Ugrás a tartalomhoz

História 1994-04

Glatz Ferenc , Kertész István , Szakály Ferenc , Fodor Pál , Hegyi Klára , Péter Katalin , Tóth István György , Vörös Károly , Szász Zoltán , Niederhauser Emil , Sipos Péter , Hanák Péter , Kovács Éva , Kosáry Domokos , Pótó János

História

14. fejezet -

Antall József Görgeyrõl

KOSÁRY Domokos

Antall József Görgeyről*

A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején Görgey és a szabadságharc megítélésében még Andics Erzsébet véleménye és a vele az árulási vád volt az uralkodó.

Egyetlen olyan szakmai kísérletről tudunk, amely Görgey szerepét ez időben egy bővebb tanulmányban reálisabban készült bemutatni. Ez Antall József (1932–1993), a későbbi miniszterelnök nevéhez fűződik, aki fiatal egyetemi hallgatóként, az ötvenes évek első felében, a Görgey család levéltárának rendezése közben a tábornokra vonatkozó iratanyaggal közelről megismerkedett, majd a hatvanas évek második felében, utoljára 1973-ban, több ízben is megpróbálta, a forrásanyag ismeretében, megfogalmazni és közzétenni a Görgey-kérdésről alkotott véleményét. Tanulmányát azonban egyetlen lap és folyóirat sem közölte. Az eset történetét később ő maga foglalta össze egy visszatekintő feljegyzésben, amelyet e sorok írójához juttatott el, mellékelve saját korábbi írásait és a tanulmányáról készült lektori véleményeket.1) „Használd fel szíves belátásod szerint” – írta 1982. április 28-án kelt kísérőlevelében. E felhatalmazással utólag élve szeretnék alább e feljegyzésből vagy inkább visszaemlékezésből idézni néhány részletet, forrásként az egykorú viszonyokra, ahogy azokat egy kitűnő szemű, képzett, fiatal történész látta, de baráti tisztelgésül is emléke előtt:

„Görgey Artúr személye korán foglalkoztatott, a magyar politikai mitológia többi hőséhez, Széchenyihez, Kossuthhoz, Deákhoz, Eötvöshöz hasonlóan. Előbb Pethő Sándor könyve, majd Kosáry Domokosnak a Görgey-kérdésről írott munkája hatott felfogásomra. Több olyan idős emberrel is volt módomban beszélni, akik személyesen ismerték a tábornokot. Így egyetemi éveim alatt Germanus Gyula, aki Görgeytől örökölt íróasztalát is reám akarta hagyni. (Javaslatomra özv. Germanus Gyuláné átengedte a Nemzeti Múzeumnak 1980-ban).

Így talán magától érthető, hogy 1953-ban, mint a III. tanévet elvégzett történelem-levéltár szakos hallgató – a nyári gyakorlat keretében – örömmel vállaltam el a teljesen rendezetlen Görgey-iratanyag rendezését és házi használatra az ismertetését. Talán nem felesleges utalnom arra, hogy a Görgey nemzetség keretében felállított »Görgey Artúr 1848/49es működésére vonatkozó iratanyag« nagy részét én rendeztem és ismertettem (9–13. fasc.), míg Szabó Sándor egykori kollégám a maradékot. (14. fasc.) Az Országos Levéltárban lévő anyagot egyrészt ismertettem az 1953. július 11-én kelt … összefoglalóban, másrészt pedig egy rövid »conspectus«-t állítottam össze…2

Ezzel összefüggésben annyit jegyzek meg, hogy az akkori 1952/53. tanévben Magyarországon olyan történelmi szemlélettel ítélték meg Görgeyt, amit ma már a Görgey-ellenzők is restellnek. Ilyen körülmények között végeztem a munkát és írtam meg az ismertetést, amit lényegében ma is vállalok. Természetesen bizonyos mértékig defenzív stílusban kellett hangszerelnem, de így is világos volt az álláspontom. Az Országos Levéltárban mint gyakorlatot folytató egyetemi hallgatótól elfogadták, munkámat dicsérettel igazolták, nem érintve a tartalmi kérdéseket. Ugyanakkor Lederer Emma egyetemi tanár (Levéltári Tanszék) kifogásolta többek között ezt is a történelemszemléletemben, és helytelenítette »Görgey mentését«. Erről ugyan nem volt szó általában, de a reális történelmi megítélést nem tudtam mellőzni e szerény »ifjonti« munkában sem. E munkám természetesen meghatározta valódi Görgey-képemet, és olyan anyagot ismertem, amit kevesen.”

