Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

28. fejezet -

Egyetemisták demonstrációja 1956. október 6-án

BOZÓ Gyula

Egyetemisták demonstrációja 1956. október 6-án

Ma már ismert, és a közfelfogásunkban is elterjedt, hogy legújabb kori történelmünk egyik legmegrázóbb napja – középpontban Rajk Lászlónak és társainak néma demonstrációvá teljesedett temetésével – 1956. október 6-a.

1956. október 6-ának azonban volt egy olyan mozzanata is, amelyről csak kevesen tudnak, amelynek jelentősége talán nem akkora, mint a Kerepesi úti temetőben lezajlott eseményé, de mindenképpen megérdemli, hogy a közvélemény is tudjon róla. Egy szervezett felvonulásról van szó. Arról a demonstrációról, amelynek résztvevői – főként az Eötvös Kollégiumban lakó egyetemisták –‚ dacolva a hatalom hivatalos álláspontjával, e tragikus történelmi napon nemcsak Rajkék, hanem az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt is méltó tiszteletüket tették.

Az előzményekről...

Az 1956/57-es tanév a mi egyetemünkön is rendben megindult. A szeptember verőfényesen köszöntött ránk, és nagyon nyugodtnak tűnt. A nyári szünet mindössze egyhónapos volt – a Kecskeméten eltöltött kötelező katonai szolgálat teljes egészében elvette tőlünk a július hónapot –‚ ennek ellenére mégis vártuk a második tanévünk megkezdését. Természetesen az eszmecsere, a politizálás azonnal, az újratalálkozás pillanatában megkezdődött közöttünk. Emlékszem, a legfőbb téma Rákosi Mátyás első titkári funkciójából történt nyári leváltása, Gerő Ernő kinevezése és az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Nagy Imre akkori helyzete, lehetséges jövőbeni szerepe volt közöttünk. A pártból kizárt, az akadémiai tagságától megfosztott és az egyetemi katedrától eltiltott Nagy Imrét egyébként mi magunk is nemegyszer láttuk ez idő tájt a Kossuth Lajos utcában. A tömeg közé vegyülve valószínű napi sétáját tette meg észrevétlenül akkor. Ellenfelei emiatt is bélyeget sütöttek rá. „A népszerűséget hajszolja ily módon is!” – mondták. Pedig igazi népszerűség volt az övé, és nem azért, mert az emberek összesúgtak mögötte a Kossuth Lajos utcában.

A politika mellett sokat beszélgettünk és vitatkoztunk „nemzeti” sportunkról, a futballról is. Erre az időre esett a magyar „aranycsapat” utolsó nagy diadalsorozata, melynek eredményeképpen az új szövetségi kapitány irányításával nem kevesebb, mint négy jelentős idegenbeli győzelem (az egyik éppen Moszkvában) született egymás után. Fontos eseményeknek éreztük ezeket is, a politika elválaszthatatlan velejárójának és kiegészítőjének. Ilyen helyzetben ért utol bennünket a hír: október 6-án lesz Rajknak és társainak a temetése. Újabb tanácskozások, eszmecserék, viták, és – egyre fokozódó izgalom.

Október 6-a az aradi vértanúk ünnepe. Véletlen avagy szándékos volt-e az időpont kiválasztása, nem tudta senki. Mindenesetre feltűnt az egybeesés, de mi akkor valahogy nem éreztük azt furcsának. Aztán végül is ez lett későbbi akciónk kiindulási alapja: a kettős gyásznap ténye. Mi ugyanis Rajkék mellett emlékezni akartunk valamilyen módon 1849. október 6-ára is – együtt mindkettőre. Tiszteletből, és nem kis mértékben – dacból. S mert így tartottuk igazságosnak. Rajk László és mártírtársai iránt részvétel éreztünk és gyűlöltünk minden igazságtalanságot: már csak azért is, mert Rajk személye ekkor már az elnyomás és a zsarnokság elleni szimbólummá kezdett válni, valóságos jelképpé kezdett magasztosulni. Jól ismertük az ellenük lefolytatott koncepciós per vádpontjait – melyek szerint olyan szervezkedésbe kezdtek, melynek célja az alkotmányosan biztosított magyar demokrácia megszüntetése, az ország függetlenségének megsemmisítése és az idegen szolgaság –‚ de ezeket akkor már senki sem hitte el közülünk. Valahonnan megtudtuk azt is, hogy annak idején a holttesteket valahol a gödöllői erdőben hantolták el, és onnan hozzák majd fel a fővárosba. Az aktuálpolitikai események igencsak felgyorsultak körülöttünk. Naponta jutottak el hozzánk az izgalmasabbnál izgalmasabb hírek. Nyomon követhettük a lengyelországi fejleményeket, megfigyelhettük Gomułka erőfeszítéseit és taktikázásait, növekvő népszerűségét. Többen megjelentünk a Petőfi-kör vitáin és a Honvédelmi Minisztérium Váci utcai tiszti klubjában lezajlott tanácskozáson, s olvastuk Illyés Gyula Bartók című versét.

A temetésen...

