Ugrás a tartalomhoz

História 1999-07

Kordos László , Kertész István , Bóna István , Kubinyi András , Hajdu Tibor , Farkas Pál , Rédey Judit , Szász Zoltán , Vaszócsik Lászlóné, dr. , Del Medico Imre , Kákosy László , Kertész István

História

4. fejezet -

Tartalom

DEMÉNY Lajos

A román történetírás önértékelése

Lucian Boia, a Bukaresti Tudományegyetem Történeti Karának professzora 1998-ban újabb könyvével lepte meg a történelem iránt érdeklődő román olvasóközönséget. Ezúttal a Sorin Antohi professzor által szerkesztett Történelemelmélet sorozatban kiadott „Játék a múlttal” című összefoglalójáról van szó, melynek alcíme: „A valóság és fikció közötti történelem”. Az 1996-ban kiadott „Történelem és mítosz a román köztudatban” című terjedelmesebb könyvével szemben most – mint maga hangsúlyozza újabb kiadványának előszavában – nem az érdekelte, hogy a régi érvelési rendszereket vegye megint szemügyre, hanem saját elképzeléseit veti papírra.

„Nem létezik értelem nélküli fikció. Még a legtávolabbi égitestekre is saját reményeinket és illúzióinkat, ideológiáinkat, mindennapi gondjainkat vetítjük ki. Ez még hangsúlyozottabban áll a történelemre, a közösségi tudat kiváltságos kifejezőjére. A történelem maga is eszmei konstrukció és nem objektív adottság” – írja Lucian Boia.

A szerzőt – saját vallomása szerint – elsősorban a románok viszonyulása érdekelte saját múltjukhoz, s ebből a szempontból szerinte a románok nem kivételek, legfeljebb csak bizonyos sajátos vonásokban.

„Történelmek” kontra egységes történelem

A történelem félrevezető fogalom. Kettős értelme van. A megtévesztő az, hogy a valóságos történelemről alkotott kép a valósággal azonosul, ami természetesen nem is olyan ártatlan tévedés. A múlt ugyanis igazol, tetteinknek törvényes hátteret ad. „A múlt nélkül semmiben sem vagyunk biztosak.” Amikor történelmet írunk, elkerülhetetlenül szelektálunk. Ám mit jelentenek a nagy szavak: fontos, jellemző, reprezentatív? A szerző véleménye, hogy mindezek nem többek annál, mint amit mi elvárunk tőlük, amivel mi őket felruházzuk. A relativizmus ezen szemszögéből vizsgálja Lucian Boia a világtörténelem egyes kimagasló eseményeit. Így a 476. évet hosszú időn át a világtörténelem fordulópontjának ábrázolták, az antik világból a középkorba való átlépés határának, pedig – mondja Boia – a kortársak mit sem tudtak erről. A fontosabb római intézmények átvészelték a tragikusnak tartott évet. Nagy Károly 800-ban, Nagy Ottó 962-ben visszaállították a Római Birodalmat, s a fikció egészen Napóleon fellépéséig fennállott. Mindebből Lucian Boia arra a következtetésre jut, hogy egyenlő sikerrel bizonyítható mind a Római Birodalom bukása 476-ban, mind pedig továbbélése.

Európa történetében például a járványok fontos szerepet játszottak, s mégis hosszú időn át a történészek csaknem egészében mellőzték azokat. Csak századunk derekán fedezték fel a népességtörténetet, s vele együtt az orvostudomány szerepét, az emberi testet, az egészséget és betegséget, a születést, az életremény hosszát, a halált mint történelmi szerepet játszó tényezőket. Felfedezték, mert ma ezek az emberi társadalom égető kérdései. A modern hajlam a globális történelem művelésére romba dönti a hierarchiákat. Az antropológia, a tudati tényezők, a mindennapi élet, az étkezés, a divat, sőt a nemi élet iránti érdeklődés jelzi Boia szerint, hogy nem létezik egységes történelem, hanem megannyi „történelmek”.

A szerző külön hangsúlyt fektet a történelemmel való manipuláció veszélyére, kiemelve a totalitárius rendszerek szolgálatába állított modern eszközök ártalmas szerepét. A képzeletbeliség szerinte nem egyéb, mint stabil mentális rendszerek összessége. A képzeletbeliség fittyet hány a naiv materialista képeknek. A történelmi mítosz épülhet bizonyos valóságokra, vagy lehet a valóság és a fikció keveréke, de éppen úgy lehet kiindulópontja a valóságtól való teljes elrugaszkodás. A képzeletbeliség szabadon mozog a valóságon kívül, gyakran mit sem törődve azzal, ellentmond neki.

