Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

5. fejezet -

A szobafûtés kezdete

KUBINYI András

A szobafűtés kezdete

Középkor

A mai távfűtéses lakásban lakó, estéjét villanyfény mellett eltöltő ember nehezen tudja elképzelni, hogy a korábbi időszakban ősei télen gyakorlatilag mind a meleget, mind a fényt nélkülözték, ennek ellenére nem hiányoztak a hosszú időt megéltek. 1471-ben Szabolcs megyében pl. kihallgattak sok idős embert két nemesi család régi rokoni összeköttetésének bizonyítására. Voltak magukat nyolcvan, kilencven, sőt százévesnek nevezők is, az azonban nyilvánvaló, hogy az ilyen kerekszámos életkorjegyzéseket nem fogadhatjuk el. Egy napkori öreg paraszt másként utalt korára: Lajos király idejében született. Nagy Lajos 1382-ben halt meg, azaz tanúnk kilencven éves, sőt valószínűleg ennél is idősebb volt.

Aggastyánunk (és társai) a Dunántúlnál akkor is elmaradottabb Felső-Tisza vidéki jobbágyok voltak, azaz elvileg sokkal rosszabb körülmények között éltek az urakhoz és a városi polgárokhoz képest, mégis hosszú életet élhettek meg. Most az életmódnak csak egy ágával, a fűtéssel, a fűtőberendezésekkel és fűtőanyaggal foglalkozunk. Ez – ahogy látni fogjuk – sok mindennel összefügg.

A fűtés a kezdetekben szoros kapcsolatban állt a sütéssel-főzéssel: azaz az étkezés előkészítésére szolgáló tűzhely volt egyben a lakóhely egyetlen meleget szolgáltató eszköze. Tűzhelyt említettem, ami azonban kettős értelmű szó. Elsődlegesen az ún. szabad tűzhelyet értjük alatta: azaz valahol, a szabadban vagy egy épületben tüzet raknak, többnyire a földön. A középkorban külföldön épp úgy, mint nálunk, megtaláljuk ezt, sőt az is biztos, hogy bizonyos ételek elkészítésére a szabadtűz volt a legalkalmasabb. Az Árpád-kori Magyarországon igen elterjedtek – a régészeti kutatások tanúbizonysága szerint – a cserépbográcsok, amelyeket csak tűz fölé felakasztva lehetett használni. (Biztosan valami kását vagy levest főzhettek benne.) Természetesen ezt szabadban is megtehették, nemegyszer lehet azonban feltárt Árpád-kori házakban tüzelés nyomát találni a földön. A házakban – és ez a tűzhely szó másik jelentése – azonban többnyire kemencék álltak. Ezek készülhettek kőből vagy agyagból, és a többségében egy helyiségből álló házban a bejárattal szembeni sarokban, esetleg a bejárat mellett voltak megtalálhatók.

Ezek a házak a földbe voltak mélyítve, bár nem hiányoztak az Árpád-korban a föld felszínére épített házak sem, de a legtöbb feltárt ház az előző típushoz tartozik. (A föld felszínére épített házak fából vagy paticsból* készültek.) A veremházaknak természetesen ablaka sem volt, a nyitott ajtón keresztül juthatott csak be fény, az ajtóhoz azonban kívülről le kellett menni. A kéményt még nem ismerték, így teljesen mindegy volt, hegy szabadtűzzel vagy kemencével fűtöttek, illetve főztek: a füst csak a tető nyílásain vagy a nyitott ajtón távozhatott ki a házból. A földbe mélyített házakból feltehetően kevésbé illanhatott ki a meleg, mint a föld felszínére építettekből. Akárhogy is van, csak a tűzhely vagy a kemence közvetlen közelében volt meleg, ott is csak addig, amíg a tűz égett, hiszen a kemence nem tartotta a meleget. A tűz volt egyben a világítás fő eszköze is. Elképzelhető, hogy egy ilyen füsttel és ételszaggal teli házban micsoda bűz terjengett! Nehézséget okozott még a tűz meggyújtása is. Csak tűzcsiholó acélból nyert szikrát használhattak, vagy arra ügyeltek, hogy legalább a parázs ne hűljön ki. Nem véletlen, hogy Szent István I. törvénye 9. cikkelye igen szigorúan bünteti ugyan a vasárnap a templomot fel nem keresőket, de kivételt tesz a tűz őrzőivel. A tüzet őrizni kellett nemcsak azért, mert nehéz volt a tűzgyújtás, de mivel ez a „fűtés” nagyon tűzveszélyes volt, azért is felügyelni kellett rá.

