Ugrás a tartalomhoz

História 1994-04

Glatz Ferenc , Kertész István , Szakály Ferenc , Fodor Pál , Hegyi Klára , Péter Katalin , Tóth István György , Vörös Károly , Szász Zoltán , Niederhauser Emil , Sipos Péter , Hanák Péter , Kovács Éva , Kosáry Domokos , Pótó János

História

9. fejezet -

Nyelv és politika, 1825-1949

SZÁSZ Zoltán

Nyelv és politika

Államnyelv és kisebbségi nyelv, 1825–1949

A nyelv a történész szemével nézve akkor fonódott össze ténylegesen a politikával, amikor a modern nemzetek kialakulása elkezdődött. A közép- és kelet-európai térségben a nemzeti nyelv megteremtése a nemzeti öntudat elterjesztésének alapfeltételévé vált a 19. század elejére. Ekkor dőlt el, hogy szakítanak egy más fejlődés lehetőségével, azon nyelvek széleskörű meggyökereztetésével, amelyek a kultúrában, a társadalom felső köreiben már meglehetősen elterjedtek, de használatuk a nemzeti célokkal nem esett egybe. A Habsburg Birodalomban ilyen volt a német, Oroszországban a francia, a Balkánon leginkább a görög.

Fokozatos emancipálódás volt a szándéka Josef Dobrovskynak, amikor a cseh nyelv fejlesztését tűzte ki életcélul, de fő munkáit tudományos okokból még németül írta. A nyelvújítás hulláma végigsöpört az oroszokon, lengyeleken, cseheken, magyarokon és görögökön egyaránt. Azoknál a népeknél, amelyeknél egyáltalán nem volt általánosan elfogadott irodalmi nyelv, ki kellett választani e célra valamelyik nyelvjárást, ami önmagában is politikai kérdést jelentett. Így lett kompromisszumos alapon elfogadott a szerbeknél és horvátoknál a „što” nyelvjárás (az akkor fejlettebb „kaj helyett), a szlovákoknál a cseh nyelvhez nem a legközelebb álló középszlovák, a bolgároknál a század közepe az észak-keleti nyelvjárás – amivel viszont elesett a további macedon nyelvjárás teljes integrálásának lehetősége.

„Nyelvében él a nemzet” – mondotta gróf Széchenyi István. Ez a térségünkben sokféleképpen, de mindenütt, megfogalmazott programatikus tézis hat egészen napjainkig, s pozitív kulturális teljesítményekre épp úgy ösztönzően hat, mint ahogy időnként veszélyes politikai kísérletekhez is bázisként szolgált.

Nem bonyolódhatunk hosszabb történeti fejtegetésekbe arról, miként fonódott össze Közép- és Kelet-Európában, vagy akár csak itt, a szűkebb Duna-tájon nyelv és politika a nemzeti konfliktusok hosszúra nyúlt korszakában. Inkább csak a mának szóló tanulságtartalma miatt emelnénk ki – Niederhauser Emil elemzését követve – a magyar nyelv használata körül folyó harc néhány állomását.

A reformkorban ijesztően fojtogató erővel hatott a magyarság etnikai elszigeteltségének tudata. Ismeretes, hogy Herder a 18. század végén megjósolta a magyarság pusztulását. A magyar nyelv jogaiért indított harc eredendően az abszolutisztikus kormányzás és az elavult rendiség ellen irányult, de kezdettől befolyásolta az egyes etnikumok egymáshoz való viszonyát, s célja volt a magyarság gyarapítása is. Az 1830-as években egyes optimista reformereknél erős az igény arra, hogy teljes nyelvváltásra ösztönözzék, kényszerítsék az ország nem magyar lakóit, s ez úton emeljék őket – kortárs kifejezéssel – „szabad magyarrá”. A 40-es évekre ez a törekvés némileg leszűkül, a cél inkább a magyarosítás feltételeinek biztosítása, az egyházi anyakönyvezés, az iktatás nyelvének magyarrá tétele a magyarrá válás lehetőségének felkínálása.

Itt bukkan fel az a ma is előszeretettel használt formula, mely tagadja, hogy rá akarná erőszakolni a saját nyelvét egy másik nyelvi közösségre, hanem csupán nemes lelkű ajánlatról, „a megtanulás lehetőségének” megadásáról beszél.

A nemzetiségi nyelvhasználati jogok törvényes biztosítására csak később, 1849-ben és 1868-ban kerül sor.

