Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

19. fejezet -

Zsidóság a Monarchiában

ERÉNYI Tibor

Zsidóság a Monarchiában

Jászi Oszkár 1929-ben megjelent, a Habsburg Monarchia felbomlása c. művében a zsidóságot – a kapitalizmusban és a modernizációban betöltött szerepe folytán – a dunai birodalom megőrzésében érdekelt, „centripetális erőnek” minősítette. Ezt a tételt képviseli a témakör mai kutatója, William O. McCagg is, a Michigan State University professzora 1989-ben kiadott „A zsidóság a Habsburg Birodalomban” c. műve, amelyet a múlt évben a Cserépfalvi Könyvkiadó nálunk is megjelentetett.

McCagg – nagyon helyesen – nem a 19. századdal indít. Rámutat, hogy már a törökellenes ún. felszabadító háborúk során a birodalom pénzügyeinek intézésében zsidó bankárok, az árucserében pedig zsidókereskedők – alkalmazottaikkal, házuk népével együtt – nagy szerepet játszottak. A zsidóság számát a 18. század végén jelentősen megnövelte Lengyelország felosztása; Galíciának a Monarchiához csatolása. II. József reformjai már nemcsak emancipációs folyamatot indítottak el, hanem – viszonylag korai időszakban – meg is valósították a részleges emancipációt.

S itt kiegészítésül hadd utaljunk egy fontos tényezőre: a részleges emancipáció szinte szükségszerűen asszimilációs folyamatot indított el. A császár szándékaitól nem függetlenül a németség, a német nyelv és a kultúra irányában. (Gondoljunk pl. a német családi nevek bevezetésére.) A körülmények azonban – Magyarországot illetően – hamarosan megváltoztak. Az ország bizonyos fokú polgári átalakulását szorgalmazó nemesi és hozzá kapcsolódó honorácior réteg maga állt az emancipáció ügyének szolgálatába, míg – már Ferenc császár idején – a bécsi udvar inkább fékezte ezt a folyamatot.

Asszimiláció

A zsidóság múltjával foglalkozó valamennyi történész érinti az asszimiláció ügyét. Megítélésünk szerint azonban a megfelelő fogalmi tisztázás rendszerint elmarad. Mit értünk a zsidóság asszimilációján? McCagg szerint – végiggondolva a dolgot – a következetes asszimiláció nem jelent mást, mint teljes beolvadást, „önfeladást”. Ezt az álláspontot alá lehet támasztani azzal, hogy a zsidóság szétszórtan élt a birodalomban, sehol sem rendelkezett saját „nemzetiségi” területtel; a legkülönbözőbb népek – nemzetiségek – vették körül. Mégis, úgy véljük hogy az „önfeladás” csak egyik értelmezése az asszimilációnak. Az 1867-es osztrák nemzetiségi törvény elismerte a „néptörzsek” egyenjogúságát, és a nemzetiségek egyenjogúságát deklarálta az 1868-as magyar nemzetiségi törvény is. A hivatalos felfogás (a statisztikai hivatalok) és a társadalom többségének szemlélete (példa rá a kor szinte egész szépirodalma) a zsidóságot nem tekintette nemzeti kisebbségnek. (Ellentétben Kelet-Európa több országával.) Általában az a felfogás dominált, hogy a zsidóság a nagy kötőerőt jelentő vallás által meghatározott etnikai csoport, amely fenntarthatja – főleg megreformált, „neológ” formában – vallását, saját kulturális értékeit s ezekkel együtt is asszimilálódhat a nem zsidó (német–osztrák, magyar stb.) társadalomba. Ez a felfogás, amelyet – példának okáért – Sigmund Freud is vallott, eleve bizonyos kettős identitást tételezett fel. A magyar politikai vezetőréteg úgy vélte, hogy az effajta asszimiláció a magyarság pozícióit erősíti (erősítette is) a soknemzetiségű Magyarországon, és Ausztriát illetően hasonlóan vélekedtek az osztrák liberálisok is. A 20. század elején azután új folyamatok indultak. Így pl. a Csehországban élő zsidók jelentős része már cseh nemzetiségűnek, a másik jelentős „zsidó centrumban”, Triesztben és környékén élők olasznak – és ami a legmeglepőbb – a német–jiddis nyelven beszélő galíciai zsidók vagy 90%-a lengyelnek jegyeztette be magát. (A folyamatban jelentős része volt a cseh, olasz és lengyel „mivolt” társadalmi presztízsének; s általában az említett területeken a nemzeti öntudat fokozódásának.)

