Ugrás a tartalomhoz

História 1992-10

Glatz Ferenc , Németh György , Szlávik Gábor , Horváth Zsolt , Rosdy Pál , Domán István , Sipos Péter , Fodor Sándor , Wojtilla Gyula , Jemnitz János , Burucs Kornélia

História

6. fejezet -

Katolikus ünnepek, ünnepkörök, egyházi év

ROSDY Pál

Katolikus ünnepek, ünnepkörök, egyházi év

Az „ünnep” fogalma mai közgondolkodásunkban olyan kivételes, munkaszüneti napot jelent, amikor öltözködésünk, étkezésünk, egész napirendünk más, mint a hétköznapokban. Pihenünk, szórakozunk, látogatóba megyünk, egyszóval kizökkenünk a napi kerékvágásból.

Még mindig az ünnep általános, ha tetszik profán értelmezésénél maradva megállapíthatjuk, hogy egyre kevésbé tudunk ünnepelni. Van, aki kemény munkával tölti az ünnepnapokat is, legfeljebb mást dolgozik, mint hétköznapokon. Van, akinek a féktelen italozás, duhaj szórakozás jelenti az ünnepet, vagy az alvás, semmittevés. Világjelenség korunkban, hogy elnéptelenednek a városok, mert sokan – és ez még a nemesebb ünneplést jelenti – vidékre, hétvégi házaikba húzódnak, kertészkedéssel, fürdőzéssel töltik ünnepnapjaikat.

A keresztény ünnep

Az ünnep hagyományos vallási, keresztény tartalma is él még korunkban, csak nem oly meghatározó erejű társadalmi jelenség, mint valaha volt. A keresztény ünnep elsősorban „kultikus pihenést” jelent, vagyis olyan napot, amikor a templomi liturgiában és azon kívül is Isten tiszteletében, Jézus misztériumában „nyújtózik”, üdül fel a lélek, és ehhez társul a családi körben zajló szórakozás, beszélgetés, látogatás fizikai felüdülést is jelentő ünneplése.

Az ünnep „kultikus pihenése” fejeződik ki a bibliai teremtéselbeszélésben, amikor a teremtő Isten hat napi tevékenység után a hetedik napon megpihent. A dolgozó, munkálkodó ember számára az „Úr napja” nyújtja a nagy alkalmat, hogy ne csak majd földi élete végén, de már itt e földi tereken is, bizonyos fokig része legyen az örökké való, változhatatlan Isten „örök nyugalmában”. Ha van „kultikus pihenése”, ha Istennel egyesül nyugalmában, akkor lehet a hétköznapokban társa a Teremtőnek munkájával is. A pihenéstelen munka nemcsak testi-lelki egészségünket őrli fel, de megfosztja attól az áldástól is a munkát, amely nélkül robottá válik. „Ha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt” – mondja a 127. zsoltár.

Jellemző, hogy a társadalmi, állami, nemzeti ünnepeknek is van „liturgiája”, legalábbis profán „szertartásai”, és ezek csak akkor válnak üressé, ha olyanok kötelező részvételével zajlanak, akik az ünnepelt eseményt bensőleg nem tudják átélni, eszmei tartalmával nem tudnak azonosulni. A vallási ünnep liturgiája is azoknak válik terhessé, akik lélekben nem tudnak azonosulni tartalmával, következésképp nem is igénylik annak külsőségeiben színes „játékát”, nem értik jelképeit. A liturgia azonban visszaható erejű is. Aki átengedi magát a „szent színjáték” hatásainak, ösztönzést kaphat az ünnepelt igazság, üdvtörténeti esemény benső átélésére. Ha csak néző marad, kívülálló, akkor legfeljebb idegen pompát, mozdulatokat, éneket, valami „produkciót” kap. (Ezért is küldték ki ősidőkben a még nem beavatott hittanulókat a mise áldozati részéről, és ezért ellenzik sokan a liturgikus szertartások televíziós közvetítéseit manapság.)

Azt a logikus szerkezetet szeretném felvázolni, amelyik megtartja, illetve ünnepkörökre rendezi a keresztény katolikus ünnepek különböző rangú rengetegét. Ma ugyan már jóval kevesebb a katolikus naptárban is a pirosbetűs és „főünnep”. (A középkorban – kevesen gondolnak erre – az 52 vasárnapon kívül közel 52 pirosbetűs, munkaszüneti nap évi átlagban már megvalósította az ötnapos munkahetet, korunk szociális vívmányát.)

A húsvéti ünnepkör

A katolikus ünnepek kerete az egyházi év. Ez a polgári évtől eltérően nem január 1-jétől december 31-ig tart, hanem ádvent első vasárnapjától (november végétől, december elejétől) a 34. évközi vasárnapig, az egyházi év utolsó vasárnapján tartott Krisztus király ünnepig. Ezalatt az egyházi, vagy liturgikus év alatt mindenekelőtt Jézus Krisztus földi életének eseményeit idézik fel az ünnepkörök, ünnepnapok. Ez Krisztus megváltói művének, a Krisztus-misztériumnak ünneplését jelenti.

