Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

16. fejezet -

A lengyel kérdés a második világháborúban

FIGYELŐ

JUHÁSZ Gyula

A lengyel kérdés a második világháborúban

1939. nyár végén vihar előtti csend ült a világon. Órák voltak már csak hátra ahhoz, hogy a német hadigépezet hengere nekirontson Lengyelországnak, s ezzel az akkor még beláthatatlan következménnyel járó világháborúba rántsa az emberiséget.

Tévedés lenne azt hinni, hogy a német támadás szeptember 1-jén hajnalban váratlanul érte a világot. A magyar királyi külügyminisztérium például már 1939 májusában jelentést kapott Sztójay Dömétől arról, hogy a támadás várhatóan augusztus 31-én vagy szeptember l-jén fog megindulni Lengyelország ellen. Tévedés lenne azt hinni, hogy túl sokan gondoltak arra: Lengyelország megtámadása világháborúvá szélesedik. Tudjuk, maga Hitler sem hitt ebben. Leírták a Führer döbbenetét és hörgő kiáltozásait, amikor szeptember 3-án Ribbentrop jelentette neki Nagy-Britannia és Franciaország hadüzenetét. (Megint csak említésre méltó, hogy a magyar Teleki-kormány azon kevesek közé tartozott, akik már tavasszal sem hittek abban, hogy a német–lengyel konfliktus elszigetelt háború maradhat. Ezt nemzetközi tárgyalásokon is kifejtették, s később is, a forró napokban, a magyar külpolitikai cselekvés vezérmotívuma maradt.)

A háború 1939. szeptember 1-jén elkezdődött, három nap alatt világháborúvá szélesedett, s ezzel a lengyel kérdés a második világháború egyik legnagyobb és legfontosabb problémájává vált. Pontosabban az volt már a háborút megelőző dekádban is, hiszen a német–szovjet megnemtámadási egyezmény létrejöttének egyik feltétele Lengyelország felosztása volt, és a szovjet érdekszférák elismerése német részről, a Szovjetunió nyugati határai mentén. Hitler nagy árat volt hajlandó fizetni akkor, 1939 augusztusában, hogy az angol–francia– szovjet – ugyan kín-keservesen készülő – megállapodást meghiúsítsa, s ezzel a Lengyelország elleni támadást a lokalizált háború szintjén tartsa. Miért gondolt volna mást, amikor amúgy is az volt a tapasztalata, hogy az akkor már jó ideje érvényesülő appeasement politika lényegéhez tartozott az agresszió előli meghátrálás, a „béke” fenntartása mindenáron, jóllehet az nem jelentett békét az áldozatul esett kis országok népek számára, ellenkezőleg: mérhetetlen szenvedést és pusztítást. Mégis, nemcsak mi, az utókor tudjuk, de a náci vezéreknek és másoknak is meg kellett tanulniuk, hogy a hosszú, demokratikus fejlődésen átment országok (pl. Nagy-Britannia) politikai-erkölcsi kódexe más. Ott a rövid távú papírforma szerinti erőviszonyokkal szemben teljesen irreális döntések is elképzelhetők. Ilyen döntések napja volt 1939. szeptember 3-a.

A háborút persze nem úgy kell elképzelni, hogy az minden vonatkozásában valami előre kidolgozott ütemterv szerint zajlott. Ez még az első világháborúhoz viszonyítva sem volt így. Hitler kiszámíthatatlan lépései, a pillanatnyi helyzet sokszor dilettáns elemzéséből fakadó döntések – mert kezdetben sikert-sikerre halmoztak – a német alaposság, messzirelátás képzetét keltették. Pedig nem erről volt szó. A háború ment a maga útján, s ebben az első megemészthetetlen, elégethetetlen áldozat Lengyelország volt. Mindig újjászületett, mindig a legváltozatosabb formában jelezte a világ számára: Lengyelországot nem lehet megsemmisíteni.

