Ugrás a tartalomhoz

História 1999-07

Kordos László , Kertész István , Bóna István , Kubinyi András , Hajdu Tibor , Farkas Pál , Rédey Judit , Szász Zoltán , Vaszócsik Lászlóné, dr. , Del Medico Imre , Kákosy László , Kertész István

História

12. fejezet -

Théba alkonya

MŰHELY

KÁKOSY László

Théba alkonya

Fővárosból provinciális város

A fáraó kori Egyiptom hosszú története folyamán a hatalmi központ, a királyi székhely többször tolódott el északi, illetőleg déli irányba. Az egységes államot létrehozó felső-egyiptomi törzsi összefogás idején (Kr. e. 3000 körül) a déli Nehen (Hierakónpolisz) volt a politikai és kulturális centrum, ennek szerepét azonban rövidesen Memphisz vette át Felső- és Alsó-Egyiptom határán, hiszen innen lehetett a leghatásosabb ellenőrzést gyakorolni mind a kanyargós Nílus-völgy (Felső-Egyiptom), mind Észak, vagyis a deltavidék mocsaras síksága (Alsó-Egyiptom) felett.

Az Óbirodalom felbomlása után az ún. „első átmeneti korszakban” (Kr. e. 2155–2040) a kettészakadt országnak két királyi városa volt: északon Hut-Neni-Niszut (Hérakleopolisz) és délen Uaszet (Théba). A második egyesítés újra délről indult el, Mentuhotep király, Théba uralkodója vezetésével Kr. e. 2040 táján.

Mentuhotep és utódai idején (XI. dinasztia) Théba volt Egyiptom fővárosa, de valódi fénykora a Kr. e. 16. században kezdődött, amikor a hódító hükszószok ellen Théba uralkodói vezették a felszabadító harcot. Az addigi három egyesítés közül kettőben tehát döntő szerep jutott Thébának, ami természetszerűleg az ottani politikai és vallási elitet évszázadokra az ország vezető erejévé tette. Különösen a papság jutott kedvező pozícióba. Ennek látványos megnyilvánulásai voltak azok a gigantikus, arany- és ezüstlemezekkel borított templomok (Karnak és Luxor), melyek a város főistene, Amon-Ré „az istenek királya” hatalmát hirdették. Amon egy istencsalád feje volt, felesége, Mut istennő és gyermekük, Honszu tiszteletére is tekintélyes méretű templomok épültek.

Az egyre gazdagodó Amon-papság teokratikus ideológiája, mely szerint az ország uralkodója az isten és az ő földi képviselője a főpap, komolyan veszélyeztette a világi hatalom, a fáraói méltóság tekintélyét. Miután a vallási reformer Ehnaton kudarcot vallott Amon papjaival szemben, a kompromisszum évszázadai következtek. Théba szent városi rangját a hatalom nem vonta kétségbe, de a politikai központ északra, Memphiszbe, majd a Nílus-delta keleti felébe, Per-Ramszeszbe, később Taniszba helyeződött át. A Kr. e. 11. században a XX. dinasztia gyenge királyai mindinkább elvesztették ellenőrzésüket Dél felett, ami oda vezetett, hogy Amon főpapjai valóságos uralkodói hatalomra tettek szert, és egyesek a királyi címet is viselték.

Az elszegényedés időszaka

Théba azonban éppen a teokrácia évszázadában (Kr. e. 11–10. sz.) – amikor a város papsága szellemi hatalmának csúcsára ért –, kezdett rohamosan elszegényedni. Az egyébként is kimerülő núbiai aranybányák felett, melyek korábban nagyban gazdagították a thébai templomokat, megszűnt az egyiptomi fennhatóság, és az erős centrális hatalom hiánya egyre fokozódó anarchiához vezetett az egész országban. Az asszír háborúk idején bekövetkezett az, amit a kortársak elképzelhetetlennek tartottak: Kr. e. 664-ben Assurbánápli csapatai behatoltak az addig megközelíthetetlennek számító déli területekre, és Thébát is elfoglalták, kifosztották. Történelme folyamán először, de nem utoljára vette be külső ellenség fegyverrel Amon szent városát.

