Ugrás a tartalomhoz

História 1999-07

Kordos László , Kertész István , Bóna István , Kubinyi András , Hajdu Tibor , Farkas Pál , Rédey Judit , Szász Zoltán , Vaszócsik Lászlóné, dr. , Del Medico Imre , Kákosy László , Kertész István

História

6. fejezet -

A tiszti párbaj

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

HAJDU Tibor

A tiszti párbaj

Egy jellegzetes magatartásforma a századfordulón

A História Könyvtár sorozatában hamarosan megjelenik Hajdu Tibor „Ferenc József magyar tisztjei. Tisztikar és középosztály (1850–1914)” című könyve. Alábbi részletünkben a k. u. k. katonatisztek életmódjának egy jellegzetes vonásával, a párbajjal és az ahhoz kapcsolódó becsületbírósággal ismerkedhetnek meg olvasóink.

Az Osztrák–Magyar Monarchia tisztjei által elkövetett bűncselekmények száma csekély volt, ezek nagy része becsületügy vagy az alárendeltekkel szembeni kegyetlenkedés. Köztörvényes bűncselekmény, mint lopás, rablás ritkább. Minden ezrednek volt egy „becsületbírósága”, amely döntött arról, hogy az adott ügyben kell-e párbajozni, ki párbajképes és egyéb becsületet érintő ügyekben.

A becsületbírósági ügyek nagy része párbajokkal, illetve a „satisfactio” (elégtétel adására képes) bonyolult problematikájával foglalkozott, s a közvéleményt is ez izgatta leginkább. A párbaj társadalmi és büntetőjogi megítélésében mutatkoztak meg leginkább a katonai és polgári jog- és becsületfogalom ellentmondásai.

Elődeivel szemben Ferenc József párbajpárti volt, s bár a párbajt büntetőtörvényekhez nem nyúlhatott, azok betartását nem támogatta, sőt helyeselte, hogy a párbajban a katonai szokások és szabályok érvényesüljenek, főleg, ha az ellenfelek között tiszt volt. Hiszen ez felelt meg gondolatvilágának: Ferenc József felismerhette, hogy a párbaj alkalmas a megingott tiszti presztízs megszilárdítására, tisztában lehetett azzal, amit Leopold Lajos a párbaj „presztízsteremtő erejének” nevezett, mert „csak a presztízsképesek szűk körében érvényesül”, s így különösen alkalmas az „úri társadalom”, a középosztály alsó határának megvonására.

Leopold a demokratikus polgári szemlélet alapján az egyéni jellemből fakadó „köznapi lovagiasságot” szembeállítja a „csak társadalmi lovagiassággal”, mely „a párbajképesség fokán két tényezőből alakul. Az egyik az erő ősértékelése... az erő sokszor megvéd ott is, ahol minden más eszközből kifogytunk... A csak társadalmi lovagiasság másik tényezője: a színszerűség. Ez a lovagiasság beállítja, hangolja magát, a közönség szerint, melytől tapsokat vár; más eszközökkel lovagias a vasárnapi, és másokkal a hétköznapi közönség előtt, s ahol presztízsének érdekei elvégződnek, ott lovagiassága is elvégződik. E csak társadalmi lovagiasság nem a becsületen, hanem a presztízsen ejtett sérelmek súlya szerint szisszen fel: legmeglátszóbb sebei a legfájóbbak is egyszersmind. Helyzet-lovagiasság, mely a jellem előkelőségével nincs szerves kapcsolatban.”