A titkos záradék

Lengyelország második világháborús történelmével kapcsolatban mostanában sokat emlegetik az ún. „fehér foltokat”. Az egyetemes történetírás azonban ilyen fehér foltokat nem ismer. A nemzetközi irodalom okmánykötetekben, monográfiák és tanulmányok sokaságában régen feltárta már ezeket a fehér foltokat. Igaz, helyükön nagyon sötét ecsetvonásokkal tárul föl a valóság. Ezeket a mi tájainkon az ideológiai megfontolások vagy inkább félelmek leplezik. Az a fajta brosúra irodalom – mert történetírásnak alig lehetne nevezni –‚ amelyik még a sztálinista korszakból származóan a valóság és az ideológia közötti szakadékot kívánta áthidalni, a legegyszerűbb módszerekkel operált: tények letagadásával: az igazságot burzsoá hazugságnak minősítve, a hazugságot pedig igazságnak feltüntetve. Beszéljünk tehát a „fehér foltokról”.

Nem volt fehér folt a szovjet–német megnemtámadási szerződés története. A szerződés titkos záradéka sem, amelynek Lengyelországra vonatkozó része így szólt „A lengyel államhoz tartozó térség területi és politikai átalakulása esetén Németország és a Szovjetunió befolyási övezeteit hozzávetőlegesen a Narew, a Visztula és a San folyók vonala határozza meg. Azt a kérdést, hogy vajon mindkét fél érdekei kívánatossá teszik-e egy független lengyel állam fenntartását, és hogy az ilyen állam milyen határok között állna fenn, csak a további politikai fejlemények során lehet végérvényesen meghatározni. Mindenesetre a kérdést mindkét kormány baráti megállapodással fogja megoldani.”

A baráti megállapodás ideje 1939. szeptember 28-án jött el, amikor már 10 nappal a szovjet haderő kelet-lengyelországi bevonulása után német–szovjet határkijelölési és barátsági szerződést írtak alá Ribbentrop újabb moszkvai látogatása alkalmával. Ez módosította az augusztusi szerződésben megállapított határvonalat, amelyben a szovjet kormány lemondott a Visztula vonaláról, amelynek középső szakaszát a Bug helyettesítette. Lényegében tehát a Varsónál húzódó határ helyett körülbelül a Curson-vonal lépett életbe. Igaz, a lengyel lakosságú területek egy részéről való lemondás nyeresége az volt, hogy a litván állam a Szovjetunió befolyási szférájába került.

Nincs terünk arra, hogy ez alkalommal a barátsági szerződés egyéb vonatkozásait részletezzük. Arra sincs, hogy a két kormány nyilatkozatát vagy Molotovnak a Legfelsőbb Tanács rendkívüli ülésén elhangzott beszédét ismertessük, amely a „versailles-i szerződés... szörnyszülöttjének” nevezte Lengyelországot. Inkább arról szeretnék szólni, hogy voltaképpen itt kezdődtek az igazi torzulások a szovjet történetírásban (s nyomában majd a háború után a kelet-európai országokéban is), mert a lehetetlent kellett megmagyarázni: az agressziót békének, az önvédelmet és az agresszióval szembeni fellépést pedig háborús szándéknak. Molotov megadta a vezérfonalat a fentebb említett beszédében, amikor az „agresszió” és az „agresszor” fogalmak új tartalmáról beszélt. „Jelenleg – mondta–, ha az európai nagyhatalmakról beszélünk, akkor Németország az az állam, amely a háború gyors befejezésére, a békére törekszik, viszont Anglia és Franciaország, amelyek még tegnap az agresszió ellen harcoltak, a háború folytatását akarják, a békekötés ellen vannak.” Mert a hitlerizmust akarják megsemmisíteni. „De az ilyenfajta háborút semmi sem igazolja – folytatta. – A hitlerizmus ideológiáját, mint minden más ideológiát, lehet elismerni vagy lehet tagadni, ez – politikai nézet dolga. De mindenki megérti, hogy ideológiát nem lehet erőszakkal megsemmisíteni, nem lehet háborúval elpusztítani. Ezért nemcsak esztelen, de bűnös dolog is olyan háborút viselni, mint a hitlerizmus megsemmisítésére indított háború, amely a demokráciáért való harc hamis cégére alatt folyik.”