A kolostorok fűtése

Ne gondoljuk azonban, hogy – legalábbis a 13–14. századig – a birtokos urak sokkal jobb helyzetben voltak. Legjobban a szerzetesek fűtési szokásait ismerjük, akiknek előírásai még a meglevő lehetőségeket sem engedték kihasználni. Kiindulhatunk a kolostorépületekből. Ezeknél a célszerűség, a rendi előírások betartásához legalkalmasabb épületbeosztás uralkodott olyan mértékben, hogy mintegy típustervek készültek, amelyeket a ciszterciek terjesztettek el. E szerint a kolostor a templom mellett egy négyzetes udvart körülvéve épült fel. A keleti szárny emeletén volt a hálóterem, a dormitórium, amely egy nagy alapterületű, sok ablakkal ellátott helyiség volt, és amelyet nem volt szabad fűteni. Nem volt fűtve azonban a keleti szárny földszintjén a káptalanterem sem, ahol naponta összejöttek a kolostor ügyeit megbeszélni, sem az ugyanezen szárnyon levő szerzetesi munkaterem és a novíciusok, a szerzetesjelöltek terme sem. Ami talán még furcsább, hogy a templommal szembeni szárny közepét elfoglaló nagy ebédlőterem, a refektórium sem volt szabály szerint fűtve. Általában a refektórium nyugati szomszédja volt a konyha, itt azonban csak azok tartózkodhattak, akik ott dolgoztak. A kolostor egyetlen melegedő helyisége, a calefactórium viszont többnyire az ebédlő keleti szomszédságába épült.

Ez a helyiség a melegedésen kívül több célt szolgált: itt készítették elő a pergament és a tintát az íráshoz, itt nyírták meg megszabott időnként (pl. évente tizenkétszer) a barátok haját, illetve borotválták meg őket. Az érvágásra, amelyet egészségi okokból évente többször előírtak, ugyancsak itt került sor. Azaz csupa olyan dolog, amihez melegre volt szükség. (Íráshoz, olvasáshoz nem! Hányszor gémberedhettek el a barátok ujjai!) Számunkra a legmegdöbbentőbb, hogy az éttermet nem fűtötték. Ez különben érthető, Olaszországban, sőt Franciaországban sincs olyan hideg, mint az Alpesektől északra, így a rendi szabályzatok készítői erre nem gondoltak. Még leginkább az apácáknál tekintettek el ettől a szabálytól, és olykor fűtötték a refektóriumot. A késő középkorban aztán – külön engedéllyel – egyre több kolostor kérvényezte az ebédlő fűtésének engedélyezését. Az ausztriai lilienfeldi ciszterci monostor 1382-ben pl. engedélyt kért egy téli (azaz fűthető) refektórium létesítésére, ugyanis étkezés közben megfagy az ételük és italuk! Kemény hidegben ez egyáltalán nem lehetetlen.

A kandallótól a légfűtésig

A melegedő helyiségben a leggyakoribb fűtőeszköz a kandalló lehetett – legalábbis a 12. századtól. A kandalló is nyílt lángú tűzhely, amelynek azonban egy kürtője van, amely eltávolítja a füstöt, és gyakran egy primitív kéménybe vezeti. (Korábban és olykor később is, nyílt tűz mellett melegedhettek.) Ugyancsak a 12–13. századtól kezdve mutatható ki egy olyan fűtőberendezés, amely az antik hypocaustumok egyszerűsített változata, a légfűtés, sőt egyes esetekben a központi légfűtés. A 9. században egyes kolostorokban még római hypocaustum is volt. A középkori légfűtés eredete vitás, egy látszik biztosnak, hogy mint annyi technikai újítást, a szerzetesrendek terjesztették el. Jöhetett a keresztes hadjáratok idején a Közel-Keletről, ahol az antik rendszer tovább élt, mintául alkalmazhatták a helyi római maradványokat vagy egyszerűen kitalálták, pl. a téglaégetők mintájára.

