Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

13. fejezet -

Iskolák fûtése

KOVÁCS Éva

Iskolák fűtése

A tömeges népoktatás kora

„Az iskolaház vertfalú, náddal fedve. Az első szoba a tanítóé, a másik az iskolaterem. 35 gyermeknek igen tágas, van benne két hosszú asztal, négy hosszú pad, egy fekete tábla, egy négyszögű tanítói asztal. Mind a két szobát a konyhából fűtik” – írták jelentésükben a Tolna megyei Udvardi falu iskoláját 1816-ban meglátogató felügyelők. Miként a népiskolák többségében – ez idő tájt – a tanítói lakás itt is szorosan összekapcsolódott a tanteremmel. Az építés színvonalában, a fűtés, szellőzés, tisztán tartás módjában nem volt éles határ a tanító „laka” és a tanításra használt termek között.

Az 1868. évi népiskolai törvény nyomán megkezdődött a polgári (tömeges) oktatás mindennapi feltételeinek kialakítása. A tankötelezettség bevezetése megnövelte az iskolaépületek iránti igényeket is. Megjelentek az iskolaépítéshez és épületfenntartáshoz tanácsot adó mintatervek, építkezési utasítások. Ezekben már fokozatosan szétváltak a tanító „magán” lakhelyeként szolgáló és az oktatási célra használt „közösségi” helyiségek építési elvei. Ez a szétválasztás és általában a korszerű építési elvek elsősorban a tervezetekben s egyes mintaépületekben érvényesülhettek. A népiskolák többségénél még évtizedekig meglehetősen nyomorúságosak a körülmények.

Gönczy Pál, az Eötvös-féle Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium osztálytanácsosa 1870-ben jelentette meg a korszerű iskolaépületek mintájául szolgáló népiskolai épületterveit. A tervek az alábbi egységes szempontokat „követték”: az egészséges épület és környezet biztosítása, a maradandóság, a fejleszthetőség (az épület továbbépíthető legyen), a gyermekek lelki és fizikai szükségleteinek figyelembe vétele.

A népiskolák kiadásai, 1885–86

Összes kiadás: 14 285 440 frt = 100%

20 940 rendes tanító javadalmazására: 67, 30%

3040 segédtanító díjazására: 6,69%

23 838 tanterem fűtésére, tisztogatására: 6,50%

Taneszközök, tanszerek beszerzésére: 1,45%

Szegény tanulók segélyezésére: 1,18%

Ingatlanra, építkezésre: 11,81%

Vegyes apróságokra: 5,05%

Forrás: A m. kir. vallás és közoktatásügyi miniszternek a közoktatás állapotáról szóló és az országgyűlés elé terjesztett tizenhatodik jelentése 1886/87. Bp. 1887

Tanterem: 14–16 oC

A korszerű iskola építésének alapanyagául Gönczy a követ vagy a kiégetett téglát javasolta. Megengedhetőnek tartotta a különféle – olcsóbb – helyi változatokat is: patics- vagy sövényfal, vályog, vertfal, fagerendákból épített fal. „Mert alig van e széles hazában jelenleg egyetlen község is, melyben a tanköteles gyermekek számához képest és amely befogadására elegendő iskolai helyiség volna, sőt igen sok község van olyan, melyben épen (sic!) nincs iskolai épület, vagy ha van is, az oly rossz állapotban van, hogy azt teljesen újból kell felépíteni” – sorjázta a gondokat a szerző.

A tanteremben a padok előtti 6–7 láb szélességű területen jelölték ki a tanítói asztal, a „könyv- és szertartó szekrény és az iskolai állótábla” helyét. Fontos tartozék volt a padok végeinél elhelyezett kályha. A mai ember számára meglehetősen zsúfoltnak és hidegnek tűnő tanterem fűtése összhangban kellett hogy álljon a szellőztetéssel. „Az iskolai terem levegője, mivel azt sok gyermek szívja [60–80] be, és bele sok felemésztett levegőt lehel és gőzölög ki, igen hamar megromlik, s a gyermekek egészségére igen ártalmas” – írta Gönczy Pál. Az épületekben az ajtó-ablak szellőztetés csak nyáron volt alkalmazható. Tavasszal, ősszel a gyerekeket kiküldték a szünetekben az udvarra, a szünet 5–8 perce alatt a terem kiszellőzött. Télen – írja szerzőnk – „sokszor oly hideg van, hogy a gyermekeket kibocsátani veszedelmes, sőt a befagyott ablakokat ki sem lehet nyitni.” Ezért javasolta épületterveiben Gönczy a kályhával és a kéménnyel egybe kötött „szellőztető készüléket”.