A párbaj büntetése

A magyar társadalom, az 1870-es évekig többnyire elutasító volt a tisztikar által táplált párbajszellemmel szemben, de a századvégi társadalom felső és középrétegei már magukévá tették, ha nem is mindig úgy értelmezve, mint a tisztikar. Az új társadalom magatartáskódexének, presztízsrangsorának kialakulásához segítséget nyújtott a párbajkódex. A büntetőtörvények mintegy kompromisszumot valósítottak meg a katonai és a civil párbajfelfogás között: a párbajvétséget enyhébben ítélték meg, mint a más körülmények között elkövetett súlyos testi sértést vagy gyilkosságot, arra való felbujtást, ha a párbaj szabályosan, pl. segédek, tanúk jelenlétében folyt le. Miután a párbajt úriemberek vívták, az elítélteket nem a bűnözők közé zárták, hanem a politikai vagy sajtóvétségért elítéltekkel együtt – a Krúdy által oly szemléletesen leírt, úri elbánást biztosító – m. kir. államfogházba. A párbaj-gyilkosságot maximum 5 év államfogházzal lehetett büntetni, de Magyarországon „valójában még ilyen esetekben is csak néhány hónap államfogházat szabtak ki, sebesülésnél pedig csak 2–3 hét vagy néhány nap államfogházat kapott” a tettes. Az osztrák büntetőeljárás szigorúbb volt, persze csak akkor, ha a párbajozók ellen egyáltalán vádat emeltek. Egy katonai szakíró azt állapítja meg már 1912-ben: „Amiért nagyobb a hajlam Ausztriában a vitás esetek békés rendezésére, mint Magyarországon, annak fő oka, hogy Ausztriában a párbaj büntetőjogi következményei sokkal szigorúbbak, mint Magyarországon. A párbaj Magyarországon olyan vétség, melyért többnyire még az ellenfél megölése esetén is csupán néhány hónapos államfogházzal büntetnek. Úgymond, ez lovagias ügy, s a büntetés »gavallér fogság«. Ausztriában a párbajozót esetenként többéves börtön fenyegetheti, mellyel becsületét is elveszti.”

A katonai büntető törvénykönyv és a becsületkódex enyhébben ítélte meg még a párbaj-gyilkosságot is, mint a Btk., viszont rangvesztéssel járt a kihívás visszautasítása, ha az ezred vagy helyőrség becsületügyi választmánya a kihívást elfogadhatónak találta. A becsületügyi választmány által jóváhagyott párbaj résztvevői a hadsereg és az uralkodó különös védelmét élvezték. Ha két tiszt párbajozott, őket teljesen kivonták a polgári büntetőeljárás alól. Azt is a becsületügyi választmány döntötte el, hogy ki párbajképes.

Sértett felek

Azon csak a sértett háborodott fel, ha nem találták párbajképesnek – ami mindig felháborította a magyar közvéleményt, az a tiszti Ehrennotwehr (becsületvédelem) fogalma volt. Eszerint a tiszt, akit nyilvánosan bántalmaztak vagy megsértettek, köteles a sértést azonnal és fegyverrel megtorolni. Bántalmazásnak minősült az is, ha (szerinte) szándékosan meglökték a tisztet, vagy megfogták a karját, kabátját. Vérmérséklet dolga, hogy ki csinált ilyesmiből ügyet, ha négyszemközt vagy utcán történt. Ám ha egy másik tiszt vagy civil ismerősök látták, az Ehrennotwehr elmulasztása rangvesztéssel járt. Ha párbajképes volt a sértő, párbajra kellett hívni, ha nem, karddal – de csak karddal! – össze kellett vagdosni. Az ilyen becsületügyek megítélésében tisztek számára a mérvadó szakmunka „Ristow k. u. k. ezredes becsületkódexe”. (Ristow volt az, aki hadnagy korában elkísérte barátját, Dienstlt Bartha Miklóst összekaszabolni. Ferenc József kegye a büntetés után visszasegítette a hadseregbe, ahol ilyen magas rangot és reputációt ért el.) Legénységi személy szembeszegülését bármilyen fegyverrel vagy eszközzel megtorolhatta a tiszt, de csak szükség esetén (ha nem volt mód arra, hogy helyben elfogassa).

Egy másik mérvadó szakmunka hangsúlyozza, hogy a tiszt akkor is köteles kardot rántani, ha a támadást az ő agresszív viselkedése váltotta ki, de ebben az esetben utólag jogosan megbüntethetik. Mindenesetre, ha olyan fegyverhasználatra kerül sor, ami a helyi közvéleményt felingerli, jogos eljárás esetén is tanácsos a tisztet más garnizonba helyezni, nem büntetésből, hanem a további súrlódások elkerülése végett. Új állomáshelyén mielőbb tájékozódjon, milyen nyilvános helyeket nem ajánlatos látogatni. Ha maga a vendéglő stb. megfelelő, de feszültség tapasztalható a polgárság és a tisztikar között, lehetőleg ne egyedül, hanem tiszttársakkal együtt látogassa.

