Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

Fûtõrendszerek az ókori Rómában

Fûtõrendszerek az ókori Rómában

A római társadalom a köztársaság utolsó évszázadában ismerkedett meg Kelet fényűzésével. Sulla diktatúrája alatt (Kr. e. 82–79) kapott lábra a görög életmód, lakáskultúra utánzása. Az ősi itáliai életről egyre lenézőbben nyilatkoztak. Egy évszázaddal később Seneca, akinek alkalma volt megnézni a Hannibált legyőző Scipio Africanus liternusi (a Kr. előtti 2. századból származó) villáját, a fürdőhelyiségről szólva megjegyzi: „manapság egy szolga sem merészkedne ilyen helyen mosakodni.” Az 5. században élt Servius Homéroszhoz írt kommentárjaiban úgy véli, hogy a rómaiak ősei az atriumban (előcsarnok) mutatták be áldozataikat, itt állt nyitott tűzhelyük, itt főztek és melegedtek, és füstös falai miatt hívják az atriumot fekete teremnek. Bár az ismeretterjesztő irodalomban sokáig tartotta magát ez a népi etimológia (ater–fekete), erre nézve nincsenek bizonyítékaink. Mégis sokan hivatkoznak rá, mivel a rómaiak egyáltalában nem ismerték a kéményt. Borzasztó füstösnek és kellemetlennek képzelik a hypocaustum (fűtőkamra) nélkül épített házakat. Közben elfelejtkeznek arról, hogy a rómaiak által használt faszén nem füstöl úgy, mint az ásványi szén vagy a frissen felvágott fa. Az egyik legismertebb ókori mezőgazdasági munka szerzője, Cato a tüzelésre való fa előkészítéséről írja: „Az olajfatuskókat és egyéb tűzifát nyers olajhabbal permetezd be, tedd ki a napra, jól igya magába, így nem fog füstölni és jól ég.”

A takarékos kezdetek

Ebben a korban, mint Seneca említett liternusi villalátogatásának kapcsán tudjuk, a konyhának külön kis helyiséget építettek, és mellé helyezték el a szűk, sötét fürdőkamrát, aminek nem volt ablaka, csak szellőlyuk látható. A melegvizet is könnyebben tudták ideszállítani, és a konyhai tűzhely melegével kifűtötték a vele egybenyíló, ablaktalan fürdőt is. Már itt megjelenik az az ötlet, hogy egy fűtött helyiségből több szobát is kifűtsenek.

A köztársaság korának (Kr. e. 6. sz. – Kr. e. 1. sz.) itáliai házaiban éppúgy, mint később az insulák (bérkaszárnyák) emeleti bérlakásaiban is a hordozható parázs üstök (Camini) mellett melegedhettek. A faszéntüzelésű melegítőknél nem a füst kiszellőztetésére, hanem a felgyülemlő szénmonoxid eltávolítására kellett ügyelni. Természetesen tudnunk kell, hogy Itáliában sokkal nagyobb gondot jelentett a nyári forróság, mint a pár hetes téli hideg ellensúlyozása. Annál meglepőbb, hogy mégis ezen az enyhe, kellemes éghajlatú vidéken alkották meg később a történelem legtökéletesebb fűtési rendszerét.

A rómaiak lakáskultúrája áll legközelebb a mai ember életkörülményeihez. A birodalom építészei megvalósították a központi fűtést, a nagy tömegek befogadására alkalmas lakótelepeket, megoldották a vezetékes ivóvízellátást és a fedett csatornarendszert. (Egy 4. századi feljegyzés szerint Rómában 46 602 bérház állott.) Sőt, megelőzték századunkat az energiatakarékosság fontosságának a felismerésében. Az építészet az esztétikum elé helyezte a komfortot és a fűtőanyaggal való takarékosságot.

Hőszabályozás és építészet

Legfontosabb szempontjuk a napenergia hasznosítása volt. Vitruvius* tanácsolja: északon meleg égtájak felé forduló boltozatos, zárt épületek épüljenek, míg délen É/ÉK felé tájolt, tornácos házakra van szükség. „Így ami kárt még a természet okoz, azt mesterségesen kell kijavítani” – írja. Ez annál tanulságosabb, mivel technikailag szinte a legtökéletesebb módját találták fel a belső tér hőszabályozásának. A központi fűtéssel a szobák padlója és a fala körben felmelegedett. A hypocaustumos fűtési rendszerrel az egész befűtendő légtérben 22–25 fok Celsiust tudtak egyenletesen biztosítani éjjel-nappal. (Ezt a saalburgi katonai táborban végzett utólagos rekonstrukciós kísérletek bizonyították.) Nincs olyan tökéletes kandalló, ami ezt produkálni tudná. De még a leggazdagabbak is módjával éltek a fűtéstechnika adta lehetőségeikkel.

Ifj. Plinius itáliai arisztokrata leveleiben két kedves villájáról is beszámol barátainak. A levelek tanúsága szerint csak a hálószobát és a fürdőt fűtötték. A többi termet a nap járásához alkalmazkodó ablakrendszerrel és szélvédett beugrók építésével tartották melegen. „Ide csatlakozik a félkör ívű szoba, melynek ablakai a nap pályáját követik”, míg egy másik kedvenc szobájáról beszélve megtudjuk, hogy: „egyik ablaka a kelő napsugaraival telik meg, másik pedig az utolsó alkonyi fényt őrzi, az előre nyúló ebédlővel beszögellést alkot, ahol a nap legtisztább sugarai gyűlnek össze, forrósodnak fel.”

