Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

22. fejezet -

A Hitler-életrajz buktatói

MŰHELY

ORMOS Mária

A Hitler-életrajz buktatói

Az idén, június elején, a könyvhétre jelennek meg a História Könyvtár első darabjai, mely különböző sorozatokra tagolódik. Ezek: I. Kronológiák, adattárak, II. Bibliográfiák, III. Előadások, IV. Monográfiák, V. Történelmi Atlasz. Korábbi számainkban közöltünk részleteket a Monográfiákban megjelenő kötetekből (Hajnal István, Szűcs Jenő, Váczy Péter, Lakner Judit) könyveiből.

Az alábbiakban az „Előadás”-sorozat egyik első darabjának részletét adjuk közre.

Az „Előadás”-sorozat a hazai történettudomány legújabb eredményeit foglalja össze. A szerző rövid, egyíves referátumot dolgoz ki egy-egy átfogó témáról, azt nyilvános előadáson felolvassa az MTA Történettudományi Intézetében. A hallgatóság – a fővárosi, vidéki kutatóhelyek, tanszékek dolgozói – megvitatják a szöveget. Az előadást és a vitában elhangzott észrevételek összefoglalóját tartalmazza az „Előadás”-sorozat egy-egy füzete. A sorozat darabjai megrendelhetők: BUDA BOX 1539 Budapest, Pf. 700. (A szerk.)

Hitler életrajza szenved mindazoktól a nehézségektől, amelyek minden olyan történelmi szereplőnél felmerülnek, akiknek tevékenységéhez jelentős fordulatok fűződtek és akik akár jó, akár rossz értelemben meghatározó egyéniségek voltak egy korban. Egy ilyen életrajzzal szemben könnyű megfogalmazni a követelményeket, annál nehezebb azonban ezeknek eleget tenni. A. történetírás követelményeinek és a történeti valóságnak nyilvánvalóan nem felel meg egy olyan életrajz, amely kizárólag Hitler pszichés zavaraiból próbál világtörténelmet csinálni, vagy – mint Haffner joggal írja: a nem létező – magánéletének szentel több mint ezer oldalt. Másfelől viszont teljességgel tarthatatlan azaz egykori marxista-leninista kísérlet is, amely Hitlert egyszerű bábnak, mintegy mások találmányának látta és láttatta, és a történelem egyenes irányú, feltétlen törvényszerűsége alapján hinni engedte, hogy Hitler törvényszerűen következett a német történelemből, illetve a monopolkapitalista imperializmusból, következésképpen, ha nem lett volna, úgy feltalálják.

Új téma?

A két végletet könnyű elvetni, a helyes középarányt viszont nehéz megtalálni. Talán ez is közötte van azoknak az okoknak, amelyek miatt a nácizmusra irányuló mérhetetlen mennyiségű feldolgozás ellenére a Hitler-életrajzok száma nem nagy, és hogy azok többségét nem szaktörténészek, hanem újságírók írták. Közöttük három olyat ismerek, amely a fent jelzett veszélyek között szerencsésen oldja meg kitűzött feladatát. A külföldiek közül Alan Bullock Hitler-biográfiája az egyike azoknak a munkáknak, amelyek egyensúlyra törekednek, és azt meg is találják, a német irodalomban pedig mindmáig az egyetlen komplett „Hitler” Joachim Festé, és bár távolról sem „teljes”, mégis rendkívül nagyhatású az a rendhagyó írás (talán nem is életrajz igazában), amelyet Sebastian Haffner jelentetett meg.

Az említettek közül azonban ma már Magyarországon voltaképpen mindegyiket luxus lenne megjelentetni. A Hitler-téma ugyanis eléggé új, és minden új téma feldolgozása ki van téve annak, hagy a pótlólagos alapkutatások nagy mennyisége miatt elég gyorsan elavul. Az új eredményekkel a Bullock vagy a Fest-művet csak maguk a szerzők lennének képesek kiegészíteni, ami pedig Haffner „Anmerkung”-jait illeti, azok megértéséhez a magyar közönségnek sok további tényt, adatot kellene ismernie ahhoz, hogy e „megjegyzéseket” megértse.