Párbajhősök

Az 1878 után kibontakozó magyarországi párbajszenvedélyben kezdeményező szerepük van a katonatiszteknek, de kiterjed az arisztokráciára, a régi és az új középosztályra. Ennek megfelelően az állam elnéző, annyira, hogy Bécsből Pozsonyba jártak át párbajozni. A hadsereg pedig egyenesen segítette a civil bajvívókat is – a kaszárnyák biztos színhellyel, a tiszti becsületbíróságok mértékadó határozatokkal szolgáltak, s ezért is szokásos volt katonatisztet felkérni párbajsegédnek, döntőbírónak. Ha alacsony rangú sértett előkelő személyt provokáltatott, az esetleg egy kicsinylő legyintéssel intézte el a civil párbajsegédeket – katonatiszttel szemben ezt senki sem engedhette meg magának. Az ezred becsületügyi választmánya nem kellett, hogy foglalkozzon a tiszti rangot még el nem ért kadétok, egyéves önkéntesek, a tiszti becsületet nem sértő esetben tartalékos tisztek párbajügyeivel sem, de tanácsot kérhettek ők is – s ha már kérték, kötelességük volt a szerint eljárni. Két önkéntesi évét szolgáló fiatalember, V. és N. összeveszett egy leány miatt, de az ezred tisztikara szerint mint rangnélküliek és kiskorúak még nem voltak párbajképesek. Mire letették a tiszti vizsgát, a leány már eltűnt az életükből, de az előjegyzésbe vett párbajt le kellett folytatni. Feltűnően sok párbaj zajlott katonaorvosok között vagy részvételével; ezek jobban növelték az orvos tekintélyét bajtársai körében, mint egy sikeres gyógykezelés.

Minden kornak megvoltak az ismert párbajhősei. A kiegyezés körüli időkben a legfélelmetesebb nevű Elek Gusztáv kamarás, honvéd huszár ezredes, a század utolsó évtizedeiben Zubovics Fedor kapitány lépett Elek örökébe. Provokáló egyéniségük, a három testőrre emlékeztető készségük, hogy minden apró sértésért megverekedjenek, ma már mulatságos lehet.

Az 1880-as években és később is sok esetben lett nemzeti vitából, egymás nemzetének megsértéséből lovagias ügy német és magyar tisztek, horvát és magyar fiatalemberek között, szlovák–magyar vagy magyar–szerb vegyes lakosságú városokban, Zágrábban, Zomborban, Vágújhelyen, Brassóban, Budapesten, Pozsonyban. (A Janski-ügy, Uela-ügy is alkalmul szolgált véres párviadalokra a „nemzetek” feletti hadsereg tisztjei között.) Egy horvátországi garnizon becsületügyi választmánya rangvesztésre ítélt egy hadnagyot, mert nem tiltakozott, amikor a kávéházban egy magyar a cigánytól felségsértő dalt rendelt. (Két „felségsértő” dal volt: a Kossuth-nóta és a „mégis huncut a német” végződésű.) A német hadnagy ugyanis nem tudott magyarul, és a dallamot sem ismerte.

A századfordulón létrejött párbajellenes szövetségek működése megmutatta, hogy a polgárság új generációját már nem érdekelte a párbaj, nem volt rá tovább szüksége társadalmi pozíciója megvédéséhez. A tisztikar kitartott párbajpártisága mellett, egyéb érvek között kiemelve, hogy a polgári büntető törvénykönyv egyoldalúan csak a magántulajdont védi, a becsületet, a társadalmi érintkezés normáit nem; míg a párbajozó civil igaza védelmében a maga túlzott individualizmusát – agresszivitását vagy érzékenységét – juttatja kifejezésre, a személyes becsületet védelmező tiszt egyben és elsősorban a tisztikar kollektív presztízsét védelmezi. Hiszen a fiatal tisztnek többnyire nincs személyes presztízse, vagyona, tekintélye: számára a legnagyobb érték, hogy a kollektív presztízs részese lehet, s ennek érdekében a párbajkészségnél nagyobb áldozatokat is hoz.

*

Mégis a megváltozott polgári korszellem győzött: a világháború előtti évtizedben jelentősen csökkent a párbajok száma, különösen a tiszti párbajoké. Az új, 1908. évi katonai becsületügyi szabályzat kiadása után ritkán fordult elő, hogy tiszt tiszttel párbajozzon, elfogadták a becsületügyi választmányok döntéseit. A hadseregtől eltávolodott arisztokrácia körében a párbaj ahogy ritkábbá, annyival előkelőbbé vált. A közvéleményt már nem szerelmes vagy krakéler hadnagyok botrányai izgatták, hanem képviselők és grófok (többnyire szerencsés kimenetelű) presztízs- és politikai párbajai. Esemény, ha cilinderét, sőt ingét is levéve, fegyvert ragad Bethlen István, Károlyi Mihály, Széchenyi Aladár s legtöbbször maga Tisza István, aki még Rakovszky Istvánt, a párbajellenesek elnökét is a vívóporondra kényszeríti – természetesen büntetlenül.