A politikai központ a Kr. e. I. évezredben tartósan északon maradt. Ez a tény Thébát a múlt fényétől és Amon szentségétől övezett, de politikai hatalommal, gazdasági jelentőséggel már alig rendelkező provinciális várossá tette. Théba politikai támasza, a Napata Birodalom visszavonult szudáni területeire, a nemzetközi nagypolitikát a Mediterráneum és a Közel-Kelet hatalmai irányították. Ott haladtak a kereskedelem fő útvonalai is.

Nagy Sándor zarándoklata (Kr. e. 331) a Sziwa-oázis Amonjához még egyszer fényes jövő lehetőségét csillogtatta meg a thébai papság számára is, és a luxori templomba beépített kápolna, ahol a képeken a makedón hódító alázatosan járul Amon szobrai elé, azt demonstrálta, hogy a papság valóban élni kívánt egy feltámadó szellemi vezető szerep lehetőségével. De ez a remény hamarosan elhalványult, és az események sodra továbbra is Északot, Alexandriát tette történelemformáló erővé.

A Ptolemaioszok számára, különösen Kr. e. 205 után, Felső-Egyiptom ellenséges, de legalábbis megbízhatatlan vidékké, a lázadások tűzfészkévé vált. Ebben az évben már nem az alexandriai uralkodót, hanem a déli felkelők vezérét, Horwenennofert ismerték el Thébában királynak, majd utóda, a másik egyiptomi nemzetiségű fáraó, Anhwenennofer gyakorolta a hatalmat egészen Kr. e. 186-ig Dél széles területei felett.

A hagyományok őrzője

A thébai papság nem tudta, vagy nem is akarta megnyerni a makedón uralkodó-ház kegyét. Ez kétségtelenül hátrányos helyzetet teremtett, a mai kutatás számára viszont azzal a pozitív következménnyel járt, hogy itt nem történtek a régi templomok lebontásával járó nagyarányú új építkezések, és így eredeti formájukban maradtak ránk az Újbirodalom impozáns építészeti emlékei.

Théba hanyatlását drámaian felgyorsította az a hároméves felkelés, melyet Kr. e. 88-ban IX. Ptolemaiosz (II. Szótér) vert le. Mint Pauszaniasz írta: „háborút vívott a fellázadt thébaiak ellen, legyőzte őket két évvel a lázadás után, és olyan kegyetlenül viselkedett, hogy korábbi virágzásuknak, mely [hajdan] felülmúlta a leggazdagabb görög [szentélyeket], mint Delphit és Orkhomenoszt, még az emléke sem maradt meg a thébaiak számára”. Théba apró helységekre szakadozott szét.

A római foglalás után Cornelius Gallus győzelmi feliratában (Kr. e. 29) a felső-egyiptomi lázadás leverésével kapcsolatban már Kerameiké, a nagy Dioszpolisz és Ophieion néven említi a hajdani metropolis helyén lévő településeket. A félelmetes ellenállási központ, melyet Gallus „minden király rettegése [tárgyának]” említ, ekkor vesztette el végképpen nagyvárosi rangját. Mint Sztrabón megállapította, „most csak falu módjára lakják”.

