Ugrás a tartalomhoz

História 1996-056

Szabó Ferenc , Sipos András , Varga Judit , Frisnyák Zsuzsa

História

3. fejezet -

Élelmiszerpiacok, vásárcsarnokok

VARGA Judit

Élelmiszerpiacok, vásárcsarnokok

Vázlat a fővárosi piacok dualizmus kori fejlődéséről

A reformkorban Magyarország legjelentősebb piacai, vásárai Pesten összpontosultak. A szokásos éves országos, ill. hetivásárok forgalma nem maradt el az európai nagyvárosi átlagtól.

A kofáktól hangos vásárokat a tömegszórakoztatás korabeli intézményei tették színesebbé, vonzóbbá (lacikonyha, mutatványosok, csepűrágók, medve-táncoltatók stb.). Mindenki előtt ismertek a guggolós kofák, a sváb milimárik, a szegedi sziksós- és szappanosasszonyok, az üveges-, drótos- és gyolcsostótok, az oláh dézsaárusok, a bosnyák bicskások és szipkások, az üstfoltozó cigányok alakjai.

Kalmár = csaló?

A sokféle nemzetiség találkozóját egy-egy nagyobb vásár alkalmával három meghatározó, a polgári fejlődés irányába mutató elem tette lehetővé: a közlekedés javítása, a szárazföldi és vízi utak korszerűsítése, különféle engedmények a „jó király” részéről, amelyek a „harmincadi sorompókat tágítván” szabadabb mozgást engedtek a kereskedésnek; a felvonultatott árukészlet szempontjából a manufaktúrák és a gyárak számának emelkedése, tökéletesedése. A profi kereskedő réteg kialakulását hátráltatta, hogy a korabeli közvélemény több évszázadra visszamenőleg negatívan ítélte meg a kereskedői foglalkozást. Kereskedő, kalmár, uzsorás, csaló kb. ugyanazt jelentette. „A közvélemény, legalább a nemesi osztályban uralkodó, nem tulajdonított a kereskedőnek... kellő tiszteletet; mert nem tudta méltánylani annak hasznait, melyeket a polgári életre, a haza jólétére áraszt...” Ez az 1840-ből származó megállapítás tökéletesen megindokolja, miért nem alakult ki az élelmiszerpiacokat ellátó szakszerű kiskereskedői réteg, miért nem vált el a kistermelő az árut eladótól még a század második felében sem. Mégis a kereskedelem az igényeknek megfelelően szakosodott.

Pest város tanácsa –a helytartótanács jóváhagyásával –1843. február 1-jén helypénzdíjszabási rendeletet léptetett életbe. Először különböztették meg a standokról, a földről, a szekerekről és a hajókról árusítókat. Különbséget tettek az árusító helyek minősége, az áruk értéke és az egyes szakmák keresettsége szerint. (A József teret taksálták a legtöbbre.) Külön helypénzzel rótták meg az üzlettel rendelkező boltosokat és raktártulajdonosokat, ha üzletük előtt piaci árusítással foglalkoztak. Eltérő tételeket állapítottak meg a helybeliekre és a vidékiekre, sőt a helybeliek közül megkülönböztették az illetőséggel nem bíró városi lakosokat, a zsidókat, valamint a mindennapos és csak a hetipiacos napokon kirakodókat. Megállapítottak hetenként és naponként fizetendő díjakat. A járva-kelve árusítók átalányt fizettek. A közegészségügy elvárásaival ellentétben a földről árusítóknak olcsóbb tarifát kellett fizetniük.

A rendelet alapelveit nem módosították a vásárcsarnokok megjelenéséig. 1855–1898 között a kereskedelem tovább fejlődött. Elsősorban a törvényi, rendeleti szabályozás és az infrastruktúra. A vásártartó községek és az országos vásárok száma megkétszereződött, a kereskedelemben foglalkoztatottak száma 67%-kal növekedett, egyre nagyobb szerepet kaptak a hivatásos vásározó kereskedők (1890-ben 8500 vásári és piaci árust és 13 700 házalót írtak össze országos szinten). Budapest az ország közlekedési, kereskedelmi, gazdasági központjává vált. Az 1882-től kezdődő időszakot prosperáló vasútépítések, a főváros terjeszkedése jellemezte.

Piacszabályozás, 1896–98

A vásárcsarnok megjelenésével merült fel egy átfogó, gyökeres változásokat hozó piacszabályzat igénye. Ennek első lépése a vásárrendtartásról szóló 11701/96. sz. belügyminiszteri rendelet volt, mely kimondta – a III. országos ipartestületi kongresszus határozata alapján –, hogy minden vásártartó helynek a vásárt látogató iparosok és kereskedők jogait és kötelezettségeit tartalmazó vásárrendtartási szabályzatot kell készíteni.

A vásártartás fogalomköre a közigazgatási joggyakorlatban három fő problémakört vetett fel: a vásárlátogatás, a vásári helypénzszedés és a vásári rendtartás kérdését. Megoldásukat két tanácsi szabályrendelet hozta meg. Az egyik az 1896-ban elfogadott s az 1897. február 15-én ünnepélyesen átadott központi és 4 kerületi csarnokokra vonatkozó szabályrendelet, a másik a megmaradt nyílt piacokat szabályozó 1898. évi rendelet. A vásárcsarnok-intézmény létrehozásával a városatyák célja elsősorban a lármás, piszkos, közlekedést akadályozó, közegészségügyi szempontoknak messze nem megfelelő 44 fővárosi szabadtéri piac felszámolása volt. 1896-ban mégis 18 nyílt piacot számoltak össze Budapesten, s kb. tízezer házaló asszonyt tartottak nyilván. A rájuk vonatkozó szabályok szinte teljesen megegyeznek a német mintára megalkotott, vásárcsarnokokra érvényes rendelettel.

Az 1898-as piaci szabályzat szerint a székesfőváros területén napi-, heti- és országos vásárok csak a hatóság által kijelölt helyeken tarthatók. Elővásárok, zugvásárok tartását tiltotta a rendelet. A nyitvatartási időt évszaktól függően szabályozták. Télen este 5-ig, nyáron este 8-ig árusíthattak a piacokon. Vasár- és ünnepnapokon csak de. 10-ig volt engedélyezve az eladás.

Az idényvásárok (hideghúsvásárok, karácsonyi, húsvéti, mindszenti, búcsú-napokon tartott vásárok) időtartamát esetről esetre a kerületi elöljáróságok állapították meg. Vásári alkuszok működését nem engedélyezték. Helybenlakó iparosok csak a hetivásári napokon foglalhattak helyet, ha előzőleg az illetékes kerületi elöljáróságnál helyfoglalási engedélyt kértek. Fertőző betegségben szenvedők vagy undort keltő egyének nem árusíthattak. Az elfoglalt helyeken minden árus lakáscímét és nevét köteles volt feltüntetni, s a hatóságilag megállapított árjegyzéket kifüggeszteni. Közvetlenül a földről árusítani nem volt szabad. Lehetőleg egyforma, könnyen szétszedhető, csinos állványokat kellett használni. Az állványok felállításánál tiszteletben kellett tartani a szomszéd árus területét. Nem volt szabad eltakarni a másikat. Az ún. mintasátrak kivételével a vásár végén mindent le kellett bontani.

Az árusok maguk gondoskodtak helyük tisztántartásáról. Cukorneműt, lekvárt, déli gyümölcsöt csak üvegszekrényben vagy üvegbúra alatt árusíthattak. Dinnye vagy egyéb gyümölcsfélék szeletelve árusítását tiltották. Savanyú répa, uborka, káposzta kiszedését csak e célra szolgáló eszközzel, favillával, fakanállal engedélyezték. Tejet fedővel vagy dugóval ellátva, tejterméket tiszta ruhával betakarva volt szabad kínálni. Csomagoláshoz írott vagy nyomtatott papír használatát tiltották. Csakis tiszta, még nem használt papírt engedélyeztek. Kutyát, macskát pórázon vagy anélkül a piac területére nem engedtek. A piacon történő állatvágást szintén megtiltották. A karbantartásról a kerületi elöljáróság gondoskodott. Vásárügyi szolgálatot a kerületi vásárfelügyelő és közegei teljesítettek. Feladatuk közé tartozott az árusok helyének kijelölése a vásári rend és a piaci tervrajz (!) alapján, az adásvétel körül felmerülő vitás kérdések rendezése, a közlekedés biztosítása, a járva-kelve árusítók kiutasítása, őrködés az árusok illendő magaviselete, a közegészség és a köztisztaság felett. Vásári tolvajok esetében is ők jártak el.

Mutatványos, gyorsfényképészeti bódék felállítását csak akkor engedélyezték, ha a piac területén maradt szabad hely. Ideiglenes engedélyt kaptak az alkalmi, mézeskalács-, cukorka-, gesztenyeárusok.

Aki nem tartotta be a szabályrendelet pontjait, azt 2–5 Ft pénzbírsággal, behajthatatlanság esetén 5 napig terjedő elzárással, végső esetben a piacról történő kitiltással büntették. A tanács által elfogadott 1906. évi módosítás szerint a helyfoglalást az iparigazolvány kiadásának dátuma szabályozta, a pénzbírságot 1–100 koronáig terjedő összegben állapították meg, súlyosabb esetben a pénzbüntetésen felül 5 napi elzárást írtak elő.

