Ugrás a tartalomhoz

História 1995-0910

Glatz Ferenc , Sipos Péter , Urbán Károly , Kiss J. László , Feitl István , Sipos Levente , Rainer M. János , Kahler Frigyes , Laky Norbert , Zinner Tibor , Kardos József , Szakács Sándor , Romány Pál , Balogh Margit , Pór Edit , Cseh Gergõ Bendegúz , Szabó B. István , Kovács Éva , Antal Andrea , Burucs Kornélia , Sipos András , Horváth Zsolt , Kalmár Melinda , Molnár Adrienne

História

19. fejezet -

Öt nap tanulás — egy nap munka. Munkaoktatás a Kádár-korszak elején

KOVÁCS Éva

Öt nap tanulás – egy nap munka

Munkaoktatás a Kádár-korszak elején

Az 1961. évi oktatási törvény törvényerőre emelte, kötelezővé tette az oktatás ún. politechnizálását. Erről a törvényről már elfogadása előtt egy évvel kiderült, hogy elképzelései nemcsak teljesen szétzilálnák a magyar oktatás szervezetét, hanem gyakorlatilag megvalósíthatatlanok, hiányzik hozzá a pénzügyi fedezet. A Művelődésügyi Minisztérium, a pártapparátus bizottságai, a felkért szakértők többnyire összehangolatlanul, a gazdasági, ill. a demográfiai tényezőket figyelmen kívül hagyva „terveztek”, tegyük hozzá, gyakran forradalmi hevülettel és lelkesedéssel. Az iskolarendszer radikális átalakítását pártolók igyekezete azonban összeütközött a Kádár-korszakra jellemző óvatos, a különböző rétegérdekek között lavírozó, és kompromisszumkész igazgatási-politizálási móddal. Ez utóbbi az ellenőrizhetőséget, a tervszerűséget, ill. a „felfordulás” elkerülését többre tartotta, mint az – elméletben általa is hangoztatott – ideológiát, a „forradalmi” változásokat.

Munkaiskola, antisztálinizmus

A „lenini” húszas évek forradalmi oktatáspolitikája emelte a Szovjetunióban először a megvalósíthatóság szintjére a munkaiskolát, azaz a termelést és az oktatást közvetlenül összekapcsoló nevelést. A svéd, angol, de különösen a német pedagógia körében is népszerű oktatási elképzelés Krupszkaja, és Lunacsarszkij támogatásával, kísérleti iskolakommunák létrehozásával, a „forradalmi pedagógia” megalkotásával az 1920-as évek Szovjet-Oroszországának megvalósítandó elképzelései közé tartozott. Valószínűleg ezért esett a sztálini terror áldozatául. 1932-ben párthatározat bélyegezte még a túlterhelést és a fegyelem fellazulását okozó munkaiskolát, s döntött az iskolai oktatásban a tanítási óra tekintélyének helyreállításáról. 1937-ben teljesen megszüntették a tanulók iskolán kívüli munkavégzését.

A sztálinizmus romboló hatásainak leleplezésében Ny. Sz. Hruscsov számára tehát kézenfekvőnek látszott a húszas évek pedagógiájának felelevenítése. 1958 júliusában a hatalma csúcsán lévő Hruscsov „feljegyzést” juttatott el az SZKP KB tagjaihoz, „Az iskola és az élet kapcsolatának megszilárdítása, országunk közoktatási rendszerének továbbfejlesztése” címmel. Ebben kifejtette: a gyerekeknek 7–8 éves alapiskolázás után „gyári-üzemi jellegű” oktatásban kell részesülniük, ahol az általános képzés szorosan összekapcsolódhat a szakmai képzéssel, s nem utolsósorban az ideológiai képzéssel. „...minden gyermeknek fel kell készülnie a hasznos munkára, a kommunista társadalom építésében való részvételre” – írta az SZKP KB első titkára. Ezt támogatta még az ötvenes évek végén meginduló világpolitikai enyhülés is. Megfogalmazódott a tétel a kapitalizmuson békés, tudományos-műveltségi versenyben győzedelmeskedő szocialista táborról (a Szovjetunió az USA-val, Kína pl. Angliával „versenyzett”).

