Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

2. fejezet -

Fűtés az őskorban

VÉKONY Gábor

Fűtés az őskorban

A főemlősök közül és között megteremtődött ember, a Homo kezdetben ugyanúgy viselkedett a természet viszontagságaival szemben, mint a többi főemlős: egyszerűen alkalmazkodott hozzájuk. Történetének, pontosabban fajtörténetének kezdetén a hideghez alkalmazkodnia sem kellett, lévén olyan területen elterjedve, amely a trópusi övezetben fekszik, a mai Kelet-Közép-Afrikában. Hideggel persze ezeken a fennsíkokon, ezen a szavannavidéken is találkozott a két–másfél millió évvel ezelőtti Homo habilis, de amennyire vitatott pontos helye az emberfejlődésben, elválasztása vagy éppen egybetartozása az Australopithecusokkal, éppen annyira vitatott és vitatható, hogy használta-e a tüzet. A telephelyein lévő égésnyomok ugyanis erdőtűz emlékét is őrizhetik, mi több, valószínűleg azt őrzik. Mégis jó okkal tehetjük fel, hogy az az emberelőd, amely már eszközöket készített és használt, használta a tüzet is. Ha tüzelt is, fűteni nem fűtött, nemcsak azért mert nem volt szüksége rá, hanem azért, mert a fűtés fogalma a – valamilyen módon – zárt térhez kapcsolódik.

A fűtés kezdetei

Egy–félmillió évvel ezelőtt Afrika keleti részéről szétrajzanak az emberek az egész Óvilágba, benépesítik egész Afrikát, valamint Európát és Ázsiát. Az előemberek csoportjai olyan területekre jutnak el, ahol állandó kapcsolatba kerülnek a kontinentális hideggel. Az e korban már gyakran tundravidéken élő embercsoportok embervoltát éppen az mutatja, hogy nem állat módjára alkalmazkodtak a változó környezethez, tehát nem vonultak el máshová húzódó természeti környezetüket követve, vagy éppen nem haltak ki, hanem mesterségesen védekeztek a viszontagságok ellen: testüket „ruhaszerűséggel” fedték be, egyszerűen szárnyékot vagy kunyhót építettek, barlangi lakukat tűzzel melegítették.

A tűzhasználat első biztos nyomát a Peking közelében lévő Csoukoutien barlangból ismerjük; félmillió évvel ezelőtt a pekingi előember, a Sinanthropus már „fűtötte” barlanglakását, de legalábbis tűz mellett melegedett. Az ekkori tűzhelyek egyszerű szabad tűzhelyek voltak, különösebb művi alakítás nélkül. Mivel az előember bizonyára még nem volt képes a tűz előállítására, a megszerzett természetes tűzzel meggyújtott tűzhelyet gondosan őrizte. Annak kihunytát persze akkor is minden módon akadályozta, amikor maga állította elő a tüzet, hiszen akár a csiholás, akár a dörzsöléssel való tűzgerjesztés igen fáradtságos és bizonytalan kimenetelű eljárás volt.

A tűzőrzés első biztos nyomát éppen Magyarországon, Vértesszőlősön találjuk. Ide 300 ezer évvel ezelőtt települt egy előembercsoport, e korszakban, e vidéken szinte „paradicsomi” környezetbe. A Gerecse hegység oldalán ugyanis végig hőforrások fakadtak, s ezek hatására a rideg jégkorszaki környezetben kellemes mikroklíma keletkezett. Nem véletlen, hogy e korszakban az ember másutt is a hőforrások környékét kereste fel, mint például a németországi Bilzingslebenben. Tüzelésre, melegítésre persze a „paradicsomi” körülmények között is szükség volt. A vértesszőlősi ember szabadtűzhelyt használt, ezeken a tűzhelyeken vastagon állnak az apróra tört, elszenesedett csontdarabok. Ezek a tűz megőrzésére szolgáltak, zsírtartalmuk miatt lassan izzottak, sokáig parázslottak, azaz akadályozták a tűz kihunyását. Valószínű azonban, hogy a parázs megőrzésére más módszert is alkalmaztak. Az átizzott csontréteget földdel borították, ezzel az eljárással még egy hét múltán is parazsat találhattak a tűzhelyen, amelyet könnyű volt újra lángra lobbantani. Annak nincs nyoma, hogy az előember tűzhelyei Vértesszőlősön kunyhókban is lettek volna, tehát a tüzelés zárt térben történt volna.