Új tények

Ha az említett könyveket kiindulási alapoknak tekintjük, a következő kérdésünk az kell hogy legyen, hogy vajon milyen faktológiai kérdések tisztázódtak azóta, amióta e művek napvilágot láttak, és miféle értelmezési viták zajlottak le, amelyeket valamilyen módon figyelembe kell venni.

Ami a faktológiát illeti, nem kívánok részletesen kitérni a legutóbbi évek eredményeire, hanem inkább – ahogyan tanulmányom címe is megkívánja – a még mindig fennálló nehézségeket, problémákat, hézagokat és azok jellegét szeretném összegezni.

Elég furcsa, ha egy agyonkutatott témával kapcsolatban nehézségekről és hézagokról kell megemlékezni, már pedig jobb ezt beismerni, mintsem stiláris fordulatokkal takargatni a lyukakat, amint az nemegyszer történik. A problémák típusát két csoportba osztom. Az első csoportot azok a sötét pontok alkotják, amelyekről nagy valószínűség szerint soha sem lesz biztos ismeretünk, mégpedig egyszerűen azért nem, mert gondos kezek minden nyomot eltüntettek, vagy mert – esetleg – nem is voltak ilyen nyomok. Híven történész voltomhoz, természetesen mindig az első lehetőség mellett szavazok, már csak a remény fenntartása miatt is, hogy egyszer majd egy véletlen csoda folytán valami elfelejtett iromány mégis csak előkerül.

Abszolút hiánycikk az eddig feltárt iratmennyiségben az a papír, amely bizonyítaná, vagy legalább alátámasztaná, hogy a zsidók kiirtására Himmlernek Hitler adta ki az utasítást. E hiány közismert, és rengeteg elképzelésre, spekulációra adott alkalmat. A feltevések egészen odáig mentek, hogy Hitler nem is adott ki ilyen utasítást, hanem csak eltűrte, amit e téren alvezérei végbevittek. (Arról ne is szóljunk, hogy akadt olyan naiv lélek is, aki feltételezte, hogy Hitler az Endlösungról még csak nem is tudott.)

Ha ez az eset önmagában állna, és más iratcsomók nem hiányoznának oly feltűnően, mindenesetre több alap kínálkoznék a jelzett spekulációkra. Csakhogy a több tonna megtalált náci irat között egész sereg fontos kérdésről nem került elő egyetlen árva cédula sem. Ez bennem már sokkal inkább azt a gyanút ébreszti, hogy a náci apparátus bizonyos kérdésekre vonatkozóan rendszeres iratpusztítást végzett.

Hiányzó iratcsomók

A továbbiakban felsorolok néhány olyan kérdéskört, amelyre nézve mindeddig totális az irathiány. Valószínűleg sosem fogjuk például megtudni, hogy ki volt Hitler Adolf anyai nagyapja. Tudjuk azt, hogy az apja, Alois Schicklgruber 39 éves volt, amikor megszerezte magának a Hitler nevet (valójában valami fatális tévedés folytán, mert Hiedlert kellett volna bejegyezni az anyakönyvekbe), mégpedig egy olyan férfinak a nyilatkozata alapján, aki e kijelentés szerint a nagybátyja lett volna. Midőn ez történt, Aloisnak az anyakönyvbe utólag bejegyzett apja, Johann Hiedler már 19 éve halott volt, életében viszont ezt a gyereket, akinek az anyját pedig elvette feleségül, nemcsak nem adoptálta, de magához sem vette. Alois a vélt nagybácsinál nevelkedett. Ebből logikusan az következnék, hogy Alois Schicklgruber, alias Hitler tulajdonképpen e „nagybácsi” fia volt, aki azonban valószínűleg saját szűkebb családjában elkerülendő a botrányt – úgy íratta őt a nevére, hogy az apasággal rég halott bátyját adományozta meg. Ravasz kis történet, és alapjában véve hihető is lenne, ha Hans Frank a nürnbergi börtönben írt emlékiratában nem állítaná, hogy egy rokon zsarolása miatt Hitler megkérte őt, hogy diszkréten nézzen utána ennek az állításnak, miszerint anyai nagyapja egy grazi zsidó lenne, minthogy a nagymama a fogamzás idején e zsidó családnál volt szolgáló. Frank azt írja, hogy létezett egy csomag levél, amely a Frankenstein család és a Schicklgruber lány leveleit tartalmazta, és amelynek fő témái a gyermek után fizetett pénzösszegek voltak. Frank a kérdést azzal zárja, hogy nem lehetett kizárni, miszerint Hitler negyedrészt zsidó származású volt.