A Görgey-levéltárban ugyanis olyan gazdag forrásanyag található, nemcsak fontos egykorú iratokból, levelekből, hanem későbbi írásokból, Görgey István és mások feljegyzéseiből, sajtókivágásokból is, amelynek beható tanulmányozása az ifjú történésznek valóban képet adhatott a kérdés alakulásáról, változó megítéléséről is. Antall ismertetése minderről elég részletes tájékoztatást nyújtott, az elején kitérve arra is, hogy a Görgey-kérdés „több mint egy évszázada foglalkoztatja a magyar történetírást, sőt az egész közvéleményt”. A tábornokot a bukás után „kesergő kortársak árulónak bélyegezték”, de ő: szándékában „nem volt áruló”. A fegyvert azért tette le, mert „az orosz invázió után többé nem bízott a szabadságharc győzelmében, mint ahogy Kossuth egykor írt utolsó levelének tanúsága szerint már ő sem bízott”. Görgey „büszkén, szinte gőgösen” viselte el a vádakat és „sohasem ingott meg igazában”. Ez oly mértékben eltért az ötvenes években uralkodó felfogástól, hogy nem meglepő, ha Lederer Emma, aki – mint volt Hóman-tanítvány és szociáldemokrata párttag – különösen igyekezett a „hivatalos” vonalhoz való odaadó hűségét buzgón bizonyítani, szükségesnek tartotta elmarasztalni az ifjú szerző Görgey-felfogását. De folytassuk tovább Antall emlékezését:

„Sokáig nem nyúltam vissza Görgeyhez, nem láttam értelmét. Illyés Gyula Fáklyaláng c. drámája – főleg a harmadik felvonás – hazafias célzatú volt, lényegében Horváth Mihály könyvére támaszkodott, és igaztalannak tűnt, főleg Ungvári László cselszövő (Biberach pózában) alakításával, kappan-hangjával (még most is kiemelik mint nagy alakítását). Ezt szerencsétlennek találtam. Akkor fogtam ismét hozzá, amikor Németh László Árulója ismét elindította a vitát, újra kedvet éreztem hozzá. Egymást követték a pro és contra nyilatkozatok (Varga Jánosé is), amelyeket nem éreztem megalapozottnak. Először Görgey halálának 50. évfordulójára, 1966-ban akartam cikket írni az Élet és Tudomány részére. Írásomat hamar visszaadták, annyi kifogást emeltek, hogy elhalasztottam, újra félretettem.

Ismét eszembe jutott 1968-ban, tehát Görgey születésének 150. évfordulóján. A kémikus Görgeyről irattam a Gyógyszerészet c. lapba egy cikket az egyik munkatársammal (Szentgyörgyi I.), az megjelenhetett, elég semleges volt. A magamé azonban a mai napig nem látott napvilágot, illetve a szerkesztésemben megjelenő Orvostörténeti Közleményekben publikált, Lumniczer Sándorról készített tanulmányom 33. lábjegyzetébe »becsempésztem«: Antall József, Egy évszázados per – a Görgey-kérdés tegnap és ma (Kézirat, 1968) c. írásomnak legalább a címét.3 Legalább ennyi nyoma maradjon, és az intézeti adattárban is megtalálható. Úgy gondolom azonban, hogy érdemes erről is írnom.