Az egész esztendő legfőbb keresztény ünnepe a húsvét. Magyar neve csak azt fejezi ki, hogy a nagyböjtöt követően, melynek ősi szigorúsága „húshagyó” kedd után, hamvazószerdától negyven napig tiltotta a hús „vételét”, most ismét magunkhoz vehetjük a húsételeket. A húsvét Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe. („Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitetek” – írja Szent Pál.) Ez az üdvösségtörténet központi eseménye, legfőbb ünnepe, egyszersmind az egész egyházi év, a katolikus ünnepek rendező elve. Mivel a keresztény hit szerint ma a feltámadt Krisztus él bennünk és velünk, megdicsőült létmódjában, ezért minden ünnepen, minden szentmisében Ő jelenül meg. Vele ünneplünk, a húsvétban összegződik Krisztus megváltó műve, a húsvét ünnepe rávetül az egész egyházi év minden más ünnepére. Vagyis az egyházi év nem összefüggéstelen egyvelege az ünnepnek, hanem a húsvét köré rendeződött minden más ünnep. A liturgikus év pedig nem mesterséges konstrukció, nem előre megtervezett ünneprend, hanem kétezer év liturgikus fejlődésének eredménye.

A vasárnap

Eleinte, az első keresztények életében csak a húsvét és annak hetenként való ünneplése, a vasárnap, az Úr napja létezett. Minden vasárnap „kis húsvét”. (Ezt legszebben az orosz nyelv fejezi ki, amikor „voszkreszenjének”, feltámadásnak nevezi a mi „vásár”-napunkat.) Éppen azért lett az Úr napja a keresztények számára a vasárnap és nem a szombat, mert Jézus vasárnap hajnalban támadt fel. A húsvét és a vasárnap megünneplése a „kenyértörés”, vagyis a szentmise megünneplését jelentette és jelenti. Az „utolsó vacsorán” vagy „Úrvacsorán” Jézus mutatta be az első szentmisét, amikor tanítványainak „megtörte” a Kenyeret, vagyis a testét „a világ életéért”. Itt történt meg a megváltói önátadás, amelynek „végrehajtása” történt a kereszten, elfogadása, igazolása pedig a feltámadásban. A „kenyértörés” nem csupán együtt étkezés, hanem testvéri együttlét, közösség Krisztussal. Nem „ájtatosság”, imádság, szertartás, hanem – a keresztény hit szerint – Krisztussal egyesülés a legbensőbb asszimiláció módján. Egyben „hálaadás”, azaz „eucharisztia”, mert megnyitotta az ember számára az „abszolút jövőt”, nem csupán a lélek halhatatlanságát, de az emberét. Ebben az istentiszteletben és vasárnapi nyugalomban – milyen nagy szükség volna erre ma is! – az ember ráfeledkezhet létének súlypontot adó valóságára. Hogyne örvendezne, hogyne ünnepelne!

Pünkösd

Húsvét ún. mozgó ünnep, tehát nem meghatározott dátumhoz kötött. Meghatározását az egyháztörténet során, tudjuk, többször vitatták, ma a katolikus egyház a többi keresztény egyházakkal történő egyetértéssel kész volna dátumhoz kötni. Mai kiszámítását a niceai zsinat döntötte el 325-ben: a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21-ét) követő holdtölte utáni első vasárnap. Vagyis március 22–április 25. között valamelyik vasárnap. Naptári helyétől függ több más mozgó ünnep, az egész egyházi év alapszerkezete. Előtte 40 nappal, hamvazószerdán kezdődik a nagyböjt előkészületi ideje. Ennek jellegét a bűnbánat, böjt, imádságos elmélyedés, a hit ismereteiben való továbbképzés adja, mivel egykor a vezeklők, keresztségre készülők ideje volt.

Húsvét után 40 nappal van Krisztus mennybemenetelének ünnepe (magyar neve az elsőáldozások hagyományos napja lévén áldozócsütörtök). Húsvét után 50 napra van pünkösd ünnepe, a Szentlélek eljövetelének napja. Igazában ezek az ünnepek – valamely bibliai esemény felidézésével – a húsvét, Krisztus feltámadása és megdicsőülése egy-egy mozzanatát jelenítik meg. Didaktikusan szemléltetnek valamit a misztérium teljességéből.

Meg kell jegyeznünk, hogy húsvét és pünkösd egyaránt ősi előtörténetű ünnep, előzményei rokon tartalmúak már a zsidóság ünneprendjében is, de Krisztus misztériumában nyertek keresztény tartalmat.

Hamvazószerdától pünkösdvasárnapig terjed a húsvéti ünnepkör. Ez a legősibb, a vasárnapokban is élő keresztény ünneprend.