Zsidó rabbi – magyar nacionalista

A magyarországi problémákat jól ismerve McCagg szól a magyar zsidók zömének tudatos hazafiságáról, sőt azt is megjegyzi; itt „a zsidó rabbik egy része is magyar nacionalista”. (Persze, a számarányoknál és a tudatosan választott-vállalt hazafiságnál nem kisebb jelentőségű az az erőteljes hatás, amelyet a magyar irodalom, általában a magyar kultúra a századelő zsidó értelmiségi ifjúságára tett. Ennek a generációnak egyes kiemelkedő tagjai a későbbiekben maguk is magyar klasszikusokká váltak. Hasonló jelenségek ekkoriban csak Ausztria német nyelvterületein mutatkoztak.) Az akkori Magyarország közel egymilliós zsidóságából egyébként 1910-ben több, mint hétszázezer magyar nemzetiségű.

A zsidóság asszimilációja az osztrák, magyar, cseh stb. szakirodalom szerint is: folyamat. A zsidók – elsősorban az alpesi tartományokban és Magyarországon – viszonylag rövid idő, néhány évtized alatt német, illetve magyar, cseh stb. nyelvűvé váltak; beilleszkedtek az adott ország társadalmi–tudományos–kulturális–politikai életébe. Az asszimiláltak zöme azonban zsidó gyökereiről nem feledkezett meg. A „kikeresztelkedések” száma a liberális érában nem volt számottevő. (A magyar zsidóságnak pl. évente alig több, mint fél ezreléke.) A kilencvenes évek elejétől (amikor lehetővé váltak a „vegyes” házasságok) ezek aránya például Magyarországon átlagban tíz százalék körül mozgott. A számok az alpesi tartományokban (tehát a jelenlegi Ausztria területén) hasonlóak, míg Galíciában és Bukovinában, az ottani, zömmel óhitű, ortodox zsidóságot figyelembe véve lényegesen alacsonyabbak. A zsidóságnak a rendi korszaktól örökölt, kényszerű etnikai zártsága birodalomszerte csak lassan oldódott.

A szakirodalom, a történeti publicisztika és a szépirodalom a zsidó asszimiláció dolgában többféleképpen fogalmaz. Esetenként múlt időben; mint befejezett aktusról, máskor viszont mint folyamatról. Hadd emlékeztessünk arra, hogy Jászi említett művében „félig végbement” asszimilációról ír, és hasonlóan látja a kérdést vagy két évtized múltán Bibó István is. Ady, aki a probléma egyik legélesebb szemű megfigyelője volt, a tízes években azt nyilatkozta, hogy még egy-két generáció szükségeltetik a „teljes” asszimilációhoz. A kérdés lényege: mit tekintünk asszimilációnak; az áthasonulást, beilleszkedést – vagy a McCagg által említett „önfeladást”. Az első megoldás, jóllehet különböző – az irodalomból jól ismert – fonákságokat is felmutat, hatékonyan hozzájárul a művelődés, a társadalom sokszínűségéhez és egyben különböző értékek kölcsönhatásához. Ezt bizonyítja a századforduló Osztrák–Magyar Monarchiájának párját ritkító, európai viszonylatban is ki emelkedő, sajátos kulturális teljesítménye.

Társadalmi beilleszkedés

A zsidóságnak a társadalmi munkamegosztásban betöltött helye rendkívül fontos kérdés. Ezzel McCagg részletesen is foglalkozik. A tízes években mintegy ötvenmilliós birodalom népességénél 5%-a volt zsidó. A legfontosabb zsidó centrumok a városok (beleértve a fővárosokat) voltak, a zsidóság erősen urbanizálódott. A zsidók elsődlegesen most is a gazdasági életben (pénzügy, kereskedelem, ipar) helyezkedtek el, széles skálán: a bankvezértől a magántisztviselő gyakornokig, a gyártulajdonostól a kezdő mérnökig, hivatalnokig. (Az önálló kereskedők között arányszámuk birodalmi átlagban mintegy 50, a magántisztviselőknél 20% volt. Az orvosok és ügyvédek körülbelül fele Bécsben és Budapesten zsidó származású.) Az újságíróknál ez a szám 40% körüli, az ipari munkásságnál pedig a századfordulón 20–30%. A fővárosok egyetemi hallgatóinak 20–25%-a volt zsidó. Jelentős volt arányuk a vándorkereskedők, a boltiszolgák, bedolgozók, hordárok stb. soraiban. Magyarország egyes részein, Galíciában és Bukovinában nem volt ismeretlen a „parasztzsidó” fogalma sem. (Szatócs, fuvaros, kocsmáros, akinek van néhány hold földje, kisbérlő stb.) Figyelembe véve a galíciai zsidó szegénység – különböző intenzitású – bevándorlását, az alpesi tartományok, Magyarország és Csehország zsidó lakosságának jelentős része (mintegy a fele) a korabeli fogalmaknak megfelelően használva a szót „szegény ember” volt. A dúsgazdag nagybérlőt és a nyomorgó egyházszolgát egy világ választotta el egymástól.