Tüzelés zárt térben

Ha a korai őskőkorban nem is lehetünk biztosak a zárt térben való tüzelés meglétéről, a következő időszakban, a középső paleolitikumban már feltétlenül számolhatunk ezzel. Ezesetben nem csupán a barlangokban való tüzeléssel. A Dnyeszter folyó mentén, a podóliai Molodován került elő a Neander-völgyi ősembernek az 50–60 ezer évvel ezelőtti telephelye, ahol egy ovális alaprajzú kunyhót találtak. A faszerkezetű kunyhó alját mamutcsontokkal erősítették meg. A 7–10 m2 nagyságú kunyhóban összesen 15 tűzhely nyoma került elő. Ezeket természetesen nem egy időben használták, mi több, még a kunyhót is átépítették időközben. Az azonban biztonsággal megállapítható, hogy e korban még nem volt a kunyhókban lévő tűzhelynek (vagy tűzhelyeknek) állandó, meghatározott helye, azt is mondhatnánk, hogy valahol a kunyhó belsejében tüzet raktak, persze nemcsak a melegedéshez, hanem egyéb célra is.

A több tűzhely megléte felvet azonban egy másik magyarázati lehetőséget is, amire néprajzi adatok alapján gondolhatunk. E szerint hosszabb tüzeléssel átmelegítették volna a földet, az izzó parazsat más helyre húzták, majd az átmelegített, átizzított rész mellé, illetve rá feküdtek lealudni. Ezzel a gyakorlattal persze nemcsak a megépített kunyhókban, hanem szabad téren is számolhatunk. De lehetett ilyen alkalmazása a korszak barlangi telephelyein megfigyelhető szabadtűzhelyeknek is. Ezekben azonban a tűzhelyek többnyire a barlangok állandó melegítését szolgálták, így bizonyosan ilyen az erdélyi Ponorohába határában lévő Bordul Mare barlang kettős tűzhelye, amelyet felállított kőlapokkal kerítettek. Ez egyrészt jelzi az állandó tüzelési hely megjelenését, de nem csak azt. Azt is, hogy 40–50 ezer évvel ezelőtt a Neander-völgyi emberek már „raktározni” is próbálták a keletkező hőmennyiséget: a tűzhely köré rakott kövek átizzódva a tűz lanyhulása után is őrizték a meleget.

A tüzelésben, illetőleg a fűtésben a középső paleolitikum után, a kései őskorban nemigen találkozunk nagyobb újítással. A Bükk hegységben lévő Istállóskői barlangba települt cro-magnoni emberek mintegy 30-35 ezer évvel ezelőtt egyik tűzhelyüket (a három közül a legnagyobbat) ugyanúgy kővel rakták körül, mint megtették azt jóval régebben a Neander-völgyiek. A keletkezett hő felhalmozása természetesen nemcsak a barlangokban volt fontos, hanem a szabadtéri telepek kunyhóiban is, sőt ezekben talán még fontosabb.

Az állandó tűzhely megjelenése

Mint számos adatunk tanúsítja, ebben a korban állandóvá válik a tűzhely helye. A kör alakú vagy ovális kunyhókban ezek mindig a központi helyet foglalják el, s a korábbi felszíni tűzhelyekkel szemben általánosabb a földbe mélyített, gödörbe rakott tűzhely. Ilyet Magyarországon is ismerünk, Ságváron, szemléletesebb példáink vannak azonban Kelet-Európából. Az ukrajnai Kosztenkin e század harmincas éveiben egy egészen nagy méretű, 31x8 m-es lakóépítményt tártak fel, amelynek középtengelyében nyolc tűzhely volt. A tűzhelygödrök 1 m körüli átmérőjűek és 40 cm mélyek, tele hamuval és égett csontokkal. Ezek a tüzelési maradványok sapkaszerűen a gödör fölé magasodnak, vörös agyag, égett csontok és széttöredezett kövek körítik őket. Az erős tüzelés izzó tömeget hozott létre a gödörben, de áthevítette a környező földet is, s a tűzhely köré rakott hőtartó anyagokat. Ily módon olyan mennyiségű hő halmozódott fel a gödörben, hogy az a téglakályhához hasonlóan árasztotta magából a meleget.