A történészek ezzel szemben két dolgot állapítottak meg: az egyik, hogy az SS az Anschluss után újabb vizsgálatot végzett, és semmit sem talált, a másik, hogy Grazban Frankenstein nevű családnak az okmányokban nem lehet nyomát találni. Mi következik mindebből? Bármi következhet. Következhet az, hogy Frank, aki emlékirata írása idején összetört és megzavarodott ember volt, aki nemcsak saját bűntudatától szenvedett, de a főbűnösnek Hitlert tartotta, nos, hogy Frank nem írt igazat. A másik lehetőség, hogy az SS éppen azért „kutatott” oly lázasan, hogy minden nyomot eltüntessen.

Ez a történet az utókor számára voltaképpen eléggé közömbös, és az is nagyon valószínű, hogy az események sorában a változatoknak nem volt jelentőségük. Hitler lelkivilága szempontjából az igazság ismerete mégsem közömbös. Márpedig majdnem biztos, hogy a történészek e rejtélynek nem tudnak a végére járni.

A szerelem

A történetírás jóval kevésbé ismerteti azt a dilemmát, amely Hitler állítólagos nagy vagy egyetlen szerelmének, Geli Raubalnak a halála körül áll fenn. A feldolgozók általában véve elfogadják a hivatalos verziót, vagyis azt, hogy Geli Raubal öngyilkos lett. Még egy Hitler-sorsszerűséget is farag egyik-másik szerző belőle, mondván, hogy Hitler környékén a nők általában véve szerettek öngyilkosok lenni, így tehát semmi különös nincs abban, ha a Raubal lány is ezt tette, a többiekhez képest azzal az eltéréssel, hogy ő volt viszont az egyetlen, akinek egy derekas tüdőlövéssel ez sikerült is.

A nehézséget az okozza, hogy ugyanazok a megemlékezők, illetve szerzők, akik könnyedén napirendre térnek a Raubal lány öngyilkossága felett, másrészt egyöntetűen úgy jellemzik őt, mint egy falusias, paraszti típusú, egészséges, jókedélyű, kissé talán túlságosan könnyed leányzót, akiről elég nehéz feltételezni, hogy egy szép napon, egy állítólagos házi perpatvar okán megöli magát. Arról már nem is beszélve, hogy fenn maradt egy be nem fejezett levélke, amit Geli a barátnőjének kezdett el írni, és amiben nyoma sincs rossz kedvnek, hogy depressziót vagy kétségbeesést ne is említsünk. Nem tudjuk tehát, hogy mi történt, és valószínűleg soha nem is tudjuk meg.

A Reichstag kigyulladása

Vannak azonban sokkal fontosabb, már a politikát és a német valóságot közelről érintő kérdések is, amelyek teljes tisztázása és lezárása irathiány miatt feltehetően soha sem lesz lehetséges. Ilyen a Reichstag kigyulladásának kérdése, amivel kapcsolatban csak valószínűsíteni lehet, hogy nem egyszemélyes bűntényről volt szó, és hogy Van der Lubbén kívül az abban résztvevők egy olyan náci kommandó tagjai voltak, akiknek a porosz belügyminiszter, Göring dirigált. Nagyon valószínű, hogy a gyújtogatás előkészítésével kapcsolatban keletkezett iratokat szintén az ő rendelkezése alapján semmisítették meg.