Sajnos az 1968-ban elkészített hosszabb és teljes tanulmányom kézirata nincs meg, mert nem kaptam vissza a különböző helyekről. Megmaradt egy olyan példánya, amelyet a lektori vélemények figyelembevételével az Élet és Tudomány részére készítettem 1968-ban. Ezt először Makkai László lektorálta, fenntartásokkal, majd Kosáry Domokos, aki lényegében kedvező véleményt adott, és Varga János, valamint Urbán Aladár, akik nem ajánlották e formában a megjelentetését. Így a közlése el is maradt. De elutasította a Valóság, a Látóhatár is.4 (1969-ben a Magyar Rádió angol nyelvű adásában ismertették a lényegét, Varga Bálint, volt tanítványom szerkesztésében.)

Bár igazán nem fűztem hozzá komoly reményeket, de bízva valamennyire Németh László darabjának sikerében – több megjelent cikkben – ismét elküldtem Fenyő Béla főszerkesztőnek (Élet és Tudomány), aki szívesen közölte írásaimat, beleértve az 1867-es kiegyezést tárgyaló, először még a »hivatalos« felfogással egyáltalán nem egyező cikkeimet is. Fenyő maga is elérkezettnek látta az időt – ez 1973-ban volt. Újra elküldtem Kosáry Domokosnak, aki ismét kedvező véleményt adott. Majd pedig Szabó László alezredesnek (Zrínyi Akadémia), aki hosszú lektori véleményben fejtette ki nézeteit, és nem javasolta a cikk megjelentetését. Meg is untam az egész huzavonát, nem találtam meg az eredeti – részben irodalmi apparátussal készült – példányt, amit annyit rövidítettek, átírattak, »népszerűsítőbbé« forszíroztattak, hogy megutáltam… Bár többen írtak a lektori véleményben elismerő szavakat, sőt méltatták, hogy azok közé tartozom, akik tényleg ismerik a levéltári anyagot (Urbán), lényegében csak Kosáry Domokos javasolta egyértelműen közlésre. Hízelgés nélkül megállapíthatom, hogy a sikertelenség ellenére ez megóvott a keserűségtől, sőt megnyugtatott.”

Antall szerint „a magyar historiográfia története szempontjából” az sem érdektelen, hogy e mindössze 27 gépelt lap terjedelmű, népszerűsítő cikkről, amelynek három folytatásban kellett volna megjelennie, összesen 37 lap lektori vélemény készült. Ebből Szabó László egymaga írt húszat, miután kijelentette, hogy nem érzi magát „sem hivatva, sem feljogosítva” arra, hogy döntsön a Görgey-perben. E sorok írójának, akihez a szerkesztőség eljuttatta Urbán és Varga véleményét is, 1968-ban, majd – ismételten – 1973-ban is az volt az álláspontja, hogy a cikk „értelmes és tisztességes irányú kísérlet arra, hogy a Görgey-problémát reálisabban mutassa be közvéleményünk előtt, amely erről ma is ellentétes véleményeket hall, de amely talán ma is inkább a dogmatikus-nacionalista álláspont hatása alatt áll”. Ezért közölni kellene, mert ez a felfogás is nyilvánosságot érdemel, „főleg, ha annyi téves állítást kell korrigálnia”. Ez persze kétségtelenül „mentegetésnek” tűnhetik, ami azonban nem annyira a szerző, mint inkább a vádaskodók hibája. „Görgey jó katona volt, nem politikus és nem áruló”. Antall ugyanis nem az egyoldalú Görgey-védelmezők és Kossuth-bírálók hagyományait kívánta felújítani, hanem az árulási váddal együtt az „igazságtalan vádbeszédek és még igazságtalanabb védőbeszédek” műfaját is elvetette. „Nagy emberek polémiájában sohasem maguk mondják a legelfogultabbakat, hanem csaholó középszerű hódolók ócsárlásai tűnnek a legelviselhetetlenebbnek.” Görgey védelmezői, „István öccsét is ideértve – többet ártottak Kossuth támadásával Görgeynek, mint magának Kossuthnak”. Görgey a sereg vezetésére volt alkalmas, de az egész országéra nem. „Kossuth – minden hibájával együtt – a szabadságharc vitathatatlan vezére” volt, Görgey viszont katona, aki „az ország politikai helyzetét csak lassan és sohasem egészen tudta felfogni és megítélni”, és aki éppen ezért Kossuthnak „nem volt és nem lehetett egyszerű alternatívája, egyenrangú ellenfele”. A szokásos vádakat persze a cikk sorban bírálja, elveti, helytelenítve, hogy nem egyazon mértékkel mérik Görgey és más katonai vezetők magatartását, így Bemét, aki a kormánynak nem mindig engedelmeskedett. Egyébként a „szabadságharc viszonyai között”, akár az amerikai függetlenségi háborúban, ahol a hadvezérek már a modern hírközlési eszközök híján is nagy önállósággal működtek, ezt a katonai engedelmességet „nem értelmezhetjük olyan egyértelműen és egyszerűen, mint valamilyen kialakult alkotmányos államforma viszonyai között”. Az is hiba, ha Görgeyt „egyszerűen az ellenfeleinél éppen úgy meglévő nemesi osztálytudat letéteményeseként kezeljük.” Görgey és a békepárt között nem jött létre tényleges együttműködés, és az ő koncepciójuk „az 1848-as alapokon történő megegyezésre semmivel nem volt reálisabb, mint Kossuth 49-es programja”, hiszen Bécs azon az alapon sem volt hajlandó egyezkedni. Mindkét irányvonalnak megvolt azonban – a bukás ellenére – a történelmi indokoltsága: az előbbi érlelődő programjává vált a kiegyezés előkészítésének, a másik pedig fenntartotta a függetlenségi koncepciót a magyar politikában.”