A szerző többek között tárgyalja könyvében a földrajzi predesztináció és a „természetes” határok elméletét is. A földrajzi determinizmus kérdése – ami a népek közötti politikai határokat illeti – szerinte kétséges. „A folyók és hegyek egyformán választhatnak el vagy hozhatnak egybe. Valójában se nem választanak szét, se nem egyesítenek, az emberek teszik ezt.”

A román egységet Boia szerint ideális határok foglalják magukba. Keleten a Dnyeszter, nyugatról a Tisza, délről pedig a Duna és a Fekete-tenger. A szerző szerint tehát „a vizek zárt rendszere. Ez a román élettér, vagy eleve arra rendelt, hogy az legyen... A románokat a gyakrabban előforduló tipológiával szemben a hegyek nem választják el, hanem egyesítenek, míg a folyók vizei a többiektől elválasztanak.”

Ezzel szemben Nagy-Románia történelmi versenytársát, Nagy-Magyarországot egy egészen ellentétes földrajzi szerkezet jellemzi. Első ránézésre is világos, hogy az 1918 előtti Magyar Királyság magvát, az Alföldet körülveszik és mintegy koronaként védik a hegyek. A Tisza és a Duna – választóvonal a románok esetében – egységesítő a magyaroknál. A folyók gyűrűje a románoknál és a hegyek koronája a régi Magyarország esetében – jelképezik az egység két szemben álló megoldását.

A történelem és a másság viszonyában is érdekes eszmefuttatást kínál Lucian Boia. Szerinte az egységre való törekvés a képzeletben mindig szembe találja magát a másság elvével. Végre is a történelem egy vég nélküli diskurzus a tőlünk időben és térben elválasztott másokról. A képzelet által átvett valós másságot lehet az eltűnésig tompítani, de éppen úgy lehet az emberi nem eltűnéséig fokozni. „A modern korszak nacionalista és rasszista kísértései a maguk ragyogásában teszik megragadhatóvá ezt a mentális rendszert.” A nemzeti közösségek az emlékezet előtti időkben keresik jogszerű létük érveit. Így jutottunk el oda, hogy „túlzottan közel kerültünk” őseinkhez, a mai németek a régi germán törzsekhez, a franciák a gallokhoz, a románok a dákokhoz. „Tegyünk fel egy kihívó kérdést: kihez hasonlítanak inkább a mai románok – a magyarokhoz vagy a dákokhoz? A csaknem kötelező válasz: minden elválaszt bennünket az ellenfél magyaroktól, míg nagyon sok közelít dák őseinkhez. Ám a mítoszok világából való kilépésre tett legcsekélyebb erőfeszítés is azt sugallja, hogy a jelenben a románok és magyarok elkerülhetetlenül közelebb állanak egymáshoz, mint a mai románok az ókori dákokhoz.” A szerző szerint ma semmi sem könnyebb és olcsóbb, mint a saját önazonosság túllicitálása és „a másik” ördögi jellemének kiemelése. „A másság mentális masinériáját – a szerző szerint – a legszigorúbb megfigyelés alatt kell tartani. Ha a történelem oktat valamire, bizonyára ez az egyik nagy tanulsága.”

A „mások” vagy idegenek skálája széles, de kedvelt megjelölésük: az összeesküvők. A középkorban idetartoztak az eretnekek, a leprások és a zsidók, az utolsó három évszázadban a jezsuiták, szabadkőművesek és megint a zsidók. A múlt század végétől előtérbe került a kínai–japán „sárga veszély”, újabban a „vörös veszély”, a maffia, a KGB. A románoknál az egyetemes összeesküvés és összeesküvők jegyzékét kiegészítette a hazai összeesküvők lajstroma.

Eredetmodellek, mítoszok

Az emberiség a múltba való visszatekintéssel megy a jövő irányába. Lucian Boia szerint „ma semmi sem időszerűbb, mint az eredetek kérdése. Nem létezik alapító mítoszok nélküli történelem.” A csodaszarvas vezeti a kunokat, majd a magyarokat, Moldvát a máramarosi Dragoş vajda úgy alapítja meg, hogy a bölényt követi. Havaselve is a Negru Vodá Kárpátokon való átkelésével jön létre. Mindezt – a szerző szerint – kiegészítette az idegen jövevény és a bennszülött ellentétpárja. A románok sokáig hallani sem akartak a dákokról, ők csak római leszármazottak lehettek, a legragyogóbb birodalom és legvirágzóbb civilizáció örökösei és folytatói. Mindez azonban mintegy száz éve megváltozott. A bennszülött dákok szerepe előtérbe került a hódító rómaiakkal szemben.

A történelem bőségesen önti mindazt, amit tőle elvárnak: modelleket, magyarázatokat, legitimációt. A tanulságokban nincs hiány. A baj talán az, hogy igen sok van belőlük. Mit válasszunk? – teszi fel a kérdést Lucian Boia. „A tábornokok rendszerint lemaradnak egy háborúval. A történelem bűvköre ejti őket áhítatba. Minden újabb embermészárlást az előző háború tanulságait komolyan véve készítenek elő.”

A kérdés a szerző szerint mégiscsak az marad, hogy milyen történelmet idézünk. Mi nem a valóságos történelemmel állunk szemben, hanem saját rálátásunkkal a történelemre. „Mi szelektálunk, mi teremtünk modelleket. Nem a történelem tanít minket, hanem mi mondjuk meg a történelemnek, hogy mire kell minket tanítania” – állapítja meg Lucian Boia. A történelem magában foglalja az összetűzéseket és ellentéteket, ám ugyanúgy része a közeledés, a kölcsönhatás és a természetes, mindennapi élet. Az emberek összevesznek, és néha egymást gyilkolják, de általában nem civakodnak, nem gyilkolnak, hanem egyszerűen élnek.

A románok harcoltak a törökökkel, ezt a hősi küzdelmet tanulják a diákok. De ugyanakkor a románok több évszázadon át török fennhatóság alatt éltek, a török világba integrálódtak, aminek következményei mélyebb gyökereket eresztettek, mint a küzdelmek. A román–török viszony története sokkal kisebb mértékben volt drámai, mint ahogy azt a fegyveres összecsapásokat előtérbe helyező és a békés kapcsolatok sokszínűségét háttérbe szorító történelmi szemlélet ábrázolja.

„Hasonlóan jól ismertek és a közvéleményben hangsúlyozottabban kiemeltek – írja Boia professzor – a román–magyar összetűzések, ám ezek is csak a sokkal jelentősebb történelmi valóságot árnyalják be, mégpedig azt, hogy a román élettér bizonyos része csaknem egy egész évezreden át Közép-Európa történetének volt részese, többnyire együtt a magyarokkal és szászokkal, mint velük szemben. A mai román civilizáció javában ezen – részben délkelet- és részben közép-európai – kölcsönhatások terméke, és csak igen kis mértékben, vagy egyáltalán nem az egyes véres összetűzések eredménye. A struktúrák története, melyben a hangsúly a gazdaságra, a demográfiára, a társadalmi kérdésekre, a mindennapi életre és a mentalitás kutatására esik, éppen ezt követi, hogy az összetűzések, a felette eltúlzott összetűzések történetszemléleti szférájából kilépjen.”

Közös emlékezet, szóbeliség

Boia a közösségi, kollektív visszaemlékezés kérdésében is mítoszokat vesz szemügyre. „Bármelyik közösség önazonossági tudata és önazonossága is a legmélyebb, de egyben a legkevésbé rendezett kollektív emlékezés szférájába tartozik.” A közös emlékezés viszont nehezen megfogható fogalom. Részben „valós” emlékekről van szó, amelyek egy bizonyos szűk közösség tagjait kötik össze, részben „a betanult” emlékekről. Minél mesterségesebb a szerkezet, annál inkább „kidolgozott, irányított és betanult” az emlékezés maga is. A kérdésre, hogy mi köti össze egy nemzet tagjait, Lucian Boia válasza figyelemre méltó. „A nemzetek nem rendelkeznek közös emlékekkel. Miként a nemzet is kitaláció, nem kevésbé az emlékezés is az. Léteznek olyan emlékek is, amelyekkel nem rendelkezünk, de úgy tanuljuk, hogy rendelkezünk velük. Végül is ez maga a történelem, »a nagy történelem«: egy mesterségesen táplált és fenntartott emlékezés. Az egész társadalom úgy működik, mint egy hatalmas emlékező mechanizmus. A fejlettebb társadalmak nem ismerik az egyetlen kollektív memóriát.”

A közösségi emlékezést főleg a történelmi tankönyvek és sokkal kevésbé a tudósok által írt szakkönyvek alakítják. „Ebből a szempontból a legszerényebb tankönyv is nagyobb súllyal esik latba, mint bármely historiográfiai mestermű.” A tankönyvek tartalmát – mint tudjuk – az ideológiai áramlatok és a politikai vélt vagy valós érdekek határozzák meg. Nem elhanyagolható ugyanakkor a történelmi regények és általában a szépirodalom szerepe.

Száz évvel ezelőtt a történetíró az írásbeliség világában élt, és ez volt számára a múlt kutatásának legfőbb fegyvere. Ma azonban olyan időket élünk, amikor az írásbeliség, a szájhagyomány és a televízió s más médiumok egyenlő arányban osztoznak. Ennek megfelelően kell szerinte meghatározni a történetkutatás módszereit.

Az értelmezések „fordulatai”

A szerző foglalkozik a történetírás legitimáló szerepével is. Ebből a szempontból Lucian Boia a második világháború eredményeit, következményeit veszi szemügyre. Tág tér nyílt ekkor legalább három legitimációra. Mindenekelőtt a nyugati demokráciák győzelmükkel megerősítették helyzetüket a szélsőjobboldali rendszerekkel szemben. Utána a kommunista ideológia értéke növekedett az ellenállás és a fasizmus feletti győzelem kapcsán. Végül a zsidók sajátos helyzete, Izrael állam létrehozása azzal összefüggésben, hogy a holokauszt kérdésében a „többiek” bűne külön erkölcsi alapot biztosított a zsidóság számára.

A nácizmus és a világháború német és francia önvizsgáló feldolgozásának kérdése után Boia a hazai helyzetet veszi nagyító alá.

„Ami Romániát illeti, itt abban állt a sajátosság, hogy két, egymást követő és egymásnak szögesen ellentmondó háborút viselt az ország egy és ugyanazon világháborúban. Először Németország oldalán a Szovjetunió ellen, majd a Szovjetunió (és szövetségesei) oldalán Németország ellen.” Kezdetben a kommunista történészek élesen elítélték a Szovjetunió ellen viselt háborút, de a nemzeti kommunizmus megerősödésével egyidejűleg, különösen a Ceauşescu-érában érezhető eltolódások tanúi voltunk. Ezek tompították az Antonescu-rendszer és a szovjetellenes háború elítélését, de vele együtt a Vörös Hadsereg felszabadító szerepét is. Az 1989. évi változások után a román történészek jelentős része eljutott Antonescu teljes rehabilitálásáig. A román közvélemény is – Boia szerint – úgy tudja, hogy a Szovjetunió ellen viselt háború jogos volt, Besszarábia és Bukovina felszabadítását s egyben a keleti veszély elhárítását célozta. Fura módon jogosságra talál a háború második fázisa is. Az Antonescu-rendszer megdöntésében az érdem előbb a kommunistáké volt, újabban I. Mihály királyé és a történelmi pártoké. A románok többsége azt vallja, hogy Románia helyesen döntött 1941-ben, amikor Németország oldalán viselt háborút, de 1944-ben is, amikor Németország ellen fordult. Az Antonescu-rendszert általában elismerés övezi, éppen úgy, mint annak megdöntését is. Még az antiszemita intézkedések is megértésre találnak. Megemlíti a szerző a román történetírás „eredeti” felfedezését, hogy 1944. augusztus 23-án átállásával Románia 200 nappal rövidítette meg a háborút. A románok igazságtalannak tartják, hogy a háború után a legyőzöttek és nem a győzők közé sorolták Romániát.

„Végül is azt láthatjuk, hogy a románok lelkiismerete tiszta, tisztább, mint a japánoké és amerikaiaké is. Az önvizsgálat félelmetes csorbájával állunk szemben, s a megállapítás érvényes nemcsak a második világháborúra vonatkozóan, hanem az egész román történelem és az ország mai helyzetét illetően is. A gondolkodás menete egyszerű: a románoknak mindenkor igazuk volt, s mivel a dolgok nem mindig mennek jól, ennek okozói mások (oroszok, németek, amerikaiak, magyarok, zsidók és mások – a történelmi és politikai közegtől függően). A történelmi áldozat tudata a közgondolkodás súlyos betegsége. A saját hibákkal való elszámolás és a következmények vállalása hiányzik, s ez a legnagyobb akadálya annak, hogy a román társadalom újra megtalálja helyét és ezzel együtt európai integrálódását is.”

Lucian Boia a rá jellemző kételyektől terhelt optimizmussal zárja könyvét: „Végül is meglehet, hogy a történelem az általunk elvártnál kevesebbet mond a múltról, de bizonyára többet mond az ember szellemiségéről, nyugtalanságairól, útkereséseiről és reményeiről.