Ugrás a tartalomhoz

História 1993-07

Glatz Ferenc , Hegyi Dolores , Kubinyi András , Barta Gábor , Fónagy Zoltán , Szarka László , Sipos Péter , Ripp Zoltán , Anderle Ádám , Szakály Ferenc , Sipos Péter , Vargyai Gyula

História

11. fejezet -

A torzóban maradt forradalom

SZARKA László

A torzóban maradt forradalom

1918. október

„Az októberi diadalmas forradalom nemcsak a Habsburgok királyságát döntötte le, de egyúttal elsöpörte a monarchikus államrendszert is, s helyébe a nagy Magyar Nemzeti Tanács a népköztársaság államformáját állapította meg” – szögezi le a Köztársasági Függetlenségi Párt 1918. december 15-i programtervezete. (A párt az 1910-es évek Károlyi-féle Függetlenségi Párt átkeresztelése révén jött létre.) Legfőbb törekvései: nemzeti függetlenség, szociális alapokon felépülő polgári demokrácia, parlamentáris kormányzati rendszer, sajtószabadság, igazságosan progresszív adórendszer, állam és egyház szétválasztása, radikális földbirtokreform, széleskörű közigazgatási, közegészségügyi, iskolai reformok. Ezek követelésében 1918 őszén a mértékadó pártok egyetérteni látszottak.

A program többségükben 1989-ben is újra felmerült és újrafogalmazott kívánalmakat tartalmaz. Mégis, az egész 1918. őszi forradalom „eszmei öröksége” felett a mai magyar közvélemény hajlamos átsiklani. Sőt, ma is akadnak, akik a Kun Béla-féle hatalomátvételt Trianon előszobájaként, előkészítéseként értelmezik.

Őszirózsás dilemmák

Való igaz, az őszirózsás forradalomnak rendelkezésére állt ötödfél hónap alatt a fent ismertetett célkitűzésekből csak keveset sikerült megvalósítaniuk. De ezt aligha lehet csupán a forradalom vezetőinek személyi képességeivel, politikusi kvalitásaival magyarázni. Még kevésbé lehet a „hazaárulás” vádjával az egész októberi garnitúrát kiiktatni a 20. századi magyar történelem mindenkor vállalható előzményei közül. 1918 októberének politikai erői kedvezőbb külpolitikai konstellációban valódi rendszerváltáshoz vezethettek volna. Gondoljunk csak a Nagy György fémjelezte köztársasági eszme kibontakozására, így az ország egyetlen jól szervezett, tényleges politikai tömegerejét jelentő magyar szociáldemokrácia „kormánytényezővé” növekedésére. Mint ahogy ekkor erősödnek meg a Magyarország polgárosodását zászlajukra tűző pártok: a Szabó István-féle Országos Kisgazda és Földműves Párt, a Jászi-féle Polgári Radikális Párt és a Lovászy-féle Polgárszövetség. Programjaik egymással rokon szociális és gazdasági pontokat tartalmaztak.

Nemzeti és szociális célok (Bethlen István)

A világháború befejezését követően kirobbant kelet- és közép-európai forradalmak – egymással is szembesülő nemzeti és szociális töltetükkel – eleve kizárták a konszolidált és „szabályozott rendszerváltás” lehetőségét. De hasonlóképpen megoldhatatlannak vagy legalábbis nehezen megoldhatónak bizonyult a nemzeti és a szociális célok egyeztetése. A „nemzeti egység” megteremtését őszintén remélő vagy ellenkezőleg, a nemzeti egység jelszavával visszaélni kívánó törekvéseket óhatatlanul keresztezték a szociális robbanások: az uralkodó elit lecserélődése, az alsó néposztályok politikai, hatalmi érdekeinek felszínre törése. „... Ma valóban a proletár-osztály politikai és gazdasági emancipációjának a korát éljük” – olvasható például a Nemzeti Egyesülés Pártjának 1919 februárjában Bethlen István által megfogalmazott programjában. De Bethlen nyomatékosan utalt arra is, hogy a munkássággal meg kell értetni, „hogy az ő osztályérdekén felül egy sokkal nagyobb, felsőbb érdekközösség van, egy nagyobb szolidaritás, és az a nemzet összes férfiainak a szolidaritása, amelyet ha veszedelmeztetnek, bolygatnak, ha követelményeinek eleget nem tesznek, nemcsak a nemzet jövőjét veszedelmeztetik, hanem elsősorban saját érdeküket is”.

Bethlen 1919 télutóján minden bizonnyal még teljes meggyőződéssel vallotta azt is, hogy nem a forradalom, hanem a forradalom kinövései ellen kíván harcolni. És nem az ellenforradalom eszközeivel kíván élni, „mert az ellenforradalom a forradalomnak ikertestvére az erőszakban”.