Tovább nem időzhetünk a kérdésénél; azt azonban meg kell jegyezni, hogy a köztisztviselői karban és a fegyveres erőknél a zsidóság erősen alulreprezentált. Itt családi alapon töltötték be a helyeket; nem a kapitalizálódás által létrehozott új állásokról volt szó. Bár – és ez Európa-szerte ritkaságszámba ment – a k. und k. hadseregnek voltak zsidó tábornokai is. Az említett életlehetőségekért a kettős monarchia zsidó lakossága messzemenően lojális volt a dinasztia iránt; Ferenc Józsefnek, a „zsidók védelmezőjének” alakja Galíciában szinte folklorizálódott. Magyarországon némiképpen más volt a helyzet. Itt a császár-király nem volt ennyire közkedvelt; a hazai zsidóság az emancipációs folyamat megindítóját elsősorban Kossuth Lajosban, illetve a McCagg által – birodalmi viszonylatban – „zsidó barát forradalomnak” nevezett 1848-ban látta. Magyarországon zsidó (származású) politikusok elsősorban természetesen a liberális ás szociáldemokrata pártokban működtek, bár akadtak más politikai csoportosulásokban is. (Így volt ez Monarchia-szerte.)

Baloldal és zsidóság

Lévén a mindenfajta diszkrimináció ellen küzdő szociáldemokrácia vezérférfiainak jelentős része zsidó származású, s a zsidó munkavállalók (szervezett munkások és értelmiségiek) között is aránylag sok szociáldemokrata volt, a zsidóság történetével foglalkozó szerzők rendszerint behatóan foglalkoznak a szociáldemokráciával is. Ennek érdemeivel McCagg is tisztában van, de utal arra, hogy a sajátos zsidó problémákkal ez a politikai irányzat sem tudott „mit kezdeni”. (A Monarchiában „zsidó pártok” nem voltak; így az oroszországi „Bund”-hoz hasonló zsidó szociáldemokrácia sem.) Nem feledkezhetünk meg azonban a Renner–Bauer féle kulturális autonómia-elméletről, amelynek valóra váltása a kulturálison kívül tulajdonképpen lehetővé tette volna a perszonális, községi, sőt bizonyos értelemben a regionális autonómiát, elősegítve ezzel a zsidóság beilleszkedésének megkönnyítését, az asszimiláció különböző módozatainak kialakítását is.

Mindamellett az kétségtelen, hogy a szociáldemokraták „gyanúperrel”, esetenként értetlenséggel tekintettek a nemzeti-nemzetiségi kérdésre. Victor Adler, az ausztriai szociáldemokraták vezetője, éppen a kettős Monarchiában honos szakszervezetek és munkásotthonok kapcsán jegyezte meg: az előbbiek nemzeti különbség nélkül védik a munkások érdekeit, az utóbbiak pedig a maguk kulturális munkájával elősegítik, hogy a munkások a „nemzeti megosztottságon felülemelkedve” eljussanak az „értelmes emberi lét” birodalmába. Az 1918-as év eseményei azonban azt mutatták, hogy a nemzeti megosztottságon nem sikerült „felülemelkedni”.

Antiszemitizmus, cionizmus

Hozzátartozik a történethez természetesen a monarchiabeli antiszemitizmus problémája is. A különböző nagynémet irányzatok és – főleg kezdetben – a bécsi keresztényszociálisok hevesen zsidóellenesek voltak; a birodalom szinte mindegyik országában, majd mindegyik nemzetiség körében antiszemita politikai erők működtek, elsősorban éppen az asszimilálódókat véve célba, de kijutott a támadásból az „elzárkózóknak”, az ortodoxoknak is. Ahogyan Hitler, aki első politikai benyomásait a század fordulón az „elzsidósodott” császárvárosban szerezte, megfogalmazta: „Nem az a fontos, hogy a zsidó milyen, hanem az, hogy zsidó.” Nem véletlen, hogy a cionizmus atyja, a magyarországi származású neves publicista, Herzl Tivadar is Bécsben tevékenykedett; itt jutott el az „önfeladó” asszimiláció (kezdetben a teljes beolvadás híve volt) eszméjétől a „zsidó állam” gondolatáig.

Az Osztrák–Magyar Monarchia zsidóságának története nagy és bonyolult téma. Feldolgozását illetően McCagg komplex, kitűnő munkája gondolkodásra serkent, s nyilván újabb ösztönzést ad a további kutatásokhoz.