A „kommunista embertípus”

A hruscsovi reformterv az alábbi elemeket tartalmazta: a politechnikai oktatás bevezetése (az általános és szakképzés, ill. az ideológiai nevelés összeolvasztásával); a kommunista embertípus, az „új” ember kinevelése (a családok szerepének háttérbe szorításával, a bentlakásos iskolák tömegessé tételével); a középiskola felvételi előkészítő szerepének csökkentése (a felvételi-előkészítő 2 év törlése, az egyetemi felvételi többéves munkatapasztalathoz kötésével); a tanulók bevonása az üzemi munkába, ill. falun a mezőgazdasági termelésbe, miközben az általános képzést váltott műszakú esti iskolákban fejezhették volna be. (E radikális oktatási reform elképzelés szélsőséges formában valósult meg Kínában a „nagy ugrás” idején.) A Szovjetunióban 1958. december 24-én elfogadott új iskolatörvény mindezt csak kompromisszumokkal tartalmazta: a 8 éves alapiskolához 2 éves (majd 3 éves) középiskola kapcsolódott, ahol az általános és felvételire előkészítő képzés mellett a diákoknak egy konkrét szakmát is el kellett sajátítaniuk.

A reformtörekvéseket „vérmérsékletük szerint” vették át a tábor országai. Az élen az NDK járt, ahol közvetlenül a szovjet törvény után bevezették a kötelező politechnikai oktatást, ezt követte 1959-ben a bolgár, majd a csehszlovák reform, 1961-ben pedig a lengyel és a magyar. (Kissé megkésve, az 1970-es években Románia, majd Szerbia, ill. Bulgária újra, hasonló rendelkezéseket hozott.)

Reform „magyar módra”

Azt, hogy a szovjet példát előbb-utóbb követni kell, a magyar oktatásirányítók is tudták. A reform előkészítését azonban egyéb okok, ill. érdekek is indokolttá tették számukra. Az új vezetés felmérte, hogy 1956 milyen tapasztalatot jelentett a fiatalok számára. A „csellengő”, a „múlt káros befolyása alatt álló ifjúság” átnevelése érdekében a fizikai munka példája is ideológiai fegyverként jöhetett számba. Összekapcsolták mindezt egy nevelő-továbbképzési kampánnyal is 1957–58-ban. 1958-ban 553 általános és 68 középiskolában vezették be kísérletképpen a gyakorlati oktatást. Az 1959/60. tanévben 161 középiskola kb. 600 osztálya vett részt a politechnikai reform kíséretében az ötnapi iskolai tanulás és egynapi gyári-üzemi-mezőgazdasági munka rendszerében (ez az ún. 5+1 rendszere). E kísérleti iskolák igazgatói 1959 augusztusában Szegeden országos értekezleten számoltak be tapasztalataikról. A kormányzat terveit Ilku Pál miniszterhelyettes – aki a Kádár-féle pártcentrum embereként 1958-ban váltotta fel posztján Jóború Magdát – ismertette. A művelődésügy törekvéseit motiválhatta az a tény, hogy 1959-ben 44 ezer középiskolát végzett fiatal nem talált magának állást. Úgy gondolták, ha szakma is lenne kezükben, ez a probléma megoldódna. Az igazgatók a tanulók, munkások és pedagógusok általános lelkesedéséről számoltak be. „Ezt az irányzatot a munkások is örömmel fogadták és szinte verseny alakult ki közöttük, hogy melyik szakmunkás tud jobban nevelni. A munkások önálló nevelési terveket dolgoztak ki” – lelkesedett az egyik „munkáshozzászóló” az értekezleten.

A NÉKOSZ-hagyományokból is táplálkozó tanári lelkesedés összekapcsolódott a már említett ideológiai elemekkel: a kapitalizmus legyőzése, a munkásosztály tekintélyének, a fizikai munka tiszteletének erősítésével. A kormányzat számára a döntő szempontot azonban az ideológiai megerősítés jelentette – minden szakmai racionalitást megelőzve. Jellegzetesen fogalmazódik ez meg egy 1960. február 17-i reformbizottsági jelentésben; „Az iskolának az élettel való szoros összekapcsolásából következik: a tantervi anyag biztosítsa a dialektikus és történelmi materializmus világnézeti alapjainak lerakását – beleértve a tantárgyak erkölcsi, esztétikai, nevelő hatásának biztosítását. A tantervek összeállításánál ennek a tételnek kell elsősorban érvényesülnie, nem pedig a tantárgyak mögött álló szaktudomány rendszerének.”

A kísérletekkel párhuzamosan a reformprogram elindult a maga bürokratikus útján. 1959 januárjában 38 tagú kormánybizottság és 5–600 szakértő foglalkozott a kérdéssel. Elkészítették javaslatukat, az ún. Téziseket, amely olyan 9 évfolyamos általános iskolát javasolt, ahol az első osztálytól kezdve bevezették volna a fizikai munkát. Ezt követte volna a 3 évfolyamos középiskola általános, humán és reál tagozattal, a felső tagozaton egy szakma kötelező megtanulásával. Egyetemi felvételt csak egyéves termelési gyakorlat után lehetett volna kérni e tervezet alapján. A Tézisekben felvetették egy új iskolaforma, a szakközépiskola létrehozását is. Ez az iskola ipari, mezőgazdasági és közgazdasági profillal egyesítette a szakmunkás-képesítés megszerzését az érettségivel. Elsősorban erre az iskolatípusra alapozva valósulhatott volna meg a korszak másik nagy álma: a középfokú oktatás általánossá válása. A tervezet emellett szorgalmazta az esti és a levelező tagozatok kiterjesztését is. 1959 végén az MSZMP VII. kongresszusa elfogadta az iskolareform elindításának szükségességét. 1960 őszén formális „társadalmi vita” zajlott az 5+1 rendszerének kötelező bevezetéséről. A valódi küzdelem azonban a színfalak mögött készülődött.

