Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

18. fejezet -

Közép-Európa és a föderalizmus mint rendezõ elv

HASELSTEINER, Horst

Közép-Európa és a föderalizmus mint rendező elv

A közép-kelet-európai térségre vonatkozóan bővelkedünk integrációs elképzelésekben. 1862-ben összegződtek Kossuth és a magyar emigráció tervei egy létrehozandó dunai államszövetségről. (A tervezet gyökere egészen a jakobinusok 1794-es alkotmánytervezetéig nyúlik.) Az elképzelés arra épült, hogy a Habsburg és török uralom felszámolása után Magyarország (Erdély csatlakozását népszavazással eldöntve) államszövetségre lép Romániával, Horvátországgal, Szerbiával és esetleg a kapcsolódó további délszláv tartományokkal. A csatlakozást népszavazás, illetve „törvényalkotó gyűlés” döntötte volna el. Közös lett volna a had- és külügy, a gazdasági irányítás. Kétkamarás közös parlament (a népességi arányokat is érvényesítve) töltötte volna be a törvényhozó, s egy szövetségi tanács a végrehajtó hatalmat. Az államszövetséget a nemzeti és vallási egyenjogúság, a tagállamok autonóm alkotmányos szabályozása jellemezte volna.

1918 tavaszán formálódott ki a polgári radikális Jászi Oszkár tervezete: létrehozni a Monarchia kibővítésével öt állam (Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország, Illyria) föderációját, Dunai Egyesült Államok néven. A szövetség egyensúlyozó szerepet töltött volna be Németország és Oroszország között.

1933-ban a szociáldemokrata Karl Renner (Ausztria első kancellárja) „A Duna-térség gazdasági és politikai problémái és a szociáldemokrácia” c. könyvében a közép-európai és délkelet-európai országok tízféle integrációs lehetőségét sorolta fel. Köztük pl. a Balkáni-föderációt (Jugoszlávia, Albánia, Görögország, Törökország részvételével), a „Kis Duna menti” föderációt (Ausztria, Magyarország, Csehország részvételével) vagy a Dunai föderációt (a kisantant és Ausztria részvételével). Renner a dunai térség szétdaraboltságát az európai béke legégetőbb kérdésének tartotta.

Már a második világháború idején felmerült a bolgár–jugoszláv konföderáció lehetősége. A terv atyja, Dimitrov, 1947-ben a bolgár–jugoszláv barátsági szerződés aláírása után konkrét javaslatokkal állt elő. A vámuniót, a gazdasági tervek egyeztetését, regionális együttműködést jelentő konföderációban, hosszú távon be akarták kapcsolni Romániát és Magyarországot is. A szovjet vezetés kezdetben óvatosan, majd teljes határozottsággal utasította el a tervek megvalósítását.

Alábbi cikkünk a térség gondolkodóira és politikusaira egyaránt ható föderációs elképzelések közös jellemzői: foglalja össze.

K. É.

A történelmi Közép-Európa

Közép-Európa tágan értelmezett régiója fogalmilag és területileg csak igen nehezen körvonalazható. A számos leírási és meghatározási kísérlet ellenére megállapítható, hogy precíz definíció és egyértelmű, valamint vitathatatlan területi meghatározás aligha lehetséges. Leginkább a kulturális és szellemi kritériumok segíthetnek a meghatározásnál, ezután a gazdasági és szociális modellek, mindkettő a sokféleség és policentrizmus (többközpontúság) jegyében. Különösen problematikusak és teljességgel vitatottak azok a kísérletek, amelyek Közép-Európát politikailag, geopolitikailag és földrajzilag kísérlik meg definiálni. Egy tágan értelmezett régiót aligha lehet politikai határvonásokkal – azok esetlegességeivel és változásaival – körülírni, még kevésbé geopolitikai rend- és uralmi elképzelésekkel. Hiszen ezek változásoknak vannak kitéve. Ezért joggal állapítható meg, hogy Közép-Európa tágan értelmezett régióként a 20. század első felében is, mint fenomén létezett. Erről különböző szempontokból vitatkoztak, ezt különbözőképpen látták, ezért és ez ellen küzdöttek is. Mint munkahipotézis és vitaalap, mégis vállalkozunk egy földrajzi meghatározási kísérletre, és ezt a hipotézist bizonyosan fokozatosan revideálni fogjuk.

