Ugrás a tartalomhoz

História 1994-01

Glatz Ferenc , Deák István , Borus József , Sipos Péter , Borus József , Borus József , Karsai László , Borhi László , Barcza György , Varga Lajos , Sipos Péter , Juhász Gyula , Pritz Pál , Barcza György , Vargyai Gyula , Zseliczky Béla

História

11. fejezet -

A távol-keleti perek

SIPOS Péter

A távol-keleti perek

A japánok felelőségre vonása

Auschwitz, Katyn, Oradour-Sur-Glane, Dachau. Ma is nyomasztó hangulatú földrajzi nevek, amelyekhez még sok hasonlót fűzhetnénk különösebb értelmezés nélkül. Annál inkább szükséges lenne a magyarázat egy olyan listához, amely kínai, burmai, Fülöp-szigeteki, vietnami, thaiföldi helységeket tartalmazna. Pedig Bataan, Nanking, Langsen és tömérdek más helyszín a távol-keleti országok lakosai, valamint a csendes-óceáni háborúban küzdő brit, amerikai, ausztráliai, holland katonák és hozzátartozóik számára szintén az embertelenséget és a szenvedést jelentik.

Jól ismert dolog, hogy a második világháború 1945. szeptember elején a Távol-Keleten ért véget. Kevéssé köztudott viszont, hogy a globális összefüggéseket tekintve ott is kezdődött: bő két esztendővel az európai háború kirobbanása előtt. Japán az 1930-as évek elejétől katonai erővel folyamatosan terjeszkedett Kínában. 1937 júliusában pedig átütő erejű hadjáratot indított a Föld legnépesebb országának a meghódítására.

A japán politikában meghatározó szerepet töltött be a hadsereg és a flotta tisztikara. A két haderőnemet aktív állományban lévő tábornok, ill. tengernagy képviselte a kormányban: mint hadügy-, ill. mint haditengerészeti miniszter. A vezérkari főnökök pedig csak Hirohito császárnak tartoztak engedelmességgel. Az uralkodót nem közönséges földi lénynek, hanem istennek tekintették, aki megtestesíti a nemzeti létet, és rendelkezései megelőzik a katonák és a tengerészek számára az alkotmány és más polgári törvény előírásait. Ebből a mitikus kötöttségből következően a tisztikar különleges küldetést tulajdonított magának, és irányító szerepre tartott igényt a társadalomban. A császár-isten szolgálatában, a földi lét egyetlen rendeltetésében, minden eszköz megengedettnek számított.

A fegyveres erők feladatait 1936 augusztusában egyértelműen megszabták „A Nemzet Politikai Alapelvei”, amelyek az expanzió célját a kelet-ázsiai szárazföld és a déli tengerek meghódításában jelölték meg.

1937-ben megkezdődött Kínában e program megvalósítása. A japán csapatok elfoglalták Pekinget, Sanghajt és Nankingot, ebben az időben a Csang Kai-sek tábornagy vezette Nemzeti Kína fővárosát. December 14-én kezdődött és hat héten át tartott „Nanking megerőszakolása”, ahogyan a több tízezer áldozatot követelő gyilkosságokat, megbecstelenítéseket és rablásokat már akkor elnevezték az életben maradt szemtanúk. A fővárosban tomboló katonák tetteinek egyes részleteit egy amerikai pap filmen megörökítette. A megcsonkított tetemek, a vérrel borított szobák, a szuronyhegyre szúrt csecsemők látványa olyan borzalmas volt, hogy a képeket csak szűk körben mutatták be. Sokatmondó tény, hogy a filmet az „Amerika először!” elnevezésű izolacionista szervezet annak bizonyítására használta: mennyire ostoba dolog lenne, ha Amerika ismét háborúba keveredne.

Kegyetlenkedés a foglyokkal

Mintegy négy esztendővel később, 1941. december–1942. május között a japán haderő elfoglalta a Fülöp-szigeteket. Itt több mint 130 ezer hadifogoly és civil, zömmel filippínó halálát okozta „az öldöklés, a kegyetlenkedés, az éheztetés és a bántalmazás”. Egy japán katona bejegyezte naplójába: „…A naivitásom, amely jellemző volt rám, amikor elhagytam a hazámat, régen a múlté. Most már edzett gyilkos vagyok, és a kardom állandóan vérrel szennyezett. Az Isten bocsásson meg nekem! Az édesanyám bocsásson meg nekem!”

Japán ugyan aláírta az 1929-es genfi konvenciót a hadifoglyokkal való bánásmódról, de nem ratifikálta az egyezményt. 1941. december második felében az Egyesült Államok az érdekeit képviselő tokiói svájci diplomáciai misszió kézvetítésével kifejezte azon reményét, hogy a japán kormány mégis tiszteletben tartja a megállapodást. Togo külügyminiszter 1942 februárjában kifejezetten megígérte, hogy Japán a konvenció eléírásait alkalmazni fogja a hatalmába került ellenséges katonákra. Valójában azonban a mintegy 95 ezer európai, amerikai és ausztráliai hadifogolyból kb. 27 ezer (28,6%) elpusztult a táborokban. (A német kézre jutott kb. 23 ezer brit nemzetközösségbeli és amerikai fogolynak „csak” kb. 4%-a halt meg.)