Támogatók és ellenzők

A reformok támogatói közé tartozott a baloldali egyenlősítő eszméktől áthatott, a „kommunista nevelést” szakmai szintre emelni akaró, pedagógiai szakemberek csoportja. Ezek jobbára az 1945 utáni évek NÉKOSZ-, valamint a munkásság felemelését adminisztratív eszközökkel kívánó „forradalmi” hagyományok folytatói sorából kerültek ki. Hozzájuk csatlakoztak a hátrányos helyzetben levő, „másodosztályú” gimnáziumok pedagógusai, ugyanis a munkaoktatással remélték elhelyezkedni nem tudó diákjaik munkába lépési esélyeinek megjavítását. Ez az érdekcsoport – mint tudjuk – erős ideológiai támogatásban részesült, mégis gyengébbnek bizonyult a (rejtetten) ellenzők érdekcsoportjánál.

Az 1961. évi III. törvénnyel bevezetett, kompromisszumos reform (a gimnáziumokban szakmai előképzettséget is adó 5 nap tanulás és 1 nap munka rendszere, kiegészítve a kötelezően végzendő kéthetes nyári-őszi gyakorlati munkával) ugyanis erősen rombolta a magyar iskolarendszer egyik leghagyományosabb és legtekintélyesebb elemét, a gimnáziumot. A tekintély- és tudáselven működő „elitgimnáziumok”, a gyerekeiket ide járató régi és új középosztály tehát ellenérdekelt volt a fizikai munkát és totális ideológiai elkötelezettséget hirdető reformokkal szemben. Legalább ilyen fontos volt a gazdasági szféra elutasítása is. Egyrészt a nagyipari termelés képtelen volt befogadni az odairányított diákok tömegét. Másrészt az életszínvonal emelését célul kitűző kádári politikában egyszerűen nem jutott pénz a legalapvetőbb feltételek megteremtésére sem. 1960 végére kiderült már, hogy a nem kellően egyeztetett ágazati reformtervek költségeit a kormányzat nem tudja vállalni. 1961 tavaszán az Országos Tervhivatal már előre megvalósíthatatlannak ítélte a még el sem fogadott oktatási törvény célkitűzéseit. Véleményét alátámaszthatta az oktatási terület reformoktól függetlenül is létező nehézségeivel.

Az 1950-es évek gyermekszaporodási kampánya (az ún. Ratkó-korszak) most érlelte be „termését”. Megjelentek a felduzzadt évfolyamok az általános iskolát végzők között. Ők az 1960-as évek közepétől döngetni kezdik a középiskolák kapuit. Az általános iskolában már korábban állandósult a tanteremhiány (s ezzel a váltakozó tanítás), a felső tagozaton 1964-ben 100 órából 57-et tartott szaktanár (a képesítés nélküliek aránya az általános iskolában 7, a középiskolákban 12%-os!). Az iskolaépületek 50%-a 1914 előtt, 25%-a 1914–45 között épült, korszerűtlen, és a tanulólétszám többszörösére való növekedése miatt erősen „elhasznált” állapotban volt. Az iskolák egyenlőtlen kihasználtságát csak növelte a demográfiai hullámokban változó születésszám, a tanyák és a kistelepülések elnéptelenedése, s a munkaerő faluról városba való áramlása.

A reform előkészítői akkor fordították lelkes figyelmüket a középiskola általánossá tétele és költségigényes megreformálása felé, amikor az általános iskola a többszörös gyermeklétszám súlya alatt nyögött. De pénz továbbra sem volt.

Lassú elsorvasztás

A kötelezően bevezetett 5+1 rendszer miatt a középiskolák rövid időn belül megkezdték a „vészjelzések” küldését érdekcsoportjaikon keresztül. Fény derült az üzemek védekezési módjaira: vagy megpróbálták a termeléstől leválasztott kabinetekben a diákokat „elszigetelni” a valódi üzemi munkától, vagy erősen demoralizáló „kisegítő munkára” fogták őket. Erre meg is volt minden okuk. Egy gyakorlatot vezető tanár már 1959-ben a Köznevelés hasábjain leírta: „Komoly probléma a hasznos munka végzésének biztosítása... hiszen a tanulók a selejtmentes munkához szükséges készségekkel még nem rendelkeznek, csak 2-3 alkalommal vannak egy-egy munkahelyen, és egy-egy üzemi napjukat egy-egy hét választja el egymástól, és így hétről hétre kiesnek a munkamenetből.”