A háború értékelése

Ennek az álláspontnak korabeli következményei ismeretesek az európai kommunista pártok tragédiáiból. Kevesebbet beszélünk a későbbi történetírásra gyakorolt torzító hatásáról. Mert igaz, hogy a Szovjetunió megtámadása után az antifasiszta koalíció létrejött, de mivel a sztálini tévedhetetlenség eszméjéből fakadóan minden, főleg külpolitikai lépés helyes volt, valahogy meg kellett magyarázni az 1939–1941 közötti helyzetet. Így született meg a háború után az az elmélet, hogy a háború 1939–41 között mindkét fél részéről imperialista, igazságtalan háború volt.

A hidegháború időszakában ez egyértelműen leszögezett nézet volt tájainkon, szakirodalomban, tankönyvekben. Eljött azonban az „olvadás” időszaka, amikor ez az álláspont tarthatatlan volt már. Akkortól alkalmazták „az angol, francia nép részéről igazságos, kormányaik részéről igazságtalan háború” fából-vaskarikáját. S amikor már ezt is elrágta az idő vasfoga, jött, s tartósan megmaradt az, hogy a Szovjetunió háborúba lépésével, a háború igazságos jellege fokozódott. Reméljük, mostanra talán túljutottunk mindezeken.

Lengyel menekültek

Jó ideig a magyar történetírásban vagy legalábbis egy részében és a közírók körében is „fehér folt” volt a lengyel–magyar kapcsolatok és a lengyel menekültek története, különösen a háború első szakaszában. Mert ha a Horthy-rendszer – ugye – fasizmus volt, akkor az nem adhatott segítséget a német átvonulás megtagadásával a lengyeleknek. Ezért a Teleki-kormány lépését le kellett becsülni: nem volt jelentősége a harcok befolyásolása szempontjából. De mégis, az átvonulás megtagadása lehetőséget adott a lengyel menekültek beözönlésére. Akkor tehát meg kell vizsgálni a menekültek osztályösszetételét s azt, hogy honnan is menekültek. Ha „osztályidegen” volt, vagy pláne a szovjet megszállta területekről menekült – már baj volt, mert úgymond, még sincs minden rendben a menekültek jó része körül.

Elmúlt ez is, amikor jött a létszámvita, amely persze Magyarországon is egy politikai vita leleplezésére szolgált. Aztán ez is lekerült a napirendről. A Barátság a bajban című kötet, azt hiszem, méltó emléket állított és igazságos képet rajzolt a menekültekről és a magyar nép és kormánya magatartásáról.

1941 júniusától, a Szovjetunió elleni német háborúból úgy tűnt: a lengyel–szovjet viszony nagy tehertételei könnyebbednek, a görcsök oldódnak. Látszólag ezt támasztotta alá a londoni lengyel kormány képviselőinek moszkvai látogatása, és a diplomáciai kapcsolatok felvétele július 30-án. Két zavaró tényező azonban kezdettől beárnyékolta a jó viszonyt a lengyel és a szovjet kormány között, s gondot okozott a kialakuló nagyhatalmi koalícióban.

Szovjet–lengyel ellentétek

Az egyik az, ami szorosan összefügg a katyni mészárlás utóéletével. A lengyel kormányküldöttség ugyanis névsort vitt magával az eltűnt lengyel tisztekről, akik szovjet hadifogságba estek, azokról az ezrekről, akiknek tartózkodási helyét nem sikerült fellelni. A válasz akkor a „hol vannak”-ra az volt, hogy feltehetőleg megszöktek, és elhagyták a Szovjetuniót. 1943-ban a németek feltárták a tömegsírokat.

