Ugrás a tartalomhoz

Természetes vizek védelme

Ács András, Kovács Kata, Kováts Nóra, Stenger-Kovács Csilla (2012)

Pannon Egyetem

Lakossági vízellátás, vízelosztás és biztonsága

Lakossági vízellátás, vízelosztás és biztonsága

Magyarországon jelenleg a kiépített vízvezeték hálózatok hossza a KSH adatai szerint körülbelül 65,5 ezer kilométerre tehető. Ez a háztartások 95%-át fedi le, ami mintegy 4,1 millió háztartást jelent. Magyarországon a települések 100 %-án elérhető a vezetékes vízszolgáltatás. Az évezred utolsó évtizedében az ivóvízfogyasztás jelentős mértékben csökkent. A csökkenés mértéke településenként és térségenként különböző. Országos átlagban a rendszerváltást követő húsz évben az egy főre eső fajlagos fogyasztás csökkenése közel 65 %-os (a fajlagos fogyasztás jelenleg kb. 40 m3/év). Az ipari vízfogyasztás csökkenése ugyanebben az időszakban körülbelül 36 %-os. Az összes fogyasztót számba véve a vízfogyasztás csökkenése az utóbbi két évtizeden belül közel 50 %-os.   A lakossági fajlagos vízfogyasztás Budapesten a legmagasabb az országon belül, itt kb. 180 l/fő/nap-ra tehető.

4.4. ábra - 4.4. ábra. Egy lakosra jutó évi vízfogyasztás alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.4. ábra. Egy lakosra jutó évi vízfogyasztás alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.5. ábra - 4.5. ábra. Vízvezeték-hálózat hosszának alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.5. ábra. Vízvezeték-hálózat hosszának alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.6. ábra - 4.6. ábra. Vízvezeték-hálózat hosszának alakulása az összes település %-ában Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.6. ábra. Vízvezeték-hálózat hosszának alakulása az összes település %-ában Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.7. ábra - 4.7. ábra. Egy km vízvezeték- hálózatra jutó szennyvíz- csatornahálózat hosszának alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.7. ábra. Egy km vízvezeték- hálózatra jutó szennyvíz- csatornahálózat hosszának alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.8. ábra - 4.8. ábra. Szennyvízcsatorna-hálózat hosszának alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.8. ábra. Szennyvízcsatorna-hálózat hosszának alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.9. ábra - 4.9. ábra. Szennyvízcsatornával ellátott lakás az összes lakás %-ában Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.9. ábra. Szennyvízcsatornával ellátott lakás az összes lakás %-ában Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.10. ábra - 4.10. ábra. Szennyvízcsatornával ellátott összes lakások számának alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.10. ábra. Szennyvízcsatornával ellátott összes lakások számának alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.11. ábra - 4.11. ábra. Szennyvízcsatornával ellátott település az összes település %-ában Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.11. ábra. Szennyvízcsatornával ellátott település az összes település %-ában Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.12. ábra - 4.12. ábra. A szennyvíz-csatornázottság főbb mutatóinak alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.12. ábra. A szennyvíz-csatornázottság főbb mutatóinak alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján)

4.13. ábra - 4.13. ábra. A kiépített vízvezetékek főbb mutatóinak alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján

4.13. ábra. A kiépített vízvezetékek főbb mutatóinak alakulása Magyarországon (KSH adatok alapján

A folyamatot két, többé-kevésbé egyszerre jelentkező körülmény idézte elő: egyrészt a rendszerváltást követően az ipar szerkezeti átalakulása és/vagy a termelés csökkenése a vízfogyasztás csökkenésével járt. Jól mutatja ezt az egyéb és a háztartási ivóvízfogyasztás arányának alakulása: míg 1990-ben ez az arány kb. 1:2 volt, 2009-re 1:3-ra változott. Másrészt az ivóvízellátás piaci alapokra helyeződése, párosulva az energiaárak stb. növekedésével egyre kevésbé tette lehetővé a korábban alacsonyan tartott vízszolgáltatási díjak fenntartását. A szolgáltatási díj nagymértékű emelkedése az ipart víztakarékosságra ösztönözte.  A lakosság pedig, amelynek éves bevétele reálértékben az 1970-es évek szintjére csökkent az évtized első néhány évében, maga is lényeges fogyasztás-csökkentéssel reagált. A csökkenés természetesen limitált, hiszen a háztartási ivóvízhasználatnak elfogadható személyi és háztartási higiéniai színvonal fenntartása esetén becsülhető minimuma van.