A légfűtés – ahogy látni fogjuk – az egyházi intézményektől a világiak felé is elterjedt. Nem egy helyen Európában még épségben megvannak ezek a fűtőberendezések. A német lovagrend marienburgi (Malbork, Lengyelország) várában ki is próbálták a múlt században a berendezést, és ez igen nagy hatásfokot igazolt. Igaz, a jelek szerint ez nem volt általános. Nagyon röviden és leegyszerűsítve, a légfűtés a következő módon működött.

Többnyire pince- vagy földszinten, mindenesetre a fűtendő helyiség(ek) alatti szinten volt a fűtőkamra. Ennek padlója nemegyszer élire állított téglából állott, hogy jobban tartsa a meleget. A fűtőnyílás felett többnyire egy kis ablak volt, hogy huzatot biztosítson a tűznek. A fűtőkamra tetején, illetve azon helyiségek padlójában, amelyek összeköttetésben álltak vele, lukak voltak elhelyezve. Mialatt a fűtés folyt, a lukakat kő- vagy fémdugókkal zárva tartották. A tűz leégése, azaz a füstnek egy kéményen való eltávozása után kinyitották a dugókat, és a meleg levegő megtöltötte a helyiséget. A rendszer fejlettebb formájában a tűz és a nyílások között kőbordákon vagy téglahevedereken köveket helyeztek el, hogy tovább tartsák a meleget. Általában csak egy helyiséget, többnyire azt, amely a fűtőberendezés felett volt, fűtötték így, de pl. a jenai domonkos kolostorból 16 irányban vezették a meleg levegőt, és ezzel még a templomot is lehetett fűteni. Ez azonban már késő középkori. A fűtőkamrát másra, pl. kenyérsütésre is, fel lehetett használni. Ennek ellenére legkésőbb a 15. század végére általában felhagytak ezzel a fűtési rendszerrel, és rátértek a kályhafűtésre.

Ennek nyilván több oka volt. A kályha egyrészt füstmentesebb és többnyire magasabb hatásfokú meleget biztosít, a mázas csempékből összeállított kályha pedig esztétikusabb látvány is. A légfűtés esetében feltehetően nem lehetett mindig a füstöt kizárni, a szerkezet bármely hibája esetén falbontásra került sor, ami télen komolyabb zavarokat okozhatott. Egyes esetekben a hatásfoka sem lehetett túl magas, lényegében csak a meleg levegőt kibocsátó lukak környékét melegítette. Így a margitszigeti apácák refektóriumában vagy a lüneburgi városháza tanácstermében az asztal körül az ülőhelyeket melegítették. Egy spanyolországi utazó, Pero Tafur írja le, hogy amikor 1438-ban meglátogatta a boroszlói várat, ott az asztal körül lukas székeken ültek, hogy az ülőhely alatti melegítő nyílás legalább az altestet melegítse.

A fűtés elterjedése

Már az imént is idéztem olyan adatokat, amelyek ellentétben állnak a kolostorokról elmondottakkal. A változást, a fűtés jobb elterjesztését a kolduló rendek 13. századi megjelenése hozta. A szerzeteseknek szónokolni kellett – a bencések és a ciszterciek nem foglalkoztak pasztorációval, lelkigondozással – erre pedig fel kellett teológiailag is készülni, a koldulórendekben, főként a domonkosoknál sokan foglalkoztak tudománnyal, és ez módosulást hozott az életmódban. A nagy, fűthetetlen dormitórium (hálóterem) helyét a szerzetesi cellák foglalták el, ahol a barát nyugodtan, zavarás nélkül foglalkozhatott a tudománnyal. Már Humbertus de Romanis domonkos generális a 13. században engedélyezte a refektóriumok fűtését. A margitszigeti domonkos apácakolostorban a másutt melegedő céljait szolgáló helyiség – ez ebben a kolostorban a tálaló volt – alatti fűtőhelyiségből a refektóriumot fűtötték. A budai domonkos férfikolostorban több hypocaustum (légfűtő berendezés) működött, az egyik a kolostor iskoláját fűtötte.