A Fülöp-szigetekhez tartozó Luzon szigetén lévő Bataan-félszigetnek a védői több hónapos ellenállás után 1942. május elején megadásra kényszerültek. A kb. 76 ezer amerikai és filippínó katonát a japánok 120 kilométeres gyalogmenetben terelték a hadifogolytáborba. Az úton több mint 10 ezer fogoly elpusztult, 16 ezren pedig röviddel a táborba való megérkezés után haltak meg. Nemcsak éhség, kimerültség és betegség, hanem szándékos gyilkosságok is tizedelték soraikat.

A vietnami Langsenben 450 francia és vietnami hadifoglyot öltek meg oly módon, hogy elébb a lábukra irányított géppuskatűzzel megbénították őket, majd szuronyroham-gyakorlat célbábúiként végeztek velük.

A japán haderő utánpótlását és felvonulását egy esetleges támadásra India ellen, számottevően hátráltatta a vasúti összeköttetés hiánya Burma és Thaiföld (Sziám) között. Ezért 1942 októberében több mint 60 ezer hadifogoly és kb. 270 ezer színesbőrű kényszermunkás megkezdte egy vasútvonal építését a két országot elválasztó járhatatlan dzsungelen keresztül. A „Híd a Kwai-folyón” c. világhírű film megközelítően sem érzékelteti a kb. 400 kilométernyi építési vonal táboraiban uralkodó tényleges viszonyokat. A vasút 1943 augusztusában elkészült – kb. 12 ezer hadifogoly és mintegy 70–90 ezer ázsiai kényszermunkás élete árán – minden négy méterre egy halott jutott.

A hadifoglyokkal való kegyetlen bánásmódot nem lehet csupán szadizmussal magyarázni. A szamuráj etika, a busido szerint nincsen szégyenletesebb dolog, mint a megadás. Ezért a foglyokat nem vették emberszámba. Az őrzésük szintén becstelen, alávaló dolognak számított, erre a feladatra a szent fegyveres szolgálatra alkalmatlannak minősített, testileg-lelkileg torz, beteg személyeket vezényelték. Ők pedig a foglyokon álltak bosszút a számkivetésért, és a kegyetlenkedéssel kívánták bizonyítani, hogy mégis hű és méltó alattvalói a császárnak.

Felelősségre vonás

A japán hadsereg cselekedeteit teljes valóságukban csupán a háború után ismerhette meg a világ. Nanking sorsa azonban egyáltalán nem volt titok, s a háború alatti rémtettekről is egyre több részlet vált köztudottá. Mindez elegendő alapot nyújtott arra, hogy az Egyesült Nemzetek Háborús Bűnök Bizottsága (UNWCC) 1945 elején megállapítsa: „a japán hadsereg tettei nem elszigetelt incidensek, hanem tudatosan megtervezett és módszeresen végrehajtott akciók a Távol-Keleten és a Csendes-óceán térségében”, ezekért Tokió éppen úgy felelős, mint a helyi vezénylő tábornokok és csapatparancsnokok.

1945. július 26-án az Egyesült Államok, Kína és Nagy-Britannia kapitulációra szólította fel Japánt. A proklamáció szerint a japán háborús bűnösöket felelősségre vonják. Egy hónap múltán az UNWCC Fehér Könyvet adott ki, amelynek értelmében nemzetközi katonai bíróságot alakítanak a japán háborús bűnösök perének lebonyolítására. A törvényszék létrehozása a távol-keleti szövetséges főparancsnok, Douglas MacArthur amerikai hadseregtábornok teendője volt. Az ő hatáskörébe tartozott a perbe fogandó személyek listájának összeállítása és az őrizetbe vételük is.

1946. január 16-án MacArthur bejelentette: megalakult a Távol-keleti Nemzetkézi Katonai Törvényszék (IMTFE), amelynek jogköre a béke elleni bűnökre, a háború bevett szabályainak megsértésére, valamint a civil lakosság kárára elkövetett embertelen cselekedetekre terjedt ki. A japán fegyverszüneti szerződést aláíró 9 országot (Ausztrália, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, Kanada, Kína, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Új-Zéland), valamint a később bevont Fülöp-szigeteket és Indiát egy-egy bíró képviselte a testületben. A törvényszék elnökévé MacArthur Sir William Webb ausztrál delegátust nevezte ki.

A per 1946. május 5-étől 1948. április 6-áig zajlott le Tokióban, az ítéletet ugyanott 1948. november 12-én hirdették ki. A törvényszék 28 vádlottat fogott perbe, közülük végül 25 felett ítélkezett.