A lakossági vízellátás tervezése során a következő elemeket kell figyelembe venni:

  1. Szükséges vízmennyiség becslése

  2. Üzemi nyomás

  3. Vízhálózat kialakítása

  4. Tározók kialakítása

  5. Szivattyúk megfelelő kiválasztása

  6. Hálózat elemzése

  7. Egészségügyi védelem.

A vízellátás tervezése során feltétlen figyelembe kell venni a lakosság vízfogyasztási szokásait és ehhez kell tervezni a vízellátó rendszert. Ehhez nyújtanak segítséget a különböző fajlagos-, és egyéb jelzőszámok (4.7. táblázat). Ezen felül a zavartalan és biztonságos vízellátás érdekében általában a vízellátók egy napra elegendő víztartalékot is felhalmoznak. Ez a tartalék nem csak az esetleges üzemzavarok során, hanem a napi és csúcsfogyasztások során is zavartalan működést biztosítanak, mintegy puffertartájként működve (Mackenzie L. D. 2010).

4.7. táblázat - 4. 7. táblázat A vízellátó rendszerek tervezése során figyelembevett fajlagos számok (Ysusi, 2000.) alapján

Mutató

Jelentés

 

Átlag napi felhasználás

Az éves vízfogyasztás osztva 365-tel

 

Maximális napi csúcs felhasználás

Az év során tapasztalható legmagasabb fogyasztás bármely 24 órás ciklusban

 

Maximális órás felhasználás

Az év során tapasztalható legmagasabb fogyasztás bármely 1 órás ciklusban

 

Napi csúcsfelhasználás

Az átlagnál magasabb, ciklikusan jelentkező időszakos, napi vízigény.  Jellemzően egy napon belül két, egy reggeli és egy esti napi csúcs tapasztalható.

 

Egy lakosra eső napi fajlagos fogyasztás

A vízellátó területén élő lakosság száma osztva az éves vízfogyasztással

 

A legtöbb vízellátó rendszer gond nélkül képes ellátni az átlagos napi fogyasztási igényeket. Problémák adódhatnak azonban sok esetben a napi, de legfőképp a maximális napi csúcsidőszakokban. Különösen nagy probléma ennek kezelése olyan vízellátók számára, melyek éves ciklusuk során egy, vagy több nagy vízigényű időszak is jelentkezik (pl. üdülőkörzetek esetében).  A vízellátó rendszerek tervezése során ezeket feltétlen figyelembe kell venni és a rendszerek kapacitását ehhez kell tervezni.

Az ivóvíz minőségét és ellenőrzését 201/2001. (X. 25.) Kormányrendelet írja elő. E szerint a víz akkor felel meg az ivóvíz minőségnek, ha

a) nem tartalmaz olyan mennyiségben vagy koncentrációban mikroorganizmust, parazitát, kémiai vagy fizikai anyagot, amely az emberi egészségre veszélyt jelenthet, és

b) megfelel a rendelet 1. számú melléklet A) és B) részében meghatározott követelményeknek, továbbá

c) az a)-b) pontokban, valamint a rendelet 4-6. és 8. §-okban meghatározott követelmények teljesülnek, és minden szükséges intézkedés megtörtént annak érdekében, hogy az ivóvíz minősége megfeleljen a rendeletben meghatározott előírásoknak.

A vízminőség ellenőrzését a rendelet értelmében a vízellátót üzemeltető köteles elvégezni/elvégeztetni erre a célra akkreditált laboratóriummal. A mintavételi helyek kijelölése során az üzemeltetőnek egyeztetnie kell az ÁNTSZ megyei intézetével. A kormányrendelet a mintavétel gyakoriságát a szolgáltatott ivóvíz mennyiségéhez köti.