Öt új csarnok

Az intézmény egy központi és négy fiókcsarnokból állt. A IX. kerületi I. sz. csarnokot Pecz Samu műegyetemi tanár tervezte, míg a Rákóczi téri (VIII. ker.) és az István téri (VII. ker.) csarnokok a Fővárosi Mérnöki Hivatal tervei alapján készültek, a Hunyadi téri (VI. ker.) és a Hold utcai (V. ker.) pedig Czigler Győző tervei szerint. Mintául a német – elsősorban berlini, lipcsei és frankfurti – csarnokok szolgáltak. Gróf Bethlen András földművelésügyi miniszter bízta meg a kor neves mezőgazdász-állatorvosát, Tormay Bélát a német csarnokok felkeresésével. Feladata a nagyvárosi élelmezés és az erre irányuló egészségügyi ellenőrzés formájának megfigyelése volt. Jelentésében az egyes csarnokok építési terveiről, költségeiről, szerkezetéről, díjairól, házszabályairól és az élelmiszerek árairól olvashatunk.

A kereskedők 1897. február 1-jétől árusíthattak a központi csarnok épületében, bérleti díjat a megnyitásig nem kellett fizetniük. Hivatalos megnyitására 1897. február 15-én, este 8 órakor került sor. Az ünnepség az egyszerre megnyíló 5 új csarnokot köszöntötte.

A nyílt piacok megszüntetése a régi, legendás belvárosi piacok felszámolásával csak részben sikerült. A következő közterületeken szűntek meg a vásárok: Petőfi tér, Ferenc József rakpart, Eskü tér, Városház tér, Duna utca, Kéményseprű utca, Hal tér, Molnár utca, Rózsa tér, Sebestyén tér, Fővám tér, Sóház utca, Bakács tér, Ferenc tér, Rákóczi tér, Mária Terézia tér, Teleki tér, Mátyás tér, Újvásár tér, István tér, Almássy tér, Hunyadi tér, Hold utca, Deák tér, Nagymező utca, Sebestiáni ház előtti tér. Betiltották az árukkal való házalást és az utcai elárusítást is. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a csarnokok területén kívül nem lehetett vásárokat tartani.

A központi csarnok összterülete 10 400 négyzetmétert tett ki. A Vámház körúti bejárónál széles kocsiút szelte ketté az épületet, határt képezve a nagyban és kicsiben való árusítás között. Elrendezését illetően két részből, főcsarnokból és az ún. baromficsarnokból állt. A főcsarnok az adásvétel területét, a kezelési helyiségeket, a vasúti és fogyasztási adóhivatalt és egy vendéglőt foglalt magába. A baromficsarnokban zajlott a baromfi- és tojáskereskedés, valamint a vasúton érkező áruk lerakodása. A vasszerkezetű főcsarnok 20 méter szélességű főhajójába két oldalt mellékhajók nyíltak. A csarnok végén voltak a halárulóhelyek friss vizű medencével.

A Sóház utcai határfal mentén, a csarnokba vezető vasúti vágánytól a középső kocsiútig terült el a nagyban való árusításnak szánt rész. Itt egy-egy vásárközvetítő rekeszt helyeztek el irodával együtt. A rekesz előtt hagyott hét méter széles szabad tér az árverés területe volt. A főcsarnok négy határfala mentén, átlag hat méter magasságban karzat készült. Ez a rész háztartási cikkek, rövidáruk eladására, virágvásárra szolgált. A karzatra (galériára) a pincéből, ill. a földszintről 4 nagyobb és 3 kisebb villamos felhúzógép szállította az árut.

*

A polgárosodó élelmiszer-kereskedelem szempontjából a vásárcsarnokok megjelenésével az objektív feltételek megvalósultak, de az eladók, vevők, közeli és távoli termelők „fejében” végbemenő változások még várattak magukra. Ellenszenvvel fogadták az új piaci monstrumokat, nehézkesen foglalták el új helyeiket. (Tormay Béla ezt az általánosnak tekinthető jelenséget igazolta a miniszteri jelentésében, ti. a berlini kofák sem szívesen költöztek a csillogó-villogó, drágának vélt csarnokokba.)

A szakemberek és az utókor nem vitatták az új intézmény országos közigazgatási jelentőségét, a kiskereskedelem korszerű formájának előretörését. A csarnokok a főváros élelmiszerpiacát egységesítették, vonzáskörét kitágították, előrelépést hoztak az adásvétel kultúrájában, a polgári fejlődés nyújtotta infrastrukturális elemek kihasználásában. Morális, kényelmi és higiéniai előrehaladást jelentettek.