Október 6-a, szombat. A Szabad Nép-ben a következőket olvastuk 1956. október 6-ának reggelén: „Megrendülten értesítjük a mélységes bánatunkban velünk együtt érzőket, hogy az 1949-ben 40. életévében mártírhalált halt Rajk László exhumált földi maradványait a Kerepesi úti temetőben helyezzük örök nyugalomra. Soha el nem múló örök szeretettel kísérjük utolsó útjára.” (A gyászoló család.)

A „Soha többé!” című aláírás nélküli cikkben pedig ez állt: „A Rajk-tragédia a legsúlyosabb vádbeszéd a személyi kultusz ellen.”

Ebéd után az egyetem épületéből azonnal a Március 15-e térre siettünk, és délután fél kettő körül elindultunk a Petőfi szobor mellől. A kettős megemlékezés céljával és két koszorúval. Némán haladtunk végig a Kossuth Lajos utcán, a Rákóczi úton, s már a Fiumei úton jártunk, amikor az egyik társunk „állj”-t parancsolt, majd egy kőkupacra kapaszkodva zsebéből egy József Attila-kötetet vett elő, s felolvasta belőle a Levegőt! című költeményt. Ez törte meg csak a csendet, amely már hosszú ideje körülvett minket. A szavalatot figyelemmel és nem kis csodálkozással hallgattuk végig, s főként azért ámultunk, mert ez nem volt benne a „hivatalos” programunkban, erről a többség nem tudott.

Hamarosan a kegyeleti helyhez értünk. Már bent jártunk a temető területén, a Kossuth-mauzóleum közelében, mikor megpillantottuk a négy fekete koporsót. A négy koporsót az 1848/49-es magyar szabadságharc kiemelkedő vezetőjének az emlékhelye előtt állították fel. Döbbenetes egy jelkép, bár ez igazán testet csak a későbbi események tükrében öltött. Mikor közvetlenül a közelbe értünk, olvashattuk sorban a neveket: Rajk László, Szőnyi Tibor, Pálffy György, Szalai András. Láttuk közvetlen közelről az özvegyet és mellette a kisfiút, a hétéves ifjabb Rajk Lászlót. Csendes elégedetlenség mindenütt. Haragos méltósággal vonult a tömeg, vigyázva arra, hogy semmiféle rendzavarás ne történjen.

Sorainkat szorosra zárva vonultunk mi is, türelemmel várva, hogy még közelebb kerüljünk. A koszorúzást a Munkásgyászinduló hangjai kísérték. Hivatalos személyek nekünk is mutatták, hová tegyük le a koszorúinkat. Letettük az egyiket. Akarták a másikat is. „Azt nem – mondták és magyarázták az elöl levők –‚ az máshová lesz!”

Kicsivel odébb megálltunk, hallgattuk a gyászzenét és az egymás utánjában elhangzó búcsúbeszédeket, melyek közül én az Apró Antaléra figyeltem fel leginkább, de éppenséggel nem azért, mert ez tetszett a legjobban. Ezt a beszédet aztán mégegyszer meghallgattam este a rádióban, így pontosan emlékszem belőle a következő mondatokra: „Sokakban felmerül a kérdés: mi a biztosíték arra, hogy hasonló törvénytelenségek a jövőben nem fordulnak elő? Ez jogos kérdés. A biztosíték erre a párt, a biztosíték mi magunk vagyunk, mert megvan bennünk a képesség és a szilárd elhatározás, hogy tanuljunk a múlt hibáiból.”

Ezek a szavak azonban sem ott helyben, sem később – hallva este a rádióban és olvasva másnap az újságban – túlságosan nem hatotta meg az embereket. Még annak ellenére sem, hogy a rendszer most először ismerte el a törvénytelenségeket és a bűncselekmények elkövetését. Az elhangzott fogadkozások pedig nem a döbbenetet, inkább a keserűséget növelték.

Három óra körül, pontosan a beszédek alatt, váratlanul tomboló vihar keletkezett s vonult végig a környéken, mely szilajon lobogtatta a fekete-vörös zászlókat és a kandeláberek lángjait, tépte a drapériákat és elnyomta a szónokok hangját. Hideg szél sivított át a nyitott sírok felett, s mi, a tömeg, csak álltunk magunkba roskadva s nem tudtuk, mire véljük a szokatlan jelenséget. Megdöbbentett a váratlan esemény, a rendkívüliség.

Koszorúzás és tüntetés...

Az ünnepi szertartás után kis csapatunk – körülbelül 50-60 fő – elindult tovább. A további célhoz, a Batthyányi-örökmécseshez. Fegyelmezett és halk volt a menet. A nagy csendességet – még mindnyájan a temetőben szerzett élmények hatása alatt voltunk – igen rövid éneklések és a Levegőt! újbóli elmondása törte csak néha meg. Jelszavakat nem mondogattunk. Ma sem tudom, miért. Jobbára énekelgettünk, halkan, és kizárólag népdalokat. Legfőképpen olyanokat, amelyek a társadalmi igazságtalanságokról szóltak, a nép keserű sorsáról panaszkodtak. Az egyik elhangzott ének dallamára és szövegére világosan emlékszem. Két sora így hangzott:

„Legyen kérges annak is a tenyere,

aki miatt nincs a népnek kenyere.”