Ez a fűtőalkalmatosság (itt már igazán arról beszélhetünk) nagyobb hatékonyságú volt tehát, mint a későbbi tapasztott vagy kőből rakott kemencék, sőt, igazában a kemence korai változatának tarthatjuk (ahogy földbe vájt kemencéket még az Árpád-korban is ismerünk – igaz ezeknek oldalt volt a szája). Persze a szabadtűzhely továbbra is megmaradt, mint ahogy a tűz megőrzése is ugyanolyan fontos feladat, mint korábban (meg – tehetjük hozzá – jóval később, a középkorban is).

A kemence diadalútja

A felső paleolitikumban, a kései őskőkorban tehát nagyjából mindent kitaláltak, amit a fűtéshez ki lehetett találni. Ezek a praktikák máig is élnek, s nem véletlen, hogy a paleolitikum gyakorlata nem változott a jégkorszakot követően sem. A termelő gazdálkodásra való áttérés, a neolitikum előtt, ugyanazokkal a fűtési megoldásokkal találkozunk, mint korábban. Legfeljebb szabályosabban építették meg a tűzhelyet, mint a Vaskapu környéki mezolitikus, átmeneti kőkori településeken, Lepenski-viren vagy Vlasacon, téglalap alakban állított kövekkel körbe rakva. Abban az időben, a Kr. e 7–6. évezred fordulója felé, amikor másutt a nem állandó helyű szabadtűzhely melegített csak, a Közel-Keleten (például Jerikóban) már ismerték a tapasztott, zárt tetejű kemencét is.

Amit persze ott – mondanunk sem kellene – nem fűtésre használtak. A termelő gazdálkodás Közel-Keletről való szétterjedése a lényeges ismeretek – a termelés, a földművelés és állattartás – mellett magával vitte a „felesleges újításokat” is, mert hiszen a zárt tetejű, oldalt nyíló szájú kemencére elsősorban az agyagból égetett edények készítéséhez volt szükség. A kontinentális éghajlati övezetben viszont ez az alkalmatosság a hiányzó meleget is biztosította, noha hatásában, hőtartó képességében az agyagból tapasztott, domború vagy dongaboltozatos tetejű kemence nem ért fel a kései paleolitikum tüzelőgödreivel. Nem is terjedt el túl gyorsan.

A korai neolitikumban, a Körös–Sztarcsevo-kultúra idejében a Balkán-félszigeten és a Kárpát-medencében is általános az egyszerű szabadtűzhely, amilyen például Tiszajenőn egy oszlopos szerkezetű, tapasztott falú házban került elő. De ugyanebben a korban, Szajolon egyáltalán nincs tüzelési nyom, ahogyan egyszerű szabadtűzhelyekkel találkozunk Európa nagy részén, a vonaldíszes kerámia nagy méretű házaiban. Ha egyáltalán találkozunk: ezekből a házakból is nagyon gyakran hiányzik a tüzelés nyoma. Mivel ebben az időben, nagyjából Kr. e. 4000 körül, Délkelet-Európában már mindenütt elterjed a patkó alakú, domború tetejű vagy a dongaboltozatos kemence, nem kizárt azzal számolnunk, hogy olyan lakóházakban, amelyekben hiányzik a tüzelés nyoma, ácsolt faalapzatra tapasztott kemencék voltak (ezeknek nem maradt nyomuk), amilyenekkel később s az etnográfiai anyagban oly gyakran találkozunk. Ezeknek a kemencéknek nagyobb volt a hőmegtartó képességük, mint az egyszerűen földre építetteknek.

Apróbb újítások jelzik egyébként e korban a fűtési technika fejlődését. A kisebb hőtermelésű agyagkemencék gondosan megépített, tapasztott falú házak helyiségeiben állnak, ezekből sokkal nehezebben szökik el a meleg, mint a lazább szerkezetű kunyhókból. A hőmegtartás miatt a tűzhelyek és a kemencék aljára törött cserepeket tapasztanak, néha több rétegben is. Már a korai neolitikumban megjelennek azok a kemencék, amelyeknek füstelvezető nyílásuk van, mint azt a Mártélyon előkerült kemence-modell mellett különböző feltárások adatai, és egy kicsit későbbi időből a Tripolje-kultúra Popudnján előkerült házmodellje tanúsítja. A fejlődés betetőzése nálunk (de a Balkán-félszigeten már korábban is ismert jelenség) a kései neolitikus, Gorzsán előkerült több helyiséges ház, ahol minden helyiségben kemence állott, s mellettük még tapasztott és szabadtűzhelyek is. Ezen a szinten aztán az őskori ember nem is igen jut túl.