Théba papsága azonban nem akart tudomást venni az idők változásáról, és a templomfalakon hieroglif feliratokkal megörökített elmélkedéseik még inkább kitágították a hagyományosan is absztrakt spirituális Amon-teológia dimenzióit. Amon a „nagy isten, az ég, a föld,az alvilág, a víz és a hegyek ura, aki megkezdte a létezést, amikor még nem volt létezés. Minden az ő keletkezése után jött létre. Egyedül érkezett, de millióvá növelte magát. Ő a legősibb, aki az ősidejűeket teremtette. Ő az öröklét, aki megkezdte az öröklétet, az ő szíve teremtette az örökkévalóságot.” Politikai jelentősége is volt annak a karnaki feliratnak, ahol Amont, akinek itt cartoucheba (királyi névgyűrűbe) írták a nevét, Felső- és Alsó-Egyiptom királyának mondták. Egy másik felirat szerint valamennyi város Théba alattvalója, hiszen ez a város „Ré szeme”. Ő (a megszemélyesített Théba) minden város létrehozója, „az ő anyjuk, aki megteremtette azokat”. Thébát gyakran csak mint a „Várost” emlegették, ahogyan Róma rangját is az Urbs név emelte ki a legszemléletesebben.

Thébában ebben az időben népszerű istenné vagy félistenné lett a régi idők két legendás bölcse, Imhotep, a Dzsószer-piramis építésze és Amenhotep, Hapu fia, III. Amenhotep fáraó udvarának legtekintélyesebb személyisége. Imhotepet mint gyógyító istenséget a görögök Aszklépiosszal azonosították.

A zarándokok úticélja

Ptah temploma, melyben a Ptolemaioszok korában kiterjedt restauráló tevékenységről tudunk, a római időben is működött, sőt egy beavatási szöveg is ehhez az építményhez köthető. Thesszalosz orvos, a beavatott, Claudius vagy Nero császárhoz intézett levelében számol be megismerkedéséről Théba papjaival. Miután alexandriai tanulmányai során nem kapta meg azokat az ismereteket, amelyeket várt, már csak abban bízott, hogy isteni reveláció juttathatja az igazság birtokába. Ettől a reménytől vezérelve utazott Thébába, és ott megismerkedett az ottani sokféle tudományban jártas papokkal. Először megbotránkoztak, mikor a mágikus tudományokat hozta szóba nekik, de végül is egy tiszteletreméltó, öreg pap segítségével részese lehetett a boldogító víziónak. „Miután kimentünk együtt az erdőbe és megpihentünk, lábaihoz vetettem magam és zokogni kezdtem. Ő csodálkozva kérdezte, miért csinálom ezt, mire én azt mondtam neki: Azért teszem, mert lelkemnek ellenállhatatlan vágya, hogy egy istennel beszéljek. Ha ez a kívánságom nem teljesülhet, nem akarok tovább élni.” Az isten, akivel Thesszalosz találkozni akart, Aszklépiosz, vagyis Imhotep, és a pap segített neki a theophania elnyerésében. „Bár nem szívesen, de engedett. Becsukta a szentélyt, és megparancsolta nekem, hogy azzal a trónussal szemben foglaljak helyet, melyen az isten ülni szokott. Mikor ott ültem, bámulat fogta el lelkemet az isten csodálatos látványától. Az pedig kinyújtotta felém a kezét, és így kezdett hozzám beszélni: Ó boldog Thesszalosz, amikor az emberek egy idő után tudomást szereznek a te tanulmányaidról, istenként fognak tisztelni.”

Nemcsak papjainak titkos tudománya, hanem a pusztuló állapotukban is lenyűgöző templomok és régi sírok is vonzották a látogatókat. Kr. u. 19-ben Germanicus Caesar, Tiberius fogadott fia látogatta meg Egyiptomot az imperator tiltó rendelkezései ellenére. Tacitus beszámolójából kiderül, hogy az utazás egyik fénypontja „az ősi Théba hatalmas romjai”-nak megtekintése volt. Egy idős pap kalauzolta végig a templomokon, és magyarázta el – erősen eltúlozva – II. Ramszesz nagy tetteit. A magas vendégre bizonyára mély hatást gyakorolt a fáraó kori múlt, olyannyira, hogy látogatása a rommező egyes részeinek újjáéledéséhez vezetett.