Göring iratmegsemmisítő szerepéről pozitív hírünk is van egy soron következő bűnténnyel, nevezetesen azzal a gyilkosság sorozattal kapcsolatban, amely az ún. „Röhm-puccs” leverése vagy annak „hosszú kések éjszakája” nevet viseli. Az iratégetés miatt nem lehet pontosítani sem a döntés időpontját, sem a meggyilkolandók előzetes listáját. Fennmaradt tehát az a lehetőség, hogy a Hitler által kiadott jeladás után a Berlinben működő Göring–Himmler páros és az ő irányításuk alatt álló gyilkossági csoportok a saját elgondolásaikat követték egyes esetekben, hogy személyes ellenfelektől megszabaduljanak, illetve, hogy ugyancsak személyes természetű bosszút álljanak.

Merénylet Marseille-ben

Hasonló a helyzet a Sándor jugoszláv király ellen elkövetett 1934-es sikeres merénylet esetében. A merényletet megszervező usztasák több vezető embere élt ugyanis Németországban (többnyire Münchenben), és meglehetősen szoros kapcsolatban volt az Alfred Rosenberg által vezetett Außenpolitisches Amt nevű párthivatallal. E kapcsolatokról több olyan irat tanúskodik, amely ebben a hivatalban keletkezett. A francia nyomozószervek el is indultak a Münchenbe vezető nyomon, ám amikor odaértek, az usztasa vezetők lakásait üresen találták, mert irataikat Göring elszállította. Ezeket az iratokat azután soha senki sem látta; a francia rendőröknek is be kellett érniük a német hivatalos szervek nyilatkozatával, miszerint a lefoglalt papírok között semmi terhelő vagy érdekes nem találtatik.

Az irateltűnések sorát e ponton felfüggesztve, elég nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy a súlyosan terhelőnek vélt iratok megsemmisítése a Harmadik Birodalomban napirenden volt, és ez nemcsak a Hitler-életrajz szerzőjének, de mindenkinek gondot okoz, aki a nácizmussal és a náci Németországgal akar foglalkozni. Noha e körülmény sok találgatásra és egyúttal tévedésre ad alkalmat, ennél is veszedelmesebb a Hitler-életrajz szempontjából az egykori főszereplő arra irányuló hajlama, hogy önéletrajzát a mindenkori szituációból kiindulva színezze ki visszamenőleg, sőt átköltse. E stilizált önéletrajz a Mein Kampffal veszi kezdetét, és gyakorlatilag Hitler haláláig tart.

Hitler Hitlerről

A megelőző apróbb életrajzi ferdítéseket, mint például amilyen Hitlernek az a rendszeres hazugsága volt, hogy főiskolai hallgató (amit jó ideig elhitetett mind az osztrák hatóságokkal, mind a családjával), vagy hogy azért nem jelent meg a sorozáson – méghozzá több alkalommal –‚ mert szorgos munkája és megélhetési gondja elvonta a figyelmét erről a kötelezettségről, nem nagyon érdemes felemlegetni, mert a történészek javarészt korrigálták ezeket. Jó részt érintetlenül maradtak azonban Hitlernek azok a torzításai, amelynek célja úgy foglalható össze, hogy egy kora ifjúságától kezdve sziklaszilárd világnézettel és politikai meggyőződéssel rendelkező, e meggyőződés szellemében tevékenykedő ember pályája alakuljon ki belőlük, aki egyébként – és ez igen fontos időpont – 1918 őszén, a pasewalki kórházi ágyon döntött a politikai pálya mellett. E Hitler által Hitlerről alkotott képhez hozzátartozik, hogy a szóban lévő ifjú kamaszkorától cirka 30 éves koráig autodidakta módján megemésztette szinte mindazt, amit a világról, a történelemről, a művészetekről és a tudományokról egyáltalán tudni érdemes.