Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

20. fejezet -

Vallási társulások az ókori Egyiptomban

KÁKOSY László

Vallási társulások az ókori Egyiptomban

Bécsben az elmúlt kiállítási évad nagy szenzációja a páratlan gazdagságú ókori Egyiptom-történeti kiállítás volt. (Isten, ember, fáraó). A kiállítást rendezte: Dr. Wilfried Seipel. A katalógus szerzője: Dr. Christian Hölzl.

A határok nyitásával mind fontosabb lesz, hogy a magyarországi közönség figyelme ne csak a vásárlási lehetőségekre, hanem a kulturális kínálatra is kiterjedjen nyugat-európai útjain.

A história a következőkben rendszeresen szeretné tájékoztatni olvasóit a nagyobb külföldi, történelmi vonatkozású kiállításokról, rendezvényekről.

Az alábbiakban, Kákosy László cikke illusztrációjaként, képösszeállítást közlünk a mű katalógusa és a kiadott képanyag alapján. (A szerk.)

Mindenkor természetes vágya, sőt elemi létszükséglete volt az embernek, hogy valamilyen közösségben éljen. A család mint a társadalom sejtje a jelenig megőrizte az emberiség fennmaradását biztosító szerepét, a nagycsaládok, nemzetségek, törzsek viszont a társadalmi fejlődés egy magasabb fokán, az államiság keretei között háttérbe szorultak, felbomlottak. Ez a folyamat korán, Kr. e. 3000–2700 táján lezajlott Egyiptomban, amikor az egységes állam létrejötte után eltűnt az a törzsi-nemzetségi arisztokrácia, melynek óriási méretű hivalkodó sírjait az első két dinasztia idején még alig lehetett megkülönböztetni a királyi temetkezőhelyektől. A vérségi alapon álló közösségeket felváltották a mesterséges szervezeti keretek.

Alulról létrehozott, politikai vagy gazdasági érdekképviseletet felvállaló szervezeteknek egy centrális államban nincs helye, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy Egyiptomban több évezred folyamán is kevés nyoma van az ilyen kezdeményezéseknek. Természetesen voltak alkalmi politikai érdekközösségek, egy-egy trónkövetelőt támogató pártok, összeesküvő csoportok, mindezek azonban szinte mindig az illegalitás leple alatt működtek.

Világi és vallási egyesületek

Az azonos foglalkozási ágakban dolgozók a Ptolemaiosz-korban (Kr. e. 305–30) és a római uralom alatt álló Egyiptomban is létrehozhattak egyesüléseket, így például a sókereskedők Fajjúm területén, amiknek az volt a feladatuk, hogy felügyeljenek a sóértékesítés állami monopóliumának fenntartására. Külön szervezete volt a királyi parasztoknak, a színészeknek, atlétáknak és az adószedőknek is. Ezeknél jobban ismerjük azokat a vallási közösségeket, melyek főként a Ptolemaioszok alatt virágzottak Egyiptom különböző részeiben. Bár a szakmai egyesüléseknek is lehettek kultikus kötelességeik, előírásaik, a vallási és a szakmai egyesületeket mégis világosan megkülönbözteti egymástól az a tény, hogy az előbbieknél – amennyiben a foglalkozás egyáltalán szerepet játszik – ez mindig valamely templomhoz kötődik, vagy egyéb vallási vonatkozása van. Ezeket a kultuszközösségeket a démotikus papiruszok szenet-nek nevezik, a görög források szünodosz-nak. Nyilván a két szó összecsengése miatt választották ezt a görög terminust, bár etimológiailag és nyelvtörténetileg a kettőnek semmi köze egymáshoz. A közösségekre vonatkozó források nagy többsége Ptolemaiosz-kori, egy Louvre-ban őrzött papirusz alapján azonban tudjuk, hogy már a XXVI. dinasztia korában, II. Jahmesz (Amaszisz Kr. e. 570–526) fáraó uralkodása alatt is voltak szenetek.

A szenet mindig valamely isten tiszteletére jött létre: Amon-em-Opet (luxori Amon), Hathor, Hórusz, Mesztaszütmisz („Meghallgató Fül”), Szarapisz, Szobek, Zeusz Hüpszisztosz szerepel az istenek között. Egyik fő kötelességük volt – a patrónus isten kultuszán kívül –‚ hogy az állam iránti hűség jeleként az éppen uralkodó Ptolemaiosz királynak, feleségének és a dinasztia többi istenített tagjainak mutassanak be ünnepélyes égő áldozatot gyűléseiken.

A szent állatokat is tisztelniük kellett, elsősorban a krokodilusokat, Szobek isten földi megtestesüléseit, akik a Fajjúmban – ahonnan a dokumentumok egy jelentős csoportja származik – nagy szerepet játszottak a népi vallásban. Körmeneteiken kötelező volt a megjelenés.

