a küzikoszi Eudoxosz volt. Valamivel Kr. e. 116 előtt a Vörös-tengerről kiindulva Indiába hajózott egy hajótörött indus tanácsait követve, s jelentős kincsekkel megrakottan tért haza. Második keleti útján Aithiopia partjainál egy gadeirai kereskedő hajójának roncsára bukkant, s ebből arra következtetett, hogy a hispániai hajó megkerülte Afrikát, így jutott el Aithiopiába. Hatalmas expedíciót szervezve indult neki harmadik útjának, ezúttal nyugat felé, átkelve a Gibraltári-szoroson. Három hajóján vitt magával zeneértő lányokat, orvosokat, művészeket, továbbá elegendő élelmiszert és vetőmagokat. Eleinte a nyílt tengeren hajózott, de társai betegsége arra kényszerítette, hogy a part mentén vitorlázzon. Amitől félt, bekövetkezett, hajója megfeneklett, s elsüllyedt. A roncsokból tudott építeni egy ötven evezős bárkát, de vissza kellett fordulnia. Mindenesetre olyan messzire jutott ezen az útján, hogy déli irányból elért egy olyan népet, amelyet aithiopiai utazásakor észak felől már felkeresett. Hazatérése után megszervezte újabb, ezúttal negyedik expedícióját, amely egyes források szerint valóban célba ért, más források szerint viszont nem. Akármi is az igazság, Eudoxosz méltó őse volt a nagy földrajzi felfedezések korában élt hajósoknak, s olyan teljesítmény fűződik a nevéhez, amelyet csak ezerhatszáz évvel később tudnak megismételni.

Fölösleges vidékek

Sztrabón, a nagy geográfus, Caesar és Augustus kortársa hatalmas művében leírja az egész ismert világ valamennyi országát, népét, s azt hinnénk, tudásvágya korlátlan volt. Ezért is meglepő az a megjegyzése, hogy csak az emberek által lakott földterület leírásával érdemes foglalkozni, ami attól délre vagy északra húzódik, még a tudomány számára is érdektelen. Nem is beszélve a kormányzati szempontokról. A Római Birodalom – Sztrabón szerint – már meghódította a világ legértékesebb területeit, s ami határain kívül maradt, az nemcsak érdektelen, hanem értéktelen is. Britanniát például fölösleges elfoglalni, mert lakói gyengék ahhoz, hogy Rómának ártsanak, s szegények ahhoz, hogy használjanak neki. Az ilyen vidékek elfoglalása és megszállva tartása sokkal drágább, mint amennyi adóbevételt valaha is jelenthetnének. Így aztán mindegy is, hogy igaz-e, vagy nem, hogy Britanniától északra, Thulé vidékén már nincsen sem föld, sem tenger, sem levegő, hanem valamiféle szivacsszerű anyag, amely a föld, a levegő s a víz keverékéből állt össze.

A Római Birodalom Hadrianus (117–138) császár után nem terjeszkedett tovább; elérte azt a nagyságot, amekkora még a korabeli eszközökkel valamennyire is áttekinthető és kormányozható volt. Hadrianus kora tehát tökéletesen magáévá tette Sztrabón tanait, s a világ Rómán kívüli részére, mint hódításra alkalmatlan, haszontalan vidékre tekintett. A hódítások megtorpanása Appianosz szerint nem a gyávaság vagy a gyengeség, hanem a bölcsesség jele. A rómaiak meglepő közönyössége, különösen, ha Eudoxosz mindent legyűrő tudásvágyával hasonlítjuk össze, a Birodalom belső problémáinak következménye volt. Ha a Birodalom saját válságát nem tudja megoldani, miért is érdekelné, mi található Thulétól északra? S az idők változása különben is ellenkező irányú fejlődést indított el. Bár a rómaiak egyre kevésbé érdeklődtek a birodalmak határárain túl élő barbár népek iránt, s nem is rokonszenveztek velük különösebben, azok egyre tömegesebben tódultak az országba, növelve annak amúgy is feszítő problémáit. Hiába fogadták azonban őket barátságtalanul, pontosan tudták, hogy ebben a fejlett országban jobban élhetnek mint saját vidékükön. A népvándorlás népei felfedezték maguknak új hazájukat, a Római Birodalmat.