A hőtartó kályha

A légfűtést nem sokkal a kolostori elterjedése után átvették a várakban is. Magyarországon Budán, Óbudán és más várakban is ki lehetett ezeket mutatni. A várakban különben főként a kandalló és a szabadtűzhely volt szokásban. A döntő változást, amely aztán mindenütt elterjedt, a szemeskályha és a füsttelenített szoba megjelenése hozta. Ahogy arra egy német kutató rámutatott: „a szoba volt a lakáskultúra egyik legnagyobb újítása”. A magyar szoba szó az ófelnémet stuba-ból (ma Stube) legkésőbb 1050–1150 körül került nyelvünkbe. A középkor második felében mindenütt elsősorban általában kívülről fűtött kályhával ellátott, gyakran fával borított falú és lepadlásozott helyiséget értettek alatta. Vitatott az összefüggése a fürdőkkel, hiszen a szoba, (stuba) szó ezt is jelentette. Most inkább arra hajlik a kutatás, hogy a különálló, egy helyiséges fürdő- és szárítóépületek, amelyek egyébként gyakran szaunaszerűen működtek, vezettek a szoba, mint a ház füsttelenített fűthető szobája, kialakulásához.

Ehhez természetesen fel kellett találni a hőtartó kályhát is. Ez lehetett egy zárt, de kívülről fűtött kemenceszerűség is, amelybe cserepeket, gyakran pohárformájú ún. kályhaszemeket is helyeztek. Ezek nem csak tartották, de jobban sugározták is a meleget. A középkor utolsó századaiban már megjelenik és mindenütt terjed a mai kályhacsempe elődje, amelyeket díszítettek, nemegyszer címerekkel, alakokkal láttak el, sőt színes mázzal is bevontak. A kályhákat nem a szobából fűtötték, fűtőnyílásuk a szoba falán kívül volt, így a füst nem juthatott oda be.

A szobakályha diadalútja

A szobakályha a 12. században az alpesi tartományokból – Dél-Tirol, Karintia, Stájerország, Svájc – kezdte meg rohamos diadalútját Észak-Európa felé. Először a mondott hegyvidék váraiban mutatható ki, de rövidesen átvették a kolostorok, valamivel később a városok és legutoljára a falvak. Magyarországon nem sokkal később szintén megjelenik. A 12. században hallunk ugyan a szoba fűtőiről, de ez még a fürdőházat jelentette, ami 1199-ben már kimutatható. A szoba fő jelentésével egy 1277-es oklevélben jelenik meg először.

Nem kell azonban arra gondolnunk, hogy a szoba megjelenésével a házak valamennyi helyiségének megoldották fűtési gondjait. A régebbi fűtési módok, beleértve a kandallót is, megmaradnak, csak a légfűtés tűnik el a 15. század második felére. Annak ellenére, hogy a magyar falusi házak zöme a 14. században már a földfelszínre épült (bár még mindig fából vagy paticsból), és immár a leggyakoribb a háromosztatú épület, amelyben a füstös konyhából már füsttelenített szoba nyílik (a harmadik helyiség fűtetlen kamra), hosszú ideig az marad általános, hogy egy épületben csak egy szoba legyen. Ezt találjuk a sokhelyiséges, olykor többemeletes városi, kő polgárházakban is, még a 15. század eleji Bécsben is. Az emberek ugyan a téli nappalokat már jól fűtött és füsttelen helyiségekben töltötték, aludni azonban a fűtetlen kamrákba mentek. Változatlanul voltak még városokban is szobátlan házak. Erre még városlátképekből is következtethetünk, nem minden háznak volt kéménye.

A szobák csekély száma nyilván következik a szoba, kályhája és kéménye készítésének költségeiből is, a kéményt tisztítani kellett: 1507-ben pl. Eger egy része leégett, mert kigyulladt a segédpüspök házának kéménye. A másik probléma a tüzelő beszerzése volt. Magyarországon sok volt az erdő, falun viszonylag könnyen juthattak hozzá tűzifához, az akkori fő fűtőanyaghoz. A fa volt azonban a fűtőanyag mellett a középkor egyik legfontosabb ipari nyersanyaga, így a városokban beszerzése nem volt olcsó. A késő középkorban különben Európa egyes részein az erdők pusztítása energia krízisekhez is vezetett.

* Patics: vesszőből font, sárral tapasztott fal. (A szerk.)