Ugrás a tartalomhoz

História 1999-07

Kordos László , Kertész István , Bóna István , Kubinyi András , Hajdu Tibor , Farkas Pál , Rédey Judit , Szász Zoltán , Vaszócsik Lászlóné, dr. , Del Medico Imre , Kákosy László , Kertész István

História

10. fejezet -

Szabadságharcunk gyõztes kárpátaljai csatája

VASZÓCSIK Lászlóné

Szabadságharcunk győztes kárpátaljai csatája

Munkács–Podhering, 1849. április 22.

A munkácsi várat II. József, a „kalapos király”, 1782-ben a politikai foglyok börtönévé alakíttatta át. 1848. március 15-én a munkácsi népfelkelők és a városi helyőrség a börtön megnyitására és a foglyok szabadon bocsátására kényszerítették a vár osztrák őrségét. A magyar honvédek és a munkácsi nemzetőrség ekkor birtokba vette a várat.

1849. április 20-án a munkácsi helyőrséghez és a várőrséghez híre érkezett annak, hogy Galíciából, Lembergből, a Latorca folyó völgyében jól felszerelt osztrák katonai hadoszlop közeledik. Ennek hírére a várból április 20-án és 21-én négy ágyút, egy honvédszakaszt és a városi nemzetőrséget, valamint a népfelkelőket Munkácstól északra, a Latorca partjáig lenyúló Szarka-hegy lábához hadállásba vezényelték. Ezen a stratégiailag fontos ponton keresztezi a lemberg–munkácsi út a Latorca folyót, amelyen akkor egy fagerenda híd volt.

A honvédség parancsnoka Martin József őrnagy volt. Az ő parancsára a honvédek és a nemzetőrök felszedték a híd szerkezetét. Az osztrákok a gázlót sem tudták volna használni, mert a Latorca éppen áradásban volt. Az ágyúkat Andrejkovics András ruszin nemzetiségű honvéd tüzér helyezte lőállásba, és irányította azok tüzelését a szarka-hegyi magaslatról.

Az osztrák hadoszlop április 22-én érkezett meg, a Latorca podheringi (magyar nevén: őrhegyaljai) hídjához. Andrejkovics honvéd tüzér jól irányított célzással elsőnek az osztrákok lövegét találta el, majd a következő tüzeléssel Basko osztrák tábornok alól a lovát lőtte ki. A nem várt ellenállás, a tüzérségi tűz annyira meglepte és megzavarta az osztrák hadoszlop katonáit, hogy ezek után meg sem kísérelték a megáradt Latorcán való átkelést, hanem megfordultak, és visszavonultak Lembergbe.

Jóllehet a négy ágyút kivéve a magyar katonák nem voltak jól felszerelve – az osztrákokhoz viszonyítva –, de kitűnő stratégiai húzással emberveszteség nélkül megmentették Munkácsot a császári hadsereg megszállásától, és ezzel a honvédség tavaszi dicsőséges hadjáratát a hátbatámadástól!

1901-ben a hálás utókor e győztes csata helyén egy csonkagúla formájú obeliszk-emlékművet állított, közvetlenül a Latorca partján, a Szarka-hegy lábától 6 méter távolságban. Nehogy a Latorca rendszeres áradásai az emlékművet elmossák, az alapozás során 8 méter mélyre, a gránitszikláig ástak le, és arra állították fel az obeliszket, amelynek négy oldalára felvésték az emlékező feliratot.

Trianon után, az első Csehszlovák Köztársaság idején, már a húszas években a csehek leverték az obeliszkről a feliratok tábláit. Se a csehszlovák, se a szovjet uralom idején a csatáról megemlékezni nyilvános ünnepségen nem lehetett. A mindössze hat évig tartó magyar uralom idején (1939–1944) került sor ismét ünnepélyes megemlékezésre.

Gorbacsov „peresztrojka” enyhülési időszakában kerülhetett sor arra, hogy Munkácson megalakult a II. Rákóczi Ferenc Könyvbarátok Köre, a Városi Orosz–Ukrán Könyvtár felügyelete mellett. Nem sokáig tartott a működése, mert a KGB feloszlatta. A munkácsi magyarok azonban ebbe nem törődtek bele, és 1988. október 12-én a Városi Tanács VB. Kulturális Osztályán sikerült a „Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Irodalmi és Művelődési Kör”-t legálisan bejegyeztetni. Az első közgyűlésen e sorok íróját választották meg elnökké, e tisztet tíz évig töltöttem be.

Elkövetkezett 1989. március 15. Az erre való készülődés során sikerült a Városi Tanács VB jegyzőjétől engedélyt kapnunk arra, hogy a podheringi csata emlékoszlopánál megemlékezzünk márciusi forradalmunkról. Az ünnepség megtartásával kapcsolatban benyújtott kérvényünkre az alábbi betartandó szabályokat írták rá a Városi Tanács VB részéről:

1. Nem szabad nyilvánosan meghirdetni (sajtóban, plakátokon, meghívók kiküldésével), hogy hol, mikor, milyen céllal gyülekezik a kör tagsága.

2. Nem szabad a magyar trikolórt használni az ünnepségen.

3. Nem szabad a magyar himnuszt elénekelni.

4. Nem szabad az emlékművet megkoszorúzni.

Viszont engedélyt adtak a körnek mint jogi személynek, hogy Magyarországról ünnepi szónokot hívjon meg.

A kör vezetősége ezek után a következőket határozta el: Nem végzünk nyilvános hirdetést az ünnepségről, hanem egyénileg értesítjük a magyarokat. Nem csoportosan vonulunk ki a 6 km-re lévő emlékhelyre, hanem egyenként sétálunk oda.

Az ünnepi hangulatot a magyar kokárdák kitűzésével növeltük, mert az ukránok nem ismerték, és így nem is tiltották meg. Mi viszont tudtuk a jelentőségét... Amikor az ünnepi műsor (emlékbeszéd, szavalat, énekkar fellépése) befejeződött, elénekeltük a Szózatot – 45 év után először! –, a sírástól elcsuklott a hangunk, és nem maradt szem szárazon.

Az ünnepségen oly sokan vettek részt, hogy talán azelőtt sohase ennyien. Egy hét múlva a városházára a jegyzőhöz hívattak: minden rosszra el voltam készülve, csak arra nem, hogy az Ukrajnából bevándorolt, az itteni viszonyokat és történelmet nem ismerő jegyzőnő azzal fogadjon: „Örülök, hogy a magyarok nem csináltak tüntetést, és pontosan betartották ígéretüket. Máskor is ilyen fegyelmezett viselkedés esetén engedélyezni fogjuk az ünnepüket!”

Így aztán lehetővé vált, hogy a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Kör az idén, szabadságharcunk 150. évfordulóján, megünnepelhette a 10 évvel ezelőtti első ünnepségünket is, a győztes podheringi csatára emlékezve.

Dr. Vaszócsik Lászlóné ny. középiskolai tanár Munkács