Az egyre fojtogatóbb külpolitikai és katonai helyzeten túlmenően milyen okok játszottak közre abban, hogy a magyar polgári demokrácia első nagy kísérlete eredménytelen maradt?

Szocializmus (Jászi Oszkár)

A forradalom első két hónapjának politikai kulcsembere, Jászi Oszkár már november 25-én benyújtotta lemondását nemzetiségi miniszteri posztjáról, de azt a minisztertanács nem fogadta el. A levélben Jászi leszögezte: „a kormány mai összetételében hiányzik az a demokratikus elszántság és forradalmi lendület, amely egyedül menthetné meg szerencsétlen hazánkat a mai tragikus helyzetben”. A lemondó nyilatkozat további részletekbe bocsátkozik: vontatott törvényhozói munka, késlekedő belpolitikai konszolidáció, helyén maradó és magát beásó régi hatalmi apparátus, a jobb- és baloldali szélsőségek felerősödése, konjunkturális külpolitikai tájékozódás, anarchisztikus propaganda, az erőszak és a terror szellemének felerősödése.

Jászi javallata: „... megvalósítani a széles néptömegek törekvéseiből mindazt, ami Magyarország mai gazdasági és szellemi fejlettségi foka mellett megvalósítható. Vagyis a teljes politikai demokrácián túl: a latifundiumok feldarabolása, lehetőleg értékadóval és szövetkezeti rendszerrel kombinálva; az egyéni kezdeményezés alól kinőtt üzemek államosítása; a többi nagyüzemekben pedig méltányos részesedés az állam, a munkások és a tulajdonosok között; a dolgozók legmesszebbmenő szociális védelme az egész vonalon... Tehát meg kell valósítani a szocializmusnak már ma is életképes és komoly tartalmát, de óvakodni kell minden terrortól, erőszakoskodástól, a durva ösztönöket felkorbácsoló demagógiától.”

A szélsőségek megfékezéséért (Garami Ernő)

A szélsőségek feltarthatatlannak tűnő felerősödése minden fordulat, forradalom egyik legnagyobb veszélye. Hogy 1918/1919 telén miért nem sikerülhetett gátat szabni a kommunizmus térhódításának, arra Garami Ernőnek, a korszak sajátos arcélű szociáldemokrata politikusának emlékirata, valamint korabeli miniszteri lépései alapján próbálunk röviden rámutatni. Garami a minisztertanácsi megszólalásai alapján, fölöttébb megfontolt kereskedelmi miniszternek bizonyult. Garami szociáldemokrata létére többször is hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a szociáldemokrácia minden hegemonisztikus politikai vállalkozása végveszélybe sodorhatja az országot. Sokan csak később ismerték fel ennek az álláspontnak az igazságát. Értetlenséget váltott ki Garaminak az a véleménye is, hogy a forradalom által teremtett politikai, intézményi káosz senkinek sem lehet hasznára, így az egyetlen szervezett erőt képviselő szociáldemokrata pártnak sem: „…a forradalom győzelmét követő néhány napon belül a régi Magyarországnak minden addigi hatalmi szervezete, tekintélye, pártja széjjeloszlott a semmiségben, s a forradalom nem talált parlamentet, amellyel dolgozhatott volna, se olyan pártokat vagy társadalmi szervezeteket, amelyek lendületét (ti. a forradalomét – Sz. L.) fékezhették, mérsékelhették volna.” A Forrongó Magyarország címmel nemrégen újra megjelent emlékiratában a munkásság politikai térhódítását Garami éppen a régi politikai hatalom teljes összeomlásával magyarázza: „Király nem volt, főrendiház nem volt, parlament nem volt, komoly polgári pártok, amelyek mérsékeltebb állásponton állottak volna, melyeknek csak valamelyes hatalom is állott volna rendelkezésükre, s amelyek mögött csak valamelyes közvélemény is állott volna, szintén nem voltak. Egyetlen komoly szervezet és párt volt az országban: a munkásság. Csoda-e, ha azt hitte, hogy most már egészen szabad előtte az út?”

A forradalom a maga kényszerpályáján megbízható és népképviseleti alapon szerveződő politikai intézményrendszer nélkül feltartóztathatatlanul rohant a politikai és szociális anarchia és káosz felé. A parlamenti választások elmaradása miatt az állami főhatalom a Magyar Nemzeti Tanács határozata értelmében a népkormány kezében maradt. Csakhogy a kormány is egyik válságból a másikba sodródva vergődött.