Kr. u. 130-ban Hadrianus látogatása irányította a birodalmi érdeklődést Thébára. Előzőleg 126-ban egy kis Szarapisz–Izisz-templom építésére került sor Luxorban. A hajnalt zengő hangon köszöntő Memnón-szoborhoz tett császári kirándulást a kolosszus lábára vésett görög versek, Julia Balbilla udvari költőnő művei örökítették meg. Az egyik költeményből megtudjuk, hogy a papok felvilágosították az uralkodót az ábrázolt személy valódi nevéről, aki Amenóth, vagyis III. Amenhotep fáraó. A birodalom vezető személyiségei mellett turisták tömege utazott délre, Thébába, és szállt le a Királyok völgye sírjaiba, erről tanúskodik a falakra írt több mint 2000 látogató-graffito.

Tradíció és hellénizálás

A hatalmas nekropolisz magánsírjait IX. Ramszesz kora óta rendszeresen fosztogatták, de a királyi temetkezések sem voltak biztonságban. Később tömegével helyezték el a múmiákat a sziklasírokban. Sajnos a múlt századi kalandorok és úgynevezett kutatók barbarizmusa ezeket a tömegtemetkezéseket nagyrészt megsemmisítette, tudományos dokumentáció nem készült róluk, de szerencsénkre vannak források, melyek a helyi túlvilághit konzervativizmusát, a legrégibb tradíciókhoz való ragaszkodást tanúsítják a római korszak évszázadaiban is. A két Rhind-papirusz, melyek Montu egy papja és felesége számára készültek Augustus korában, hieratikus és démotikus írással foglalják össze a korabeli túlvilághitet. A „Lélegzés könyve” és a „Balzsamozás rítusa” címen ismert szövegek is a thébai papi körökben voltak használatban. Ez a thébai teológiai iskola még az ősi piramisszövegeket is ismerte, felhasználta.

Théba, bár a régi egyiptomi hagyományok egyik utolsó menedékeként ápolta a fáraó kori múltat, részben görög várossá lett, és az egész országra jellemző görög–egyiptomi kétnyelvűség az istenazonosításokban és a templomok elnevezésében is érvényesült. A karnaki templom neve Ammónieion, Mut temploma – a Zeusz–Amon-azonosítás miatt – a Héraion nevet nyerte, gyermekük, Héraklész–Honszu temploma pedig Hérakleionként szerepel a forrásokban.

Az egyiptomi Théba a görögök és a helyi lakosok szemében – az Iliasz „százkapujú Thébá”-ja alapján – valóságos homéroszi várossá lett, bekerült abba a legendakörbe, mely szerint a költő egyiptomi iratokból merítette eposzainak tárgyát, vagy maga is egyiptomi nemzetiségű volt, és éppen Thébában született Hermész, vagyis Thot isten fiaként. A korabeli thébai Amon-rituáléval az Iliasz híres helyét hozták kapcsolatba:

„Ókeanosz mellé, lakomára az aithiopokhoz

ment Zeusz még tegnap, s vele

valamennyi nagy isten; ámde 12 nap múlva hazatér az oromra.”

(Devecseri Gábor fordítása.)

Diodórosznál őrződött meg ennek a helynek graeco–egyiptomi értelmezése: a Középbirodalom óta nevezetes esemény volt Thébában Amon időszakos átkelése a nyugati partra, amikor istentársai is részt vettek az ünnepélyes processzióban. Ez volt a „szép völgy ünnep”, melyről a paóne hónap nyerte a nevét. A Ptolemaiosz-kortól a völgy ünnepben, a nyugati part meglátogatásában Zeusz etiópiai utazásának előképét látták, az istenek lakomájára pedig a felvirágozott istenkápolnák emlékeztettek. Az átkelési szertartás a görög–római időkben is kimutatható. Bár Diodórosz képtelen feltételezését, hogy Homérosz Egyiptomból merítette az ötletet Zeusz etiópiai utazásához, nyilván a komolyabb kortársak is elvetették, mégis figyelemre méltó, hogy a Zeusz–Amonazonosítás milyen nagy mértékben befolyásolta egyes Iliasz-kommentátorok vélekedését. Théba görög műveltségű lakosaira nyilván mély benyomást gyakorolt, hogy dramatikus formában láthatták az Iliasz egyik epizódjának bemutatását.