Tágan értelmezve Közép-Európa kapcsán a Rajna és a Weichsel, a Nyugati Alpok és a Kárpátok vonala, valamint a Keleti- tenger és az Adria közötti területekről lehet beszélni. Ezen belül a szűken vett központi terület Ausztriával, Csehszlovákiával és Magyarországgal írható körül, amit a többi terület és régió koncentrikus körök alakjában ölel körül. Az aktuális hovatartozás éppúgy függött és függ a mindenkori történelmi fejlődéstől és az adott pillanatnyi helyzettől, mint a magukat illetékeseknek tartó embercsoportok és régiók döntésétől.

A föderalizmus fogalma

A legtöbb Közép-Európa-koncepció a 20. század első felében túlnyomórészt a föderalizmusnak mint rendező elvnek volt elkötelezve. Mivel a föderalizmusnak semmilyen általánosan elfogadott és modell értékű teóriája nem létezik, így érthető, hogy a föderalizmus fogalmára különböző definíciók kínálkoznak. Itt is adódik egy tágan értelmezett meghatározás, mely elképzeléseink vezérfonalává tehető, ugyanakkor egyes eseteknél fogalmi felülvizsgálatra szorul:

„A föderalizmus egy államon belüli, egy állam fölötti és egy össztársadalmi rendező elv, ami a részterületek és az egész kapcsolatának szabályozását és kiegyenlítődését szolgálja.” Századunk két világháborújának idején, illetve előtte és utána számtalan Közép-Európa-koncepció és -javaslat merült fel Európa középső régiójának átalakítására. Köztudott, hogy ezek az elképzelések nem valósultak meg. Mégsem haszontalan a meg nem valósult lehetőségekkel a történelmi folyamaton belül szembesülni, mert ezen keresztül a fejlődési alternatívák élesebben, világosabban és plasztikusabban kifejezhetők, valamint egy tisztább és pontosabb problémalátást biztosítanak. A meghiúsult és megvalósulatlan lehetőségek tisztább kontúrokat nyújtanak a történelmi folyamathoz, és fokozott ismeretértékkel bírnak a jelen számára is.

Most két kérdésfeltevésnek szeretnék figyelmet szentelni. Az első kérdés: melyek azok a kiindulóhelyzetek, motivációk, mozgatórugók, amelyek a föderalizmusnak elkötelezett Közép-Európa-koncepciók megfogalmazásához alapul szolgáltak?

Másodsorban: Milyen okok vezettek e koncepciók meghiúsulásához?

A föderalizmus-tervek „vonásai”

Először is vessünk egy pillantást a föderatív Közép-Európa-koncepciók mozgatórugóira és felépítési struktúráira.

1. A föderalista út a sok új megoldást szorgalmazó számára azért tűnt járhatónak, mert felismerték a közép-európai térség nemzetiségi-etnikai, nyelvi, vallási, kulturális és szociális sokszínűségét. Határrendezés tiszta és egyszerű nemzeti alapon nem volt lehetséges, ahogyan ezt különösképpen az I. világháborút lezáró Párizs környéki béketárgyalások bizonyították. Ezt a felfogást erősítette és támasztotta alá az a belátás, hogy a népek és a térségek olyannyira összefonódtak, hogy a feltétlen egymásrautaltság kézenfekvő volt.

2. A közös múlt és az abból adódó problémák, viták azt sugallták, hogy ezeket a nézeteltéréseket csak egy új föderális bázison lehetséges legyűrni. Feltételezték, hogy a föderalizmus hatásos a konfliktusok kezelésében.

3. A föderalizmusnak mint új megoldásnak vonzerejét növelni hivatott, hogy azt demokratikus intézményrendszerként összekötötték egy liberális és szociálisan kiegyensúlyozott társadalmi berendezkedés kiépítésének tervével. Ez a szempont lényegesen nagyobb súllyal jelenik meg a 20. századi föderáció-elképzelésekben, mint a 19. századi tervekben.

4. A válságszerű és strukturális gazdasági és pénzügyi problémák, amelyekkel Közép- és Délkelet-Európa államainak a két világháború közötti időben meg kellett küzdeniük, nagyon felerősítették az együttműködés és összekapcsolódás óhaját. Az előirányzott gazdasági és pénzügyi kooperációnak kellett volna a válságjelenségeket felszámolni, a szanálást és a stabilizációt elindítani és a relatív elmaradottságot – a Nyugathoz képest – közös modernizációval csökkenteni.