A gazdag iskolák és fenntartóik számára jó megoldás volt ilyen központi fűtés (és szellőzés) megépítése: „Vannak iskolai épületek, melyeket egy nagy kályhából a földalatti részből (pincéből) fűtenek, itt a kályhát környező melegítő szobából csöveken szokás a meleget minden tanterembe felvezetni. De hogy ez a meleg levegő egyszersmind friss levegő is legyen, a kályhát környező melegítő szobába kívülről friss levegőt eresztenek be, s megmelegedve ezt vezetik be a tanterembe; e vezető cső nyílása rendesen a padló közelében szokott lenni.” A felemelkedő, elhasznált levegő a padlás közelében levő nyíláson keresztül, majd a fedélen át a szabadba vagy a kéménybe vezetődött. Ez a tetszetős fűtő-szellőző rendszer falusi iskolákban nehezen alkalmazható – ismerte be Gönczy Pál. Az ok: „az épület szerkezete és költséges volta”, s mert az ilyen berendezésekhez több fűtőanyag szükségeltetik, mint az egyszerű kályhákhoz. Bármely fűtési módot alkalmazta is az iskola, az előírás a tantermi hőmérsékletet 14–16 Celsius-fokban határozta meg.

„Köpenyeges vaskályha”, 1897

A fűtés és a szellőzés összekapcsolt megoldását tartották fontosnak a majd harminc év múlva (1897. évi 72 370. VKM sz.) kiadott mintatervek és építkezési utasítások készítői is: „Az iskola levegője ugyanis a legfontosabb tényező az iskola egészséges vagy egészségtelen voltában” – írták. A drága fűtésrendszerek helyett azonban a „köpönyeges, feltölthető vaskályha” alkalmazását javasolták a népiskoláknak. (Ahol bővében volt tűzifa, ott a cserépkályha is megfelelt.) A mintatervekben hangsúlyozták a kályha gondos kiválasztásának fontosságát. Tíz méternél hosszabb tanterembe két kályha beállítását javasolták. Felhívták a figyelmet a tanulók védelmére is: a „belülfűtő vaskályha minden ajtaja (tüzelő- és hamuajtó) kulccsal záruljon, hogy a gyermekek ne játszhassanak a tűzzel”. Különösen célszerűnek látszott a szellőztető (ventiláló) köpenyeges vaskályha beállítása, „mely levegő-csatornával bír a padló alatt ki az udvarra, utczára, a honnét a friss levegő a kályha és a köpenyeg közé áramolva, fölmelegedve jut a terembe”. Előírás volt a ventiláló kályha szabályozhatósága („köpenyege alul tágas ajtóval bírjon, mely megnyitásával a levegő-csatorna záruljon”). Enyhébb időszakokban ez az ajtó jelentősen megkönnyítette a fűtést-szellőzést. „Túlságosan zord időben és olyankor, a mikor nincsenek még gyermekek az iskolában, ezen ajtó feltárása mellett fűtenek, a midőn a terem fűlik ugyan, de hideg külső levegőt nem kap; enyhébb időben, félig zárt ajtó mellett fűtenek, amikor közepesen fűt és szellőz a kályha, végre még enyhébb időben, avagy ha bűz van a teremben, egészen elzárják a belső ajtót s így bőséges külső levegőt kapnak.”

Ha a kályha nem ventiláló, akkor a rossz levegő eltávolítására (a tanulólétszámtól függően) 1–3 szellőző kürtőt kellett építeni a terem belső hosszú falába. Ezek alul, a padlóhoz közel nyíltak, kulccsal zárhatók, tágíthatók és szűkíthetők voltak, s a falban felszállva kémény szerűen vezettek ki a háztetőn.

Az 1897. évi utasítások készítői a kályha elhelyezését a tanító melletti szobasarokban látták célszerűnek. Másutt sok helyet foglalt volna, sugárzásával terhelve a közelében ülő tanulót (ezt megelőzendő a kályha elé deszkából készült ellenzőt kellett állítani). A mintatervek maximum 12 m hosszú, 6,3–6,5 m széles, 3,8–4 m magas tantermet határoztak ideális esetben egy tanulóra 1–1,2 m2 terület jutott. (Mai előírás: 1,2–1,6 m2 )

A fűtés szempontjából fontos volt az ajtók és az ablakok elhelyezése is. A tágas, egyszárnyú, kifelé nyíló, küszöb nélküli (hogy ne botoljanak bele a nebulók) ajtót a tanítói asztal közelébe tervezték – védve a gyermekek egészségét a betoluló hidegebb légáramtól. Az ablak „keskeny, magasra nyúló, sűrűn álló, a terem területének 1/6-ánál nagyobb legyen” – szólt az előírás. Az ablakközöket keskenyre hagyták, hogy ne vessenek nagy árnyékot. A legkorszerűbbnek a jól záródó, könnyen nyitható kettősablak számított, melynek egyik szárnyát nyáron leszedhették.

Ki felügyelt?