Az építészek láthatóan szabadon bántak a falsíkokkal, tetszés szerint törték meg kiszögellésekkel, aszerint, hogy a tulajdonos azt a szobát mire kívánta használni, és az a tevékenység (tornahelyiség, könyvtárszoba stb.) milyen fényviszonyokat és milyen légkondicionálást kívánt. Mint Vitruvius is hangsúlyozza, törekedjünk a szimmetriára, de csak addig, míg az nem korlátozza a célszerűséget. A labdázó terembe csak alkonyatkor süt be a nap. A villa fürdőtermeinek hideg- és melegvizes medencéi is aszerint vannak elhelyezve, hogy mennyi napfényre van szükség. A hidegvizes medence északi fekvésű, mert fontos, hogy világos legyen, de soha ne süssön be a nap. A melegvizes medencét ellenben állandóan érje a napfény, és a fűtőkamra melegével csak a felhős napokon pótolják a napsütést. Nagyon hasznos a villatulajdonos számára, ha a villája közelében lévő faluban van közfürdő – hangsúlyozza Plinius –‚ mivel ha rövid időre érkezik le a birtokára, igen gazdaságtalan lenne a saját fürdőjét felfűteni.

A modern központi fűtés

A légfűtéses központifűtés-rendszer kialakulását Itália területén inkább a fürdőkultúra óriási divatja, mint az itáliai tél hidege tette szükségessé.

A hypocaustumot (a padlóba épített meleglevegő-fűtés, fűtőkamra) C. Sergius Orata római lovag találta fel a Kr. e. 1. században.

A helyiség kőpadlóját kb. 80 cm (közfürdőnél 120 cm is lehet) magas téglából vagy kőből készült oszlopok tartották. A téglaoszlopok lehetnek négyszögletesek, kerekek. De vannak olyan esetek, hogy nagyméretű téglalap alakú alapra helyezik a kisebb négyszögletes téglákat. Az ezekre az oszlopokra helyezett kőpadlót hívjuk lebegőpadlónak (suspensura). A padló kőlapjaira vastag terrazzo (márványdarabokból készül mozaikszerű kőpadló) réteget hordtak fel, hogy hézagmentes legyen. A falakra üreges fali téglákat helyeztek (tubuli), ez az üregrendszer továbbította a szobák falán keresztül a külső légtérbe a felmelegedett levegőt. A fűtés az épületen kívül levő kis helyiségből (praefurnium) történt. Itt égették el a tüzelőanyagot, és a falban elhelyezett szellőzőnyílásokkal huzatot idéztek elő. Így a praefurniumból áradó hő a padló alatt és az üreges falakban keringett.

A legegyenletesebb hőfokot a terem teljes padozatának a „lebegtetésével” érték el. Gyakran azonban csak fűtőcsatornákat építettek. A csatorna elhelyezése attól függött, hogy milyen irányból tudták elhelyezni a huzatot biztosító szellőző-nyílásokat. A csatornát átkötőnyílásokkal a szomszédos szobába is átvezethették. Vannak olyan épületek, ahol csak fűtőcsatornákat alkalmaztak. Van olyan eset is, ahol nincs az épületen kívül praefurnium, hanem a konyhából fűtötték a hypocaustumot. A nagy közfürdők hypocaustumok nélkül elképzelhetetlenek voltak. A birodalom északi provinciáiban a lakóházakban egész termeket fűtöttek, vagy fűtőcsatornák biztosították a meleget. A hypocaustum a provinciákban, mind a városokban, mind a villákban gyakori. Ez azt bizonyítja, hogy a fűtést nem érezhették luxusnak a tartomány lakói.

Savariában (Szombathely) az egyik insulában, ahol jól lehetett követni a szobák hypocaustum-rendszerének javításait, átépítéseit, az utolsó, késői periódusban feltártunk egy tubusokból (fűtőtéglák) épített ellipszis alakú „kályhát”. Az egyik terrazzopadlós terem sarkában két egymás mellé helyezett tegulán (cserépfedelen) erős égésnyomok voltak láthatók. A tegulán körbe még megfigyelhetők voltak az egymáshoz ívesen illesztett fali fűtőcsövek töredékei, a faltól távolabbi, hosszanti végén kibontottuk a kályha koromtisztító nyílását is.

Az insulák emeleti bérlakásaiban a központi fűtést nem lehetett megoldani. Ezekben a lakásokban éppúgy, mint a hypocaustum feltalálása előtt a domusokban és villákban, hordozható parázstartó serpenyőkben (caminus) és hordozható vas- vagy bronzkályhákban (fornaces) faszenet égettek.

A vidéki házakban a tapasztott kemencék példájára kandallókat (focus) is építettek. A vas vagy bronz sütőlapokkal, kályhákkal egybeöntött, hengeres tartályokban vizet melegítettek, mint a modern század eleji fürdőszobakályhákban. Az insulák egy-két helyiséges bérlakásaiban valószínűleg a konyhai tűzhely volt egyben a kályha is, ahol a hidegebb napokon melegedhettek.

* Vitruvius (Kr. e. 1. sz. második fele) római építész, hadmérnök, építészeti író. (A szerk.)