Csoportunk rövid időre megállt a jugoszláv követség épülete előtt, ahol Tito marsallt és a „jugoszláv szocializmust” éltettük. A tér teljesen üres volt, mikor a Batthyány-emlékhelyhez megérkeztünk. Megálltunk, felsorakoztunk, elhelyeztük a koszorút és némán tisztelegtünk az első felelős magyar minisztérium vezetője és az Aradon kivégzett tizenhárom tábornok emléke előtt. Elénekeltük a Himnuszt, majd Ladányi Mihály negyedéves bölcsészhallgató elmondta az alkalomra írt költeményét. Néztük a lángot, hallgattuk a verset, amelyet az akkor még kezdő poéta mély átéléssel és igen szép kiejtéssel adott elő. Mértéktartó, ugyanakkor felemelő alkotás volt, őszinte és póztalan. Aztán még valaki beszélt, elénekeltük a Szózatot is, és elindultunk újra.

Ezzel azonban még nem volt vége a napnak, a kis csapat nem oszlott fel, hanem elindult az Andrássy út irányába. Az Andrássy út 60. számú ház előtt megálltunk, közvetlenül a félelmetes bejárattal szemben. S itt, ezen a helyen, az Andrássy út 60. számú épület előtt, 1956. október 6-án délután négy óra és fél öt között társunk tolmácsolásában ismét elhangzott József Attila költeménye, a Levegőt! A verset mondó fiatalember, akit most a többiek a vállukra emeltek, átérezte a pillanat súlyát, s igazi átéléssel, lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat. Jobb kezét olykor felemelte, s mutatóujjával hívta fel a figyelmet a fontosabb részekre. A szavak szétszálltak, mindenki hallhatta, aki arra járt:

„Számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, kinek...

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot...”

Soha még ennél találóbb sorok és szavak az Andrássy úti hírhedt épület előtt! A csoport ezután feloszlott. Néhányan még visszamentek az egyetemre, a többség azonban hazaindult.

Egy szervezet állt mögötte...

Az 1956. október 6-i koszorúzási akcióval kapcsolatban mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznom, hogy az nem véletlen és nem spontán megmozdulás volt. Az egész elképzelés és annak valóra váltása egy oktatók által irányított s főként bölcsészhallgatókat tömörítő illegális szervezet „vezérkarából” indult el. A titkos szervezet a „Kolhoz” nevet viselte. A furcsának tűnő elnevezés eredete ma már azt hiszem, kideríthetetlen. De talán nem is az elnevezés a leglényegesebb! Persze annyira azért fontos lehet mégis, hogy az mit fejez ki, mire céloz. A „Kolhoz” elnevezés ugyanis nagyon hűen tükrözte és adta vissza az akkori hangulatot, s emellett felvállalt egyfajta elkötelezettséget a szegények és elesettek ügye mellett, egyben megfogalmazta az összetartozás és az összefogás igényét.

Ugyancsak nehéz ma már a szervezet megalakulásáról, a tagságról, a vezetőségről, az agitációs és propaganda tevékenységről érdemben nyilatkozni vagy részletekbe menő tényekkel előrukkolni. Kevés támpont és alig egy-két név akad, melynek nyomában el lehet indulni. I. Tóth Zoltán és Molnár József személye és neve mindenesetre olyan, amely segítséget nyújt az eligazodásban, melynek nyomán el lehet indulni. Ők ketten voltak azok, akiknek szervezésében és irányítása alatt zajlottak le a „Kolhoz” összejövetelei 1956 szeptemberében és októberében a várnegyed egyik kiskocsmájának félreeső helyiségében. Az 1956. október 6-i koszorúzási akció ötlete is minden valószínűség szerint tőlük származik, ők voltak az irányítók és a legfőbb szervezők. Molnár József személyesen is részt vett a nap eseményeiben, velünk együtt vonult, irányított és biztosított minket. Kezdeményezte az éneklést.

Végezetül a demonstráció résztvevőiről, a hallgatókról! Ez a csapat semmiképp sem volt valamiféle szellemi elit „összetákolt” együttese, mint azt akkoriban többen is állították. Teljesen más volt az összetétel. A csoportot ugyanis túlnyomórészt munkás- és parasztszármazású egyetemisták alkották, akiknek nagyobbik része a Ménesi úti Eötvös Kollégiumban lakott. Olyan fiatalok voltak, akik felkerülve az ország első egyetemére Budapestre, először többnyire csak csodálkoztak – sőt néhány közülük valósággal ámulatba esett –‚ majd egyre inkább gondolkozni kezdtek, eszmét és véleményt cseréltek, s nagyon de nagyon sokat vitatkoztak. Olyan fiatalok voltak, akik a dolgok mélyére igyekeztek tekinteni, s a szavak mögött a tetteket keresték, akik bíztak valamiben, s egyben hitték is azt, hogy tisztát és jót cselekszenek.