5. A közép-európai kisállamok és az ott élő népek külső fenyegetettségi érzése – veszélyeztetettség-érzés nagyhatalmaktól és egymástól – az idők folyamán növekedett. A föderális együttműködés, esetleges összekapcsolódás, stabilizáció biztonsági és védszövetségként működött volna. Egyensúly a pluralizmus révén – volt a jelszó. A kölcsönösen biztosított szabadságjogok és az önkéntes alapon kötött föderális megállapodás segítségével próbálták garantálni a közös és konszenzusos önmeghatározást.

6. A föderális együttműködés révén a hatalmi játékban elfoglalt saját, egyéni pozícióikat is javítani akarták. A konszolidációtól pedig a saját pozícióik erősödését várták egy kollektív, nemzetközi biztonsági rendszer felállítása folytán. Eszköznek tekintették ahhoz, hogy egyenrangú partnerként beléphessenek az európai nagyhatalmak közé.

7. Egy nagyobb föderális együttműködésbe való bekapcsolódás terve nem ritkán került előtérbe egy-egy nemzet részéről azért is, hogy érvényesíthesse a maga elképzeléseit a hegemóniára, uralomra, túlsúlyra; akár gazdasági, kulturális vagy politikai értelemben. A föderális rendező elv elvesztette egyensúlyozó funkcióját, és ürügyül szolgált a saját túlsúly védelmére, valamint definíciónk alapján a saját részterületnek az egésszel való egyenrangúvá tételére. Jellemző példák az ilyen hegemón motivációkra a német Közép-Európa-tervek nagy része, ezek között is Friedrich Naumann terve.

8. Igen jelentős hatású századunk Közép-Európa terveire a föderalizmus 19. századi teoretikusainak koncepciója. Röviden utalnék néhány politikai gondolkodóra. Elsőnek Alexis Charles de Tocqueville-t említem, aki 1831–32-ben az amerikai bírósági és büntetőeljárás tanulmányozása céljából, a francia kormány megbízásából, beutazta az USA-t. Tocqueville azonban inkább az amerikai államformának, demokráciának és föderalista államszervezetnek szentelt figyelmet. Az 1839/40-ben megjelent „De la démocratie en Amérique” című átfogó munkájával felkeltette Európában a föderalizmus iránti érdeklődést.

A francia szocialista, Pierre Joseph Proudhon 1863-ban megjelent „Du princip féderatif” című esszéjében az integrális, átfogó föderalizmust képviselte, amit a politikai terület mellett a társadalomra is, és mindenekelőtt a gazdaságra akart alkalmazni. Hatása az európai baloldal föderációs elképzeléseire volt jelentős. Elgondolásának egyik alapmotívuma a szembenállása centrizmussal és az állam túlsúlyával. A baloldalról szólva meg kell említeni azt a hosszantartó befolyást is, amit az osztrák szociáldemokrata Karl Renner írásai gyakoroltak egyrészt a nemzeti kérdés megoldása, másrészt a soktagú, föderális államfelépítés tekintetében. Föderalizmus és a személyiségi elv alkalmazása – ez volt az ő valóban eredeti hozzájárulása az összetettebb, nagyobb, multinacionális területek integrálásához.

Említenünk kell a konzervatív német politikai írót, Contantin Frantz-ot, aki az Otto von Bismarck által megvalósított kisnémet megoldással a Habsburg-ház fennhatósága alatt létrehozandó föderatív államszövetség gondolatát szegezte szemben. 1879-ben megjelent könyvében a következőket írta: „A föderalizmus magának a társadalommá válásnak az elve, a legkisebb csoportoktól a legnagyobbakig haladva. A házassági és baráti szövetségektől a Népszövetségig.”

Végül említjük a német jogtörténészt, Otto von Gierke-t, aki „Das deutsche Genossenschaftsrecht” (A német szövetkezési jog) c. négykötetes művével, valamint Johannes Althusiusról írott munkáival – aki az európai föderalizmusnak és a szubszidiárius közösségek ellenállási jogának egy korai képviselője volt – szintén nagy hatást gyakorolt a 20. századi közép-európai föderális elképzelésekre.

9. Példakép szereppel bírtak térségünk föderációs elképzelései számára a működő külföldi föderációs állammodellek. Újra és újra a Svájci Államszövetség, az Amerikai Egyesült Államok és a Német Szövetségi Köztársaság példáját idézik, és az ottani állapotokat tekintik célnak.