A karácsonyi ünnepkör

A másik ünnepkör csak a 4. századtól alakult ki, és időben is sokkal rövidebb: a karácsonyi. Legrégibb ünnepe a keleti kereszténység stílusában fogant Epiphania, Isten-megjelenés (magyar nevén Vízkereszt, január 6.). December 25., a betlehemi születés római ünnepe – mivel Jézus születésnapját nem ismerjük, és időszámításunk kezdőévét is csak a 6. században tett számítás (tegyük hozzá 2–4 évvel elhibázott számítás) alapján következtetjük, – egyben egy pogány ünnep „megkeresztelése” is.

Sol (Nap) isten legyőzhetetlenségét hirdette a kezdődő világosodás, s erről a keresztényeknek Krisztus világosságának megjelenése juthatott eszébe. Szent ez a nap, mert a megtestesülésben húsvét kiindulása, a szabadulás kezdete. A karácsonyi ünnepkör is előkészületi idővel kezdődik: ádvent (latin szó – adventus Domini – Úrjövet). Az ádventi hetek a Messiás-várás prófétai időszakára emlékeztetnek, továbbá előkészítenek a parúziára, Jézusnak az idők végezetén való dicsőséges újrajövetelére, és előkészítenek karácsony ünnepére. Karácsony után ünnepeljük a Szent Család vasárnapját, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján pedig Jézus bemutatását a jeruzsálemi templomban. Mindez tehát a gyermekségtörténet eseményeiben megjelenő Isten-fia, a húsvéti beteljesedés felé induló Megváltó ünneplése. A két ünnepkörön kívül eső vasárnapokat „évközi időnek” nevezik.

Mária és a szentek a katolikusoknál

A katolikus keresztény ünnepek másik köre Mária és a szentek tiszteletéhez kapcsolódik. A szenteket általában „mennyei születésnapjukon”, azaz földi haláluk napján tiszteljük „emléknappal”. Mária és a szentek napjai az 5. századtól gazdagították az egyházi évet, és ma sem lezárt ez a fejlődés. Hiszen épp a legutóbbi időkben születtek olyan új emléknapok, amelyek különböző népek, világrészek vértanúinak, hitvallóinak állítanak emléket, a világegyházi jelleg jobb érzékeltetésére.

Az apostolok és vértanúk ünnepei eleinte legtöbbször a tiszteletükre emelt bazilikák felszentelési ünnepei voltak. A középkorban hihetetlenül megnőtt a szentek tiszteletének jelentősége, és ünnepeik megtöltötték a liturgikus naptárt.

A II. vatikáni zsinat (1962–1965) liturgikus reformja csökkentette a szentek liturgikus ünnepnapjainak számát, és gondoskodott arról, hogy azok ne nyomják el, ne szorítsák háttérbe az egyházi év fő vonulatait, a megváltás krisztusi ünnepeit.

A középkor hajnalán alakult ki a pünkösd utáni Szentháromság vasárnapja, a 13. században az Eucharisztia külön ünnepe, az Úrnapja körmenettel, a 17. századtól pedig a Jézus Szíve-péntek. Ezek az ünnepek a teológiai fejlődés és a vallásosság új irányait fejezték ki.

Külön ünnepcsokor a különösen magyar földön igen kedvelt Mária-ünnepek sora, melyek átjárják az egész esztendőt. A szentek közül Jézus édesanyja a legelső a katolikus kultuszban. A 4. században azonban még csak egyetlen Mária-ünnepet ismertek, karácsony előtt az Angyali Üdvözlet vasárnapját, az Istenanyaság ünnepét. (Ma január 1-je az Istenanyaság ünnepe, az Angyali Üdvözleté pedig március 25., a Gyümölcsoltó Boldogasszony.) Az 5. században Keleten már ismert volt Nagyboldogasszony augusztus 15-i ünnepe, mely Szent István óta szinte nemzeti ünnep lett hazánkban. (Mária mennybemenetelének ünnepe.) A népvándorlás viharos korszaka új Mária ünnepeket hozott, a bizonytalanságban élők oltalmára. A 9. században a frank birodalomban született az összes szentek együttes ünneplésére a november 1-jei Mindenszentek, a győzelmes, megdicsőült egyház ünnepe. A cluny apátság fűzte hozzá a szenvedő egyház napját, a Halottak napját.

*

Az egyházi év ünnepei egyrészt a keresztény katolikus tanítás igazságait mélyítik el a hívőkben, ugyanakkor kifejezik a teológiai és hitéleti fejlődés szemléleti változásait, de átjárják századokon át a profán életet is, és így művelődéstörténeti, néprajzi hagyományviláguk is jelentős. Mindezt itt csak felvillantani volt módom. A liturgiatörténet kiterjedt tudományág, magyar művelői közül Mihályfi Ákos, Radó Polikárp és Mihályi Gilbert neve emelkedik ki. Műveikben mélyebb ismeretekre lel az érdeklődő.