Szándékosan idéztük a vitás vagy vitatható részletek helyett inkább az elvi jellegű állásfoglalásokat, mert az akkori atmoszférát, amely az ellenvéleményekre is hatott, az ezekre való reagálás jellemzi a legjobban. Urbán, miközben jelezte, hogy Andics adatai az amnesztiáról „több figyelmet érdemelnek”, azért nem látta az írást közölhetőnek, mert menteni akarja azt a Görgeyt, aki „katonai megvalósítója volt a békepárt politikai elképzeléseinek”. Varga pedig, a marxista történetírásra hivatkozva, nyíltan megmondta, hogy a cikk „koncepciójával, felfogásával, mondanivalójával” nem tud egyetérteni. Híve a szabad véleménynyilvánításnak – írta –, de hozzátette: „Egynémely tartalmú tanulmánnyal kapcsolatban szerencsésebbnek ítélem, ha a nyilvánosság elé nem tömegméretű példányszámban megjelenő kiadványokban kerülnek.”

Antall József tanulmánya mindennek következtében valóban nem kerülhetett a nyilvánosság elé.

* Az ez évi könyvhétre jelenik meg a Századvég Kiadó gondozásában Kosáry Domokos: A Görgei-kérdés története c. kötete. Kosáry professzor az elhunyt Benda Kálmán kollégista társa, a szakma mindennapjaiban és vezetésében együttmunkálkodó barátja volt. Szerkesztőségünk kérte Kosáry professzort, hogy Benda Kálmán tiszteletére és emlékére összeállított tematikus számba adjon egy részletet most megjelenő könyvéből. (A szerk.)

Jegyzetek

1 Antall József, Feljegyzés Görgey Artúrról írott cikkeim tárgyában 1982. Kézirat e sorok írója birtokában.

2 Antall József, A „görgői és toporczi Görgey nemzetség levéltára” Görgey Arthúr 1848/49-es működésére vonatkozó iratanyagának ismertetése. Bp. 1953; mellette: A Görgey Arthúr-gyűjtemény conspectusa. Gépelt másolatok. A Görgey-levéltár mai jelzete: OL, P 295.

3 Orvostörténeti Közlemények 45. köt. 1968. Antall ekkor már a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár mb. főigazgatója volt.

4 Tudomásunk szerint Antall a kéziratot a Századok szerkesztőségéhez is beküldte.