A másik a lengyel határok kérdése, amellyel kapcsolatban a szovjet kormány ragaszkodott az 1939 szeptemberében elért határokhoz, a szövetségesek viszont ezt nem kívánták végleges határnak elismerni.

A katyni ügy kipattanása, a lengyel emigráns kormány heves reagálása, a szovjet–lengyel diplomáciai kapcsolatok megszakításához vezetett, s baljóslatú árnyékot vetett a lengyel emigráns kormány által irányított ellenállásra, a Honi Hadseregre. Ezen nem változtatott semmit Sikorsky tábornok-kormányfő halálos repülőgép-szerencsétlensége és az emigráns kormány újjáalakulása. S tudjuk, akadt drámaíró, aki a tábornok halálát Churchill számlájára írta, akinek terhére lehetett Sikorsky szovjet-ellenessége.

Fehér foltok? Nem azok. Az információk óriási tömegét gyűjtötték össze a katyni ügyben már évtizedekkel ezelőtt, s publikálták okmánykötetek sokaságában. Igaz, ezek nagy része nem úgynevezett elsődleges forrás, vagy pedig hamisítványnak minősítették (főleg az orvosi vonatkozásúakat). A kereszt elhelyezése nemrégiben a tömegsírnál, az emlékhelyek felállítása talán mégiscsak előjele lehet a levéltárak megnyitásának, az igazság beismerésének.

Azok az angol források, amelyek a szovjet–angol viszonyban okoztak problémákat a fent említett okokból kifolyólag is, már 15 éve kutathatók a Public Record Office-ban. Magam közvetlenül csak a magyarországi vonatkozásait kutattam. S ebben a vonatkozásban is található utalás 1943-ban: a lengyelek és magyarok bizony gondot jelenthetnek a brit kormánynak szovjet relációban. Az 1943. június 7-i Molotov-jegyzékkel kapcsolatban olvashatjuk a Foreign Office egyik feljegyzésében: „van némi alapja annak a gyanúnak, hogy egy lehetséges lengyel–magyar–jugoszláv kombináció bizonyos fokig egyaránt vonzónak tűnik a magyarok és lengyelek számára. Valószínűleg mindent meg kell tennünk, hogy elejét vegyük az ilyen tendenciáknak, amelyet az oroszok mélységes gyanúval fogadnának.”

Más iratokat is idézhetnék, amelyek megtalálhatók a Magyar–brit titkos tárgyalások 1943-ban című kötetemben, s bizonyára a P. R. O. lengyel dosszié a direkt okmányok százait tartalmazza. A vita persze nem lehetett alapja politikai merényleteknek. Tudjuk viszont, hogy 1943-tól kezdve a szövetséges hatalmak minden tárgyalásán és a nagyok mindhárom találkozóján (Teherán, Jalta, Potsdam) egyik központi kérdés a lengyel kérdés volt. Leszámítva a német témákat, némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a szövetséges hatalmak diplomáciája a legtöbbet a lengyel kérdéssel foglalkozott. Az azokkal kapcsolatos iratok ma Nyugaton mind kutathatók, sőt feldolgozottak. Remélhető, hogy Európa e felén is olvashatók lesznek. Talán túl vagyunk már azon a nézeten, mely a népeket kiskorúságban kívánja tartani, s ezért úgy véli: „ideológiailag a dokumentumkötetek a legveszedelmesebbek”.

*

A lengyel nép irtózatos vérveszteséget szenvedett a második világháborúban. Mindig levert küzdelmekben, mindig levert felkelésben, s ha győztes csatákban is harcolt, mint Monte Cassinónál vagy a francia hadszíntéren a normandiai partraszállás után, mindig a legvéresebb ütközetekben.