A törvény szakmai átgondolatlanságát jelezte az is, hogy megoldatlan maradt a költségek elszámolása, a diákok munkájának díjazása, étkeztetése, munkaruhával való ellátása, szállítása stb. Természetesen az üzemek nem kívánták vállalni ezeket a költségeket. A félig-meddig elfogadott szakmai előképzés megnehezítette a központi és a helyi munkaerő-tervezést is.

A reform kudarcában döntő volt azonban az is, hogy hiányzott a társadalmi igény megvalósításához. Magyarul: a diákok többsége vidáman és boldogan vett részt az üzemi „látogatásokon” (hiszen addig sem kell az iskolában ülni), gyűjtött az életről és a munkásosztályról valódi (és a központ által nehezen ellenőrizhető!) tapasztalatokat. De érettségi után esze ágában sem volt az adott szakmában elhelyezkedni vagy továbbtanulni. Pedig a fő célkitűzés ez lett volna. 1963-ban a 22 738 érettségizettből mindössze 6176 tesz szakmai minősítő vizsgát, s közülük is csak 161 fő megy el a tanult szakmájában befejező képzésre.

A minisztérium „kihátrál”

A halmozódó problémákat érzékelve a Művelődésügyi Minisztérium már 1962-ben megkezdte a reformoktól való visszavonulást. 143. számú utasításában megyei feladattá teszi az 5+1 rendszerének megvalósítását, feltételeinek biztosítását.

Az 1964. tavaszi KNEB-vizsgálat* megállapította a nyilvánvaló tényt: „...a gyakorlati képzés az elmúlt években – a személyi és anyagi előfeltételek biztosítása nélkül – az indokoltnál gyorsabban és tervszerűtlenül nőtt”. Javaslatot tettek arra, hogy megfelelő feltételek hiánya esetén „elég” heti 2 gyakorlati óra bevezetése is. 1965 januárjában az MSZMP KB Kulturális, Tudományos és Közoktatási Osztályának összegzése már arról szólt, hogy a gimnáziumok tantervéből a szakmai előképzés célját törölni kell. Feladatuk az általános műveltség megadása, ill. a felvételire való felkészítés. Javaslatuk szerint a munkára nevelés elveinek megfelel a heti 2 órás gyakorlati oktatás (vagy semmi!!), kiegészítve egy őszi, 6–8 napos diák-betakarítási munkával.

Az 1965. márciusi KB-ülés a fenyegető demográfiai hullámra hivatkozva a kötelezőség eltörlése mellett dönt, s ahol továbbra is szorgalmazzák az 5+1-es rendszert, azt a megyei tanács felügyelete alá helyezi. A teljes megszüntetéssel szemben a minisztérium középiskolai osztálya 1965 májusában már csak a következő, elég cinikusan hangzó érvet tudja felhozni: „...az azonnali megszüntetéssel együtt a jelenlegi osztálytermi zsúfoltság tovább fokozódna, mert a tanulók egy része egy napot iskolán kívül tartózkodik, tehát az azonnali 6 napos oktatásra való visszatérés osztályterem-igénnyel járna.”

A PB: „pedagógiailag káros”

Az elsorvasztás azonban már elkerülhetetlen. Az MSZMP PB 1965. június 8-i határozatával „pedagógiailag károsnak” minősítette az 5+1-es rendszert: „A munkára nevelést továbbra is oktatásunk fontos alapelvének tekintjük, de mivel a gimnáziumba bevezetett szakmai előképzéshez a pedagógusok és az üzemek egy részének jelentős erőfeszítése ellenére nincsenek meg a reális feltételek, azt nem tehetjük kötelezővé” – hangzott az ítélet, amelyből minden érintett megértette: az „üzemi munkának” vége.

Az 5+1 korlátozása, majd „kimúlása” véget vetett a gimnáziumok kiemelt fejlesztési tervének is. A demográfiai hullám korosztályát a kormányzat a szakmunkásképzők felé terelte, lemondva a munkásosztály műveltségi színvonalát emelni szándékozó hangzatos tervekről.

* Az 1957 végén alakult Központi Népi Ellenőrző Bizottság (KNBB) országos hatáskörű szervként az állami rendelkezések végrehajtását ellenőrizte, „közérdekű bejelentések” alapján feltárta a mulasztásokat, ill. a felelős személyeket. (A szerk.)