Lakossági vízellátás fenntartható tervezése

Ahogy az az előző fejezet bevezetőjében látható, Magyarországon a vízfelhasználás jelentősen csökkenő tendenciát mutat. Várható, hogy az elkövetkező 5-10 évben a fogyasztás tovább csökken, a csatornázás-szennyvíztisztítás fejlesztésének következményeként. A vízfogyasztásra vetített csatornadíj ugyanis csaknem megkétszerezi a vízi közmű szolgáltatásért fizetendő díjat. A csökkenés, ami elsősorban a 10 000 lakosnál kisebb településeken várható, országos léptékben 10%-nál kisebbre becsülhető. A megállapítást árnyalja, hogy kisebb térségekben, egyes szolgáltatóknál lényegesen csökkenhet a fogyasztás, illetve már napjainkban is jóval alacsonyabb a fenti értéknél, amennyiben vannak naponta 30-40 liter fejenkénti fogyasztású települések is. A tapasztalatok szerint azonban a tényleges vízhasználat ezeken a településeken is nagyobb. A különbséget a saját kutakból nyert víz adja, ami közegészségügyi szempontból potenciális veszélyt jelent. Ennek megakadályozása azonban gyakorlati okokból nem lehetséges. Megoldást – hosszabb távon – csak az ivóvíz szolgáltatás színvonalának további javulásával párosuló életszínvonal emelkedés és az ismeretek javulásával növekvő kulturális és higiénés igény nyújthat.

Magyarországon az ivóvízigények csökkenése lehetővé tette, hogy a felszín alatti vízkészletekből szolgáltatott víz aránya tovább emelkedjen és elérje a 94–95%-ot, ami alatt kb. 40% parti szűrésű, 30% mélységi és 25% talaj-, illetve karsztvíz értendő. Országos szinten mind a vízkészletek nagysága, mind a vízművek kapacitása elegendő a jövőben reálisan várható ivóvízigények kielégítésére (Somlyódy et al. 2002).

A települési vízgazdálkodásnak szervesen illeszkednie kell a térségi, illetve az országos vízgazdálkodás rendszerébe. A takarékos és átgondolt felhasználási alapelveknek itt is ugyanúgy kell érvényesülnie. A városi vízgazdálkodás felöleli a mesterséges vízellátást, a szennyvizek (beleértve a szennyezett csapadékvizet is) kezelését, elhelyezését, a városon áthúzódó vízfolyások, vagy ott található tavak, tározók védelmét, kezelését, hasznosítását, a területhasználatból fakadó vízgazdálkodási következmények kezelését. A XXI. századi városi vízgazdálkodás feladata a fenntartható fejlődésre való törekvés jegyében olyan tényezők integrálása és a döntések meghozatalánál szempontjaik figyelembe vétele, mint:

  • mennyiség és minőség,

  • felszíni és felszín alatti vizek,

  • felvízi és alvízi kapcsolatok,

  • vízhasználók és vízszolgáltatók,

  • egymással versengő vízhasználók,

  • hatóságok és ügyfeleik,

  • vonatkozó intézményi rendszerek,

vagyis természeti és emberi kategóriák egyaránt szerepet játszanak az integrált városi (települési) vízgazdálkodás kialakításában (Gayer J., Ligetvári F. 2007).

A vízkészletekkel való takarékos gazdálkodásra számos lehetőség kínálkozik. Mivel a vízgazdálkodás minden fázisában fellép veszteség, azok csökkentése révén a készletek hasznosítása javítható. A legnagyobb veszteség a szállítás-szétosztás folyamatában lép fel, bizonyos esetekben akár a ténylegesen szolgáltatott mennyiség is veszendőbe megy (50%-os veszteségi arány), de a legjobb rendszer sem kerülhet el bizonyos mértékű veszteséget. Jónak tekinthető a 80%-ot meghaladó effektív szolgáltatási arány (Roche et al. 2001), de igazán hatékony a 90% fölötti rendszer.

A magyar vízveszteségi arány (a belső szóhasználat szerint értékesítési különbözet) kb. 25%, ezen belül a budapesti 18–20% között változik. Az értékesítési különbözetnek mintegy a felét jelenti a hálózaton belüli szivárgásokból, csőtörésekből adódó veszteség, míg a másