Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

21. fejezet -

A mámor istenének hódolói

KERTÉSZ István

A mámor istenének hódolói

Hellasz és Róma

A klasszikus demokrácia időszakában az ókori görögöknél, a legjobban dokumentált formában Athén életében – legalábbis elvileg – az egyenjogú polgárok összességét magába foglaló „egyesület, társulás”, vagyis maga az államalkotó társadalom volt az, amely nyílt intézményeivel a közösség életvitelének kizárólagos keretet adott. Polgárok önkéntes szerveződései számára nem igen nyílt tér ott, ahol minden, a társadalom egészétől elkülönülő egyént vagy csoportot gyanakvással néztek. Ám, amint azt már Hegel megállapította, elérkezett utóbb Hellasz történetében az az időszak, amikor az egyén szabadsága a társadalom igényei által megszabott szint fölé emelkedett, és a polgárok többé nem tekintették saját maguk és az állam érdekeit teljesen azonosnak. A magát megvalósítani kívánó polgár szívesen negligálta a társadalom elvárásait, míg a társadalom fokozatosan megszűnt minden problémát megoldó, tagjait védelmező „önkéntes társulás” lenni. Történészek a görög polisztársadalom válságaként értékelik ezt a jelenséget.

Segíts magadon, s az Isten is megsegít!

Az a polgár, akit a társadalom már nem részesített spontán védelemben, természetesen maga nézett támogatás után. A régi és a Nagy Sándor hódításai nyomán alapított új hellén-hellénisztikus városokban egyre-másra alakultak olyan egyesületek, amelyek hasonló életvitelű és érdekeltségű embereket általános és konkrét célok jegyében tömöríthettek. Az általános cél az volt, hogy a szövetkezett emberek egymás segítségével biztonságra leljenek, a gyengülő hatékonyságú társadalommal szemben a maguk javára használják fel individuumuk nagyobb mozgásszabadságát. A konkrét cél valamely istenség támogatásának elnyerésében öltött testet, olykor pedig mai szóhasználattal élve egyszerűen valamiféle önsegélyező egylet jött létre. Kiváltképp a Kr. e. 3. századtól kezdve a görög anyaországot, a Közel- és Közép-Keletet, valamint Dél-Itáliát és egyéb vidékeket magába foglaló Hellasz területén gombamód kezdtek szaporodni a polgárok (és olykor a polgárságon kívül eső elemek) önkéntes szerveződései. Az egyesületek egy részét thiaszoi-nak nevezték. A szó a thiaszeuó „a bakkhoszi (dionüszoszi) ünnepségbe beavat” jelentésű igéből ered, és valamely istenség, rendszerint Dionüszosz-Bakkhosz tiszteletére ünnepségeket rendező vallási társaságot jelent. Egy ilyen, kifejezetten kultikus jelentőségű szervezettel szemben nagyon is világi jellegűek voltak az úgynevezett eranoi. Ezen egyesületek neve az eranizó „adományt, pénzt gyűjt, segítségére van valakinek” jelentésű igéből származik. Egy ilyen társulás életébe enged bepillantást a következő felirat, amelyet a Kr. e. 2. században állítottak Rhodoszon:

„Theophanész főpapságának idején, amikor Menekratész, Kibüratasz fia volt a legfelsőbb eranisztész (az eranosz, vagyis az egyesület elöljárója – K. I.), Hüakinthiosz hónap 26. napján a következő eranisztai (az egyesület tagjai – K. I.) ígértek pénzbeli hozzájárulást a fal és a síremlékek helyreállításához, melyeket a földrengés lerontott: Menekratész, Kibüratasz fia megígérte, hogy a falat és a síremlékeket a saját költségén helyreállítja. Azt a pénzt, amelyet a többiek megígértek, az egyesület rendelkezésére kell bocsájtani...” (Syll.3 1116.)

A töredékes felirat magyarázói szerint a szövegben említett fal, melyet a földrengés ledöntött, az egyesület házának fala volt, míg a renoválásra szoruló síremlékek az elhalt tagok sírjaihoz tartoztak. Ennek alapján nyilvánvaló, hogy itt egy olyan önsegélyező egylettel találkozunk, amelynek tagjai bizonyos összeg befizetése ellenében szabad idejük egy részét saját „klubházukban” töltötték, esetleg közösen étkeztek, és gondoskodtak az elhalt tagok tisztességes eltemetéséről. A felirat szövegéből arra is következtethetünk, hogy az egyesületben bizonyos hierarchia érvényesült. Ha volt legfelső eranisztész (elöljáró), akkor lennie kellett néhány alacsonyabb rangú vezetőnek is. Valószínű, hogy a tisztségek betöltése társadalmi presztízst jelentett, és csak vagyonosabbak vállalhatták az ezzel járó kötelezettségeket. Menekratész meglehetősen gazdag lehetett, ha egymaga vállalkozott az újjáépítéssel járó kiadásokra.

Dionüszosz mesteremberei

A vallási társulások közül számukat tekintve kiemelkedtek azok a „vándorszínész” egyesületek, amelyeknek zenélő, éneklő és táncoló tagjai választott elöljárójuk vezetésével városról városra jártak, és részben színi előadásokat tartottak, részben pedig Dionüszosz kultuszát ápolták. Vallási, de ugyanakkor szakmai jellegűek is voltak ezek az egyesületek. A „szakma”, ez esetben a színészet, azonban nem választható el a vallási tevékenységtől, hiszen a színjátszás Dionüszosz védnöksége alatt állt, a színielőadások zöme eredetileg az ő ünnepeihez kötődött.

Dionüszosz mesterembereinek (Dionüszioi tekhnitai) nevezték a Kr. e. 3. századtól kezdve egyre növekvő számban megjelenő hivatásos mámoristen hódolókat. Egy ilyen dionüszoszi egyesület személyi összetételére nézve konkrét adatokkal rendelkezünk. Kr. e. 134-ben Delphoiban az ott megrendezett püthói ünnepségeken – ezt annak emlékére tartották, hogy Apollón legyőzte a szentélyt bitorló Püthón-sárkányt – egy több mint 100 tagú társaság lépett fel. (Dionüszosz mesterei ugyanis más istenségek kultuszától sem idegenkedtek.) A társulatot a „nagy kórus tanítómestere” vezette, akit 39 énekes követett. Ők paiant énekeltek. Majd következett 2 fuvolás, 7 citerás, egy szólóénekes a fuvolához, kettő a citerához, 8 komikus és 3 tragikus színész, 3 tragikus és egy komikus kórusvezető, 3 segédciterás, 1 szólóciterás, 3 epikus költő, 3 énekmondó, 2 tragikus és 5 szatirikus költő, 6 komikus és 7 tragikus segédszínész stb.

A változatos színhelyeken fellépő dionüszoszi mesteremberek rendelkeztek állandó rezidenciával. Így éltek ilyen közösségek Athénban, az Iszthmoszon és Nemeában. Az utóbbi két helyen megtelepedett „mesterek” vendégszerepléseik során felléptek például Opusz városában. Itt egy tehetős házaspár gazdag alapítványt tett a javukra. Az erről hírt adó felirat azonban a Dionüszioi tekhnitai bevételeinek csupán egyik forrását említi. A kis-ázsiai Teószban élő tekhnitai földadományban részesültek II. Eumenész pergamoni királytól. Az adományok mellett a fellépti díjak sem lehettek éppen megvetendők. Legalábbis erre utal az a hála, amely az egyik Delphoiban talált feliratból kisugárzik. Ebben a helybeliek a köszönetüket fejezik ki a vándorszínészek nagyvonalúságáért, akik lemondtak a fellépti díjukról.

Dionüszosz „mesteremberei” karizmatikus töltésű egyesületeik révén sok olyan privilégiumban részesültek, amelyeket egyszerű polgárként aligha kaphattak volna meg. Személyük biztonságát egyezmények szavatolták, jövedelmeik után rendszerint adómentességet élveztek. És noha több esetről tudunk, amikor az egyesületek és a városi kormányzat között konfliktus alakult ki, azt általában megállapíthatjuk, hogy az egyesületek tagsága a görög társadalom megbecsült elemeihez tartozott.

Bacchanáliák Rómában

Mint Livius római történetírótól tudjuk, Kr. e. 186-ban botrányos események játszódtak le Rómában. Etruriából a városba érkezett egy görög pap, aki Dionüszosz (Bakkhosz, Bacchus) titkos szertartásaiba avatott be polgárokat. „Majd, hogy minél több lelket nyerjenek meg, a szertartást borozással és lakomával kötötték össze. S itt, amikor a bortól felhevültek, s az éjszaka meg a férfiak és asszonyok s a fiatalabb és öregebb korúak összevegyülése minden szemérmes tartózkodást feloldott, megkezdődött az ocsmány orgiák mindenféle fajtája, mert mindenki úgy érezte, hogy itt megtalálhatja azt az élvezetet, amelyre természete szerint különösen vágyott... hamis tanúk, hamis pecsétek, végrendeletek és feljelentések is kikerültek ebből a műhelyből, sőt egyes családokban mérgezésekre és gyilkosságokra is sor került...” (Muraközy Gyula fordítása.)

A második pun háborút (Kr. e. 218–201) követő gazdasági visszaesés és a hellén világgal megszaporodó kapcsolatok erősen kikezdték a római társadalom közmondásos erkölcsi erejét. Az idősebb Cato ez idő tájt törölt egy férfiút a senatusi névjegyzékből csak azért, mert az illető a feleségét a leánya előtt merészelte megölelni. Ám éppen a konzervatív politikusnak ez a szélsőséges fellépése mutatja legjobban a római vezető körök félelmét az egyre terjedő erkölcsi zülléstől. Ebben a légkörben a kormányzat fokozódó türelmetlenséggel reagált a társadalom válságát is tükröző olyan jelenségekre, mint a korrupció, a prostitúció elterjedése vagy az aberrált gyönyörök kielégítésére is lehetőséget nyújtó, idegen istenek kultuszaihoz tapadó titkos összejövetelek elburjánzása. Az utóbbiakkal szembeni gyanakvást növelte az, ami egyébként egyesek számára a legnagyobb vonzóerőt jelentette: a hagyományos római szokásoktól való teljes különbözőségük. A gyanakvás, az idegentől való félelem a valóságosnál is nagyobb veszély érzetét keltette a politikai vezetésben, amely, mint az a Livius-idézetből is kitűnik, mindenféle vad híresztelést hitelesnek fogadott el a titkos kultikus társaságokkal kapcsolatban.

Amikor azután feljelentés révén az egyik consul hivatalosan is tudomást szerzett az egyik ilyen titkos, Dionüszoszt tisztelő és éjszakai bacchanáliákat rendező társulat működéséről, Itália-szerte kezdetét vette ezek szigorú üldözése. Több mint hétezer férfi és asszony ellen indult eljárás. Sok embert ki is végeztek. A törvény ereje nem a Dionüszosz-kultuszra magára csapott le, annak nyilvános gyakorlását továbbra is engedélyezték, csupán a közrendre veszélyesnek ítélt titkos egyesületeket oszlatták fel.

Hogy valóban egyesületek szolgáltak a kicsapongásokkal együtt járó bacchanáliák megrendezésének keretéül, arra a titkos szertartásokat betiltó senatusi határozat (senatus consultum de Bacchanalibus) ad bizonyságot. Ez ugyanis kiköti, hogy aki ezután külön engedély birtokában nyilvános szertartást rendez az istenség tiszteletére, csak úgy teheti meg, ha ötnél többen nincsenek jelen az áldozásnál, nincsen közös pénzük, és egyikük sem tölt be elöljáró tisztséget. Ebből következik, hogy a mámor istenének hódoló római titkos társaságok hierarchikus vezetéssel és pénztárral rendelkeztek, és éppen ez adta meg nekik azt a szervezettséget, amely leginkább megijesztette a kormányzatot.

A bacchanáliákat megrendező egyesületek léte nem csak erkölcsi aggályossága miatt keltette fel az államvezetés gyanakvását. Az állam meg kívánta őrizni felügyelő szerepét polgárai élete felett, és – bízva saját erejében és elhivatottságában – nem nézte jó szemmel a spontán társadalmi szerveződéseket. Ezt a gondolatot fejezi ki a titkos egyesületek ügyében intézkedő consul, Postumius Liviusnál megtalálható beszéde:

„Őseitek, akárcsak ti magatok, nem engedték meg, hogy az emberek, ha eszükbe jut, vaktában összegyülekezzenek, csak akkor, ha a várakba kitűzték a zászlót, s a sereg gyűlésre vonult, vagy ha a tribunusok gyűlésbe hívták a népet, vagy pedig valamelyik főtisztviselő hívott össze népgyűlést; mert azt akarták, hogy bárhol gyűlik össze nagyobb tömeg, annak törvényes vezető álljon az élén.”