A védelmező közösség

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ezek a kultuszközösségek csak valamely templom papjainak, a templomi alkalmazottaknak és egyes-hívőknek a jámbor gyülekezetei voltak. A működési szabályzatokból kitűnik, hogy a tagoknak szigorú fegyelemnek kellett alávetniük magukat, melynek megtartása viszont szociális biztonságot nyújtott számukra. A társaságok anyagi alapját a tagdíj biztosította, melyet havonta fizettek be, és ha valaki ezt elmulasztotta, büntetést fizetett. Mentességet jelentett a betegség, a börtön, vagy ha valaki perben állt a királyi kincstárral. Pénzbírsággal sújtották nemcsak azt a tagot, aki verekedést provokált vagy megütötte a közösség elöljáróját (leszónisz), hanem az elöljárót is, ha bántalmazta valamelyik tagot. Büntetendő volt, ha valaki társát leprásnak nevezte. Az erkölcsök védelmét szolgálta a pénzbüntetés és kizárás, mellyel azt a tagot sújtották, aki társa feleségét elcsábította.

A közösségnek zárt egységként kellett fellépnie a hatóságok túlkapásaival szemben. Ha például valakit igazságtalanul perbe fogtak, tanúskodni kellett mellette és a közös pénzalapot is fel kellett használni felmentése érdekében. Azt viszont megtorolták, ha valaki vitás ügyben rögtön az állami igazságszolgáltatáshoz fordult anélkül, hogy először a közösség ítélkezését kérte volna.

Az egyiptomi világszemléletnek központi eleme volt az örök élet reménye, melynek egyik előfeltétele volt a rituális előírásoknak megfelelő temetés. A működési szabályzatok tág teret szentelnek a halállal kapcsolatos teendőknek. Ha egy tag elhunyt, közösen kísérték utolsó útjára, és a költségeket is viselték. Ha valaki nem vett részt a temetésen, bírságot fizetett. Szinuhe történetéből és más forrásokból tudjuk, mennyire rettegtek az egyiptomiak attól, hogy esetleg idegenben kell meghalniuk. Ha ez egy közösségi taggal történt meg, tíz embert küldtek a felkutatására, és gondoskodtak hazahozataláról. A tagok hozzátartozóit is közösen gyászolták. Megható emberi melegség érződik az egyik szabályzatnak abban a pontjában, mely szerint kiskorú fiú halála esetén az apát sörrel vendégelik meg, hogy „szívét megenyhítsék”.

Szórakozz mértéktartóan!

A vezetők gondoskodtak a szórakozásról is. Az összejövetelek egyes helyeken sűrűn követték egymást, a thébai nyugati parton, Dzsémében például a ünnepeken kívül tíznaponként került sor az „ivás napjára”. Ilyenkor a tagok együtt boroztak, de ügyeltek rá, hogy a mulatság ne menjen át féktelen tivornyába. Az ital mennyiségét ezért fejenként két korsó borra korlátozták, aki ennél többet hozott, rendkívül kemény bírság terhe mellett köteles volt a többlet italt beszolgáltatni a közösségnek. A kulturált viselkedésre is figyelmeztették a résztvevőket: az összejövetel alatt nem volt szabad „ide-oda rohangálni”, és közben pletykákat terjeszteni egymásról.

Egyiptomban egyébként mind az őslakosság, mind a görögök számára (dionüszikus ünnepek) kultikus jelentősége is volt a borivásnak. Hathor ünnepségein és a thébai Opet ünnepen is a bor emelte a hangulatot, de különösen sok fogyott a Bubasztisz városban Básztet (Bubasztisz) istennő tiszteletére tartott vigasságokon, amikor „több szőlőbort isznak meg, mint máskülönben egész évben”. (Hérodotosz II. 60)

Társadalmi eseménynek számítottak Egyiptom-szerte a Szarapisz tiszteletére rendezett lakomák, melyeket az isten templomaiban vagy magánházakban tartottak. Feltehető, hogy hatottak a későbbi keresztény szeretetlakomákra, az agapékra.

A borivás bizonyos szertartásoknál a vallási elragadtatás, eksztázis kiváltására is szolgálhatott, az istenközelség mámorító élményét is a „részegség” szóval fejezhették ki, de úgy tűnik, hogy az ilyen misztikus élmények előidézésére nem törekedtek a közösségi összejöveteleken.

A közösségi tagság szabályozása a dzsémei khoakizüták (sírkultuszt ellátó halotti papok) esetében úgy történt, hogy tízévi szolgálat esetén a belépni szándékozót a kultuszközösségnek fel kellett vennie, tizenhat év után pedig kötelező volt kérni a felvételt.

Az egyes közösségek vagyoni helyzetében, társadalmi rangjában jelentős eltérések mutatkoztak, a gazdagabbak komolyabb vállalkozásokba is foghattak. Augustus császár uralkodása alatt például Harszomtusz isten dendarai közössége – melyet nem szenetnek, hanem kenebetnek neveztek – építési munkálatokat végzett Hathor istennő nagy dendarai templomában. A munkát egy Ptolemaiosz nevű magas rangú tisztségviselő, a kerület sztratégosza vezette, aki talán maga is tag volt, de legalábbis patronálta a közösséget.

Az ilyen eset azonban inkább kivételnek tekinthető. Ezeknek a társulásoknak a társadalmi, politikai befolyása az ország egészét tekintve csekély maradt, de az idegen elnyomás és a kegyetlen adóprés nehéz évszázadaiban mégis csökkentették az egyén magára hagyatottságának az érzését, és bizonyos fokú anyagi biztonságot is nyújtottak.