Figyelemre méltó paradoxon, hogy a római időkben, amikor a pusztulás már előrehaladt stádiumban volt, a város jóval nagyobb tekintélynek, mondhatjuk nemzetközi hírnévnek örvendett, mint a Ptolemaioszok korában. Nagy általánosságban azonban Théba hanyatlását az időszakos fellendülések ellenére sem lehetett feltartóztatni. A Kr. u. 3. századból már alig van adatunk, a 4. század pedig már a kereszténység győzelmének kora.

A kereszténység térhódítása

Utoljára Kr. u. 180-ból hallunk Amon főpapjáról, de valószínű, hogy még ezután is betöltötték ezt a tisztséget. A luxori templom bezárási dátumának Kr. u. 301-et tekinthetjük, amikor római castrum települt be a templom területére. Ekkor kerülhettek a földbe a luxori templom 1989-ben felfedezett rejtekhelyének szobrai. Az elásott szobrok környezetében lévő római kerámia alapján arra lehet következtetni, hogy a templomot elhagyó papok helyezték ilyen módon biztonságba az istenek és az uralkodók képmásait. Hermész Triszmegisztosz a pusztuló Egyiptomot elsirató drámai jóslatában arról beszélt, hogy az istenség az égbe távozik, valójában az isteneknek a föld mélye adhatott biztonságot.

A nyugati parton Medinet Habu, a XVIII. dinasztia korából való kisebb templom, sokáig a régi vallás egyik központja maradt. A Ptolemaiosz-korban pompás új kaput emeltek itt, sőt még Antoninus Pius császár is megkezdte egy udvar építését.

Az úgynevezett milánói edictum (Kr. u. 313) idejére, mely megnyitotta az utat a kereszténység győzelme felé, Thébában valószínűleg már csak nyomokban élt a hivatalos templomi kultusz. A keresztény–pogány összecsapásoknak, melyek Egyiptom más részeiben éles formát is ölthettek, itt semmi nyomát sem találjuk.

A luxori templom körzetében később nem kevesebb, mint hat kopt (egyiptomi keresztény) templomot emeltek, majd az iszlám győzelme után II. Ramszesz hajdani udvarában egy bizánci épület tetejére épült rá Abu el-Haggagnak, Luxor mohamedán védőszentjének a mecsetje. A genius loci azonban még az arab hódítás után is ott lebegett a templom felett, és az Abu el-Haggag évenkénti ünnepein (múlidjain) tartott hajós körmenetek ma is az Amon-bárkák hajdani proceszszióit idézik.

Karnakban III. Thotmesz ünnepi csarnokát alakították keresztény templommá, és ma is láthatók az oszlopokon a keresztény szentek alakjai. A Medinet Habu-i templomban a sólyomfejű Honszuban a kopt keresztények az életet adó Krisztus képmását látták.

Az új hit győzelme után kolostorok sora épült a régi templomok és sírok területén. A thébai nyugati parton Dáginak, a XI. dinasztia egyik vezírének sírjában és a sírja körül az Epiphanius kolostor rendezkedett be, Hatsepszut templomában állt a Phoibammon-kolostor, IV. Ramszesz sírjába pedig remeték költöztek. A magánsírokban tömegesen fordulnak elő a koptok jelenlétére utaló feliratok vagy rajzok.

Arany és ezüst nem fénylett többé a thébai épületek falán, a kolostorok és remetelakok ablakaiban pislákoló fények azonban egy új korszak kezdetét, egy új kultúra megszületését jelezték, egy olyan kultúráét, mely a remeteség és a szerzetesség intézményének létrehozásával a középkori Európa szellemi arculatának kialakulását is jelentősen befolyásolta.