A vádlottak

A polgári személyek között volt Hiranuma Kiicsiro báró, a császári titkos tanács elnöke; Hiroda Koki báró, diplomata, külügyminiszter; Hosino Naoki a kabinet főtitkára; Kaya Okinori pénzügyminiszter; Kido Koiso márki, lord-pecsétőr, a császár legbizalmasabb tanácsadója; Matsuoka Yosuke diplomata, külügyminiszter, a per folyamán elhunyt; Okawa Sumei ideológus, a bíróság beszámíthatatlannak nyilvánította; Sigemicu Mamoru diplomata, külügyminiszter; Siratori Tosio diplomata; Togo Sigewori diplomata, külügyminiszter.

A szárazföldi hadsereg vezetői közül a törvényszék elé került: Araki Sadao tábornok, hadügyminiszter; Doihara Kenji, a Legfelsőbb Haditanács tagja, Szingapúr parancsnoka; Hasimoto Kingoro ezredes, a fiatal tisztek szellemi vezetője az 1930-as években; Hata Sunroke tábornagy, főparancsnok Kínában, hadügyminiszter; Itagaki Seisiro tábornok, a hadifogolytáborok felügyelője; Kimura Heitaro tábornok, főparancsnok Burmában; Koisio Kuniaki tábornok, koreai főkormányzó, miniszterelnök; Matsui Ivane tábornok, főparancsnok Kínában; Mihami Jiro tábornok, koreai főkormányzó; Muto Akira tábornok, főparancsnok Szumátra szigetén; Osima Hirosi tábornok, berlini nagykövet; Sato Kenryo tábornok, a katonai iroda főnöke; Suzuki Teicsi tábornok, tárca nélküli miniszter, a kabinet tanácsadója; Tozso Hideki tábornok, miniszterelnök, hadügyminiszter; Umezu Yosijiro tábornok, főparancsnok Mandzsúriában.

A perbe fogott tengernagyok: Nagano Osami a flotta vezérkari főnöke (a per folyamán elhunyt); Oka Takasumi, a haditengerészeti iroda főnöke; Simado Sigetaro haditengerészeti miniszter.

Világszerte nagy feltűnést keltett, hogy Hirohito császár nem került a vádlottak padjára. Pedig perbe fogását és elítélését a Nemzeti Kína és Ausztrália különös eréllyel követelte. MacArthur, ez időben Japán korlátlan ura, az amerikai kormány támogatásával úgy érvelt, hogy Hirohito perbe fogása felmérhetetlen következményekkel járó felzúdulást váltana ki Japánban, és legalább 1 millió fővel növelni kellene a megszálló csapatok létszámát.

A miniszterek, diplomaták, generálisok és admirálisok mellől hiányoztak a vádlottak padján olyan sajátosan japán intézmények irányítói, akiket legalább olyan mérvű felelősség terhelt a háborús bűnökért, mint a katonai és polgári adminisztráció mértékadó személyiségeit. Mentesültek a számonkéréstől a militarista-soviniszta titkos társaságok vezetői, a politikai rendőrség és kémelhárító szervezet, a Kempeitai főnökei és a japán tőkés konszernek, bankok urai, a zaibatsu tagjai.

A vádirat

A vádiratban központi helyet kapott az agresszív háború előkészítése és kirobbantása a nemzetközi egyezmények megszegésével. A hódító hadjáratok során a japán hadsereg a polgári lakosság terhére súlyos bűnöket követett el az elfoglalt országokban. A bíróság a több mint kétesztendős eljárás végeztével egyetlen vádlottat sem mentett fel, egy vagy több deliktumban mindenkit bűnösnek talált. Halálra ítéltek és kivégeztek hét személyt: Doiharát, Hirotát, Itagakit, Kimurát, Matsuit, Mutót és Tozsót. A többi vádlott életfogytiglantól 7 évig terjedő szabadságvesztés-büntetést kapott, 1954–1955-ben (Sigemicu már 1950-ben) amnesztiában részesültek.

*

Japánban kegyelettel őrzik a második világháború valamennyi halottjának az emlékét. A közéletben azonban nem kísértenek a múlt árnyai. A szamuráj dicsőség ma már relikvia, amelynek helye a múzeumi tárló, a történelmi film és könyv. Avitt és komikus figurának számítana az a politikus, aki a nacionalista-militarista hagyomány élesztgetésével és kisajátításával kívánná gyarapítani bizalmi tőkéjét és kiépíteni legitimációs bázisát. A nosztalgia nem talál befogadásra a japán társadalomban. Erre ugyanis nincsen szüksége. A felkelő nap országa gazdasági erejével olyan pozícióval és befolyással rendelkezik az egész világon, amelyre az egykori miniszterek, tábornokok és tengernagyok Nippon hatalmáról szőtt nagyralátó ábrándjaikban soha gondolni sem mertek.