Az iskolaépületek fenntartásáról állami iskola esetén a gondnokság, községi iskola esetén a községi, felekezeti esetén a felekezeti iskolaszék gondoskodott. Ezek utasításokba, házirendbe foglalták a tanítók fűtéssel és szellőztetéssel, az épület rendben tartásával kapcsolatos feladatait. Idézünk példaként egy helyi iskolai (Nagyölved, 19. század eleje) szabályzatot: „A tanítók a fűtésre gondot tartsanak, hogy az rendben és mértékletesen legyen, szintén az oskolaajtóra, kulcsra, kályhára, a három asztalra, egy fekete táblára, ivó korsókra gondot viseljen. Az oskolát minden nap ki kell söpretni... akkor az ablakokat is ki kell nyitogatni, a szobát szellőztetni, ugyanakkor helyes lészen az innivaló vizet is hozni...” A tanítók az osztályokban gyerekeket jelölhettek ki, akik a fűtés, szellőztetés, tisztán tartás rendjére ügyeltek. Nagyobb iskoláknál – a fenntartó engedélyével – külön iskolaszolga végezte ezeket a teendőket. Nekik feladatuk volt: „az iskolaépületnek, iskolaudvarnak tanítási célokra szolgáló összes helyiségeit, szertárakat, igazgatói irodát, tanácsszobát, bútorzatot, folyosókat, árnyékszéket, tornatermet stb. tisztán tartani, szellőztetni, a fűtést az igazgató által megállapítandó időközökben teljesíteni.”

Ki fizetett?

Természetesen az iskola fenntartója fizetett. Problémát jelentett azonban a szükséges tüzelőanyag mennyiségének meghatározása. A vitákat próbálta megelőzni a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium 1890. március 21-i rendelete (VKM 1890. 11 514. számú), amely a királyi tanfelügyelőkhöz szólt „az iskolai helyiségek fűtésére szükséges tüzelő anyag mennyiségének megállapítása tárgyában”. A rendelkezés feltárta, hogy „az állami és államilag segélyezett községi iskolák költségvetéseinek megállapítása alkalmával eddigelé tapasztaltatott, hogy a fűtendő helyiségek után megkívánható tüzelőanyag mennyisége nem a tényleges szükséghez mérten, hanem egyéni felfogáshoz képest minden reális alap nélkül irányoztatott elő”. Emiatt a minisztérium törzskönyv összeállítását rendelte el az oktatási intézmények fűtendő helyiségeiről, azok „légűrtartalmáról” és a szükséges tüzelő mennyiségéről. A törzskönyvhöz csatolni kellett a tüzelőanyag piaci árának kimutatását, a helyi fuvarozási és felvágatási költségek várható alakulását. 1908-ban vármegyénkénti bontásban állapított meg a minisztérium egy szorzószámot, a „helyi tényező” szorzószámát (VKM 103.440/1908). Ezt megszorozták a fűtendő helyiségek légűrtartalmával (csak a tantermek, az igazgatói iroda, a tanítói szoba volt ezen szorzószám szerint fűthető – a kapcsolódó lakások átalányt fizettek). A szorzás eredménye megadta a szükséges keményfatüzelő mennyiségét m3-ben, ezt kiegészítette még a fa piaci ára, a fuvarozás és a vágatás költsége, s így kialakult az adott iskola fűtési átalánya. (Érdekességképpen néhány megye helyi szorzószáma: Csík: 0,0669; Borsod: 0,0617; Csongrád: 0,0563; Veszprém: 0,0534; Fiume: 0,0382. – Vagyis az északi, hidegebb éghajlatú megyékben – természetesen – magasabb költségeket állapít meg.) Mindezek ellenére az iskolák fenntartásában nem a fűtés jelentette a legnagyobb költséghányadot. A miniszternek a közoktatás állapotáról szóló és az országgyűlés elé terjesztett jelentése szerint – mely az 1885/86. tanév adatait foglalta össze – 23 838 népiskolai tanterem fűtésére és tisztogatására a fenntartók a népiskolai összköltségvetés 6,5%-át vették igénybe. (Ez 1%-al több, mint a „vegyes apróságok” rovat költségvetési tétele.) Az egy-egy tanteremre jutó 38,9 forintnyi évi fűtési-tisztogatási költség – még a minisztérium szerint is – minimális volt.

Korszerűsítés–fűtésjavítás

Az iskolák korszerűsödésével s főképpen az igények növekedésével a fűtés költségei ugrásszerűen emelkedtek. Míg például a főváros 1909-ben 192 538 koronát költött iskolái fűtésére, 1912-ben ugyanez 304 021 koronát tett ki. Nem kis mértékben növekedett ez időben a világítás, a tanszerek, tankönyvek beszerzési ára, a házbérek, a különféle apróbb kiadások költség vetési aránya is.