S hiába folytak egybe a vég nélküli hosszúságú minisztertanácsi ülések, nagyrészt hatástalannak bizonyultak a kormány által elfogadott néptörvények is. A hatékonyság hiányát mutatja néhány törvény „története”. A nemzetgyűlési, törvényhatósági és községi választásokról november 21-én elfogadott I. néptörvény végrehajtási szabályait ugyancsak a kormánynak kellett elkészítenie, ámde mire azok hónapokkal később elkészültek, a törvényt többé nem lehetett végrehajtani. Egyáltalán nem készültek el a sajtószabadságról rendelkező 1918. évi II. törvény végrehajtási rendelkezései, ami szintén sok probléma forrásává vált. Hasonlóképpen felemás maradt a nemzetiségi jogalkotás is, a rutén, német, szlovák néptörvények legfeljebb tág keretnek voltak, illetve lettek–lehettek volna jók, de parlamenti háttér nélkül egyrészt kidolgozatlanok, másrészt legitimáció-hiányos rendeletek maradtak.

Az 1919 februárjában A földmívelő népnek földhöz juttatása tárgyában hozott 1919 : XVIII. számú néptörvény a széles körű szakmai-politikai egyeztetés eredményeképpen jogtechnikailag ugyan pozitív kivételnek számított, végrehajtására azonban éppúgy nem voltak meg a politikai feltételek, mint az első Magyar Népköztársaság többi, kétségkívül jóhiszemű és jó szándékú törvényrendelete esetében.

A centrum bukása (Károlyi Mihály)

Károlyi Mihály emlékiratában saját osztálya és rokonai szempontjából nézve éppen a földreformot tekintette az utolsó cseppnek a pohárban: „Most megértették, ha nem cselekszenek azonnal, minden elveszett.” Örök kérdés marad, hogy vajon egy sikeres parlamenti választás és földreform fenn tudta volna tartani az októberi forradalom demokratikus főerőit? Vagy a demokratikus törekvések gyönge egysége a Vix-jegyzék teremtette helyzetben mindenféleképpen darabjaira tört volna.* Annyi bizonyos, a kápolnai földosztás (1919. február 23.) után Károlyiék körül kétoldalról is szorulni kezdett a hurok: „A kommunisták és a reakciósok ezután megkétszerezték támadásaikat – írta a Hit, illúziók nélkül szerzője. ... Így, egymást kiegészítve és kölcsönösen segítve, titokban mindkét fél elégedett volt. Úgy vélték, minden jobb annál, ami pillanatnyilag fennáll. A reakció szemében a kommunizmus, a kommunizmus szemében a reakció volt a kisebbik rossz. Egyetlen ellenségük volt – a Károlyi-féle »harmadik erő«.”

A Károlyi-féle rendszer bukása „feltartóztathatatlan” volt. Az elsüllyedt régi Magyarország összeroppant hatalmi apparátusát nem lehetett változatlanul megtartani. Ugyanakkor az őszirózsás forradalom fő erői szervezetlenek maradtak. Az egyetlen szervezett erőt jelentő szociáldemokráciában rohamosan tért hódított a kommunista radikalizmus. A nemzeti egység megteremtésére tett törvényhozói, politikai, szociális kísérleteknek így nem is lehetett elégséges társadalmi tartaléka. A forradalom reménytelen külpolitikai és egyre kilátástalanabb belpolitikai csapdahelyzetéből Károlyi szociáldemokrata kiutat képzelt el, ami ekkor már, 1919 márciusában, a szociáldemokráciában megerősödött kommunisták hatalomátvételéhez vezetett.

Az adott körülmények közt Károlyiék mindent megpróbáltak. A lehetőségeket behatárolta a vesztes világháborút követően az ország katonai megszállása, a közel másfél milliós, soknemzetiségű hazazúduló katonaság kényszerleszerelése, a kormányképes és kormányozni hajlandó politikai erők egyre szűkülő mozgástere. Hogy a próbálkozások kevésnek bizonyultak, aligha ok arra, hogy korábbi évtizedek mulasztásaiért, Trianon katasztrófájáért az őszirózsás forradalomnak főszereplői közt keressük az éppen ügyeletes országvesztő, hazaáruló negatív történelmi személyiségeket. Az 1989. évi demokratikus fordulatnak sok tekintetben egyedüli előképe éppen az 1918. októberi forradalom volt.

*A Berinkey-kormánynak 1919. március 20-án átnyújtott antant ultimátum, melyben további területek feladását, a magyar csapatok Szeged, Debrecen, Vásárosnamény vonaláig való visszavonulását követelték. (A szerk.)