A nemzetállam kiépítésének korszakában szívós küzdelem folyik az államnyelv mind szélesebb körben való érvényesítéséért. Ausztriától eltérően, Magyarországon a közigazgatás minden szférájában fokozatosan uralkodóvá válik a magyar. A népiskolákban eleinte nem is tanítanak magyart. 1879-ben még csak tantárgyként kötelező a magyar nyelv tanítása, 1907 után már magyarul tanítandó más tárgyakat is megpróbálnak rendszeresíteni a nemzetiségek oktatási intézményeiben. Végtelen hosszúságban sorolják a nemzetiségi vezetők a dualista magyar államban őket ért nyelvi sérelmeket, tüzes pesti nacionalisták a magyarosítás előrehaladásán örvendeztek, miközben – ha hinni lehet a statisztikának – 1910-ben a magyar állam közel hárommilliós románságának még egynegyede sem beszélte a magyar nyelvet.

Megnövekedett az államnak, a politikának a társadalom fölötti hatalma az első világháború után. Amennyivel megromlottak a politikai eszközök, amennyivel nőtt az állami befolyás, annyival voltak rosszabbak a kisebbségi nyelvek – különösen az utódállamokban élő magyarok nyelvének – érvényesülési lehetőségei. A kisebbségek nyelvhasználatának korlátozása fontos kelléke maradt a belpolitika eszköztárának.

Az anyanyelv közéleti érvényesülése terén döntő fordulatot hozott a szocialista rendszer meghonosítása a negyvenes évek végének Kelet-Európájában. Elvben ez óriási érvényesülési lehetőséget ígért, s ebbe az irányba mutatott a nacionalizmus teljes felszámolásának deklarált igénye is. Azzal azonban, hogy az átalakulás szétverte a hagyományos társadalmat, a magántulajdont, s bizonytalan volt a jogrendje, teljesen kiszolgáltatta a kisebbségeket a politikai önkénynek, s a hamarosan, még az ötvenes években bekövetkezett nacionalista fordulatok az államnyelv soha nem látott mértékű egyeduralmához, egyúttal a kisebbségek nyelvi kultúrájának gyors sorvasztásához vezettek, újból megalapozva a herderi végpusztulás veszélyének vízióját.

Napjainkban, amikor a nyelvi jogok ismét a politika kérdései közé emelkedtek, az e körül folyó vitában hagyományos és új, vagy inkább látszólag új érvek egyaránt fölbukkannak. Eredetileg a parlament egynyelvűségét sokrétűen indokolni kellett. Később az államapparátus jó működése feltételének követelményeként állították be az egynyelvűséget, idővel pedig korunk technikai civilizációjára hivatkozva sorakoztak az érvek az egynyelvűség mellett. N. Ceauşescu egy ízben úgy kerülte meg a kisebbségek nyelvi igényeit, hogy vezetőinek magánbeszélgetésben azt mondta, a jövő útja igazából az angol általánossá tétele a technika és a tudomány egy sor területén. Ma is fel-felbukkan a gondolat, hogy térségünkben a jövő egyetemei angol nyelvűek lesznek – mindig kisebbségi követelések elutasításának indoklásaként.

Mindezek a felülről építkező állami és társadalmi rendszer által kialakított szükségletek. De nem hallgatható el, hogy az állami nyelvpolitika nemegyszer pótszer, a nemzeti fejlődés zavarait akarja ellensúlyozni; miközben a modernizáció jelszavával takarózik, valójában éppen a mélyen ható modernizáció elmaradását tükrözi, kompenzálni próbál.

Ebben a feltételrendszerben, a komor történelmi előzmények nyomán válik tehát súlyossá a nyelvkérdés. Onnan kezdve, hogy milyen nyelvű egyetemek kellenek, hány nyelvű lehet egy iskola, egy utcanévtábla, cégtábla, hány perc legyen a kisebbségek nyelvén a tévé-adásidő. A politika tehát egyszerre kínlódik a problémák megoldásával, s maga is termeli azokat.

A totális rendszereknek van ereje racionális megoldásra, tehet „engedményeket”, de ahol többnyelvűség irányában előre is lép, egy szétrombolt társadalom nem tudja kihasználni a lehetőségeket, valójában problémák elfedését a nyelv funkcióvesztését szolgáló, csak az orwelli newspeak/neusprache („új beszéd”) irányában haladhat.

A demokratizálódó rendszer lehet jó szándékú, adhat sok önvédelmi lehetőséget adhat, de a fejletlenségből, torzulásokból is táplálkozó többségi nacionalizmussal nem tud megküzdeni. Csak hosszabb távon lehet reménykedni. De kérdés, hogy akkor lesznek-e még kisebbségi nyelvek, melyek megmentése a mának oly sürgető feladata.

A nacionalisták régóta abból indulnak ki, hogy akié a hatalom, azé a nyelv, s a nyelvváltás nemzeti tudatváltást jelent. Kérdés, hogy ami többnyire igaz az egyes egyénekre, vajon igaz-e tömegekre is? Könnyen lehet, hogy a nemzetiségi probléma immár a nyelv kikapcsolódásával reprodukálódik.

Másként szólva: lehet, hogy egy nyelven beszélve esetleg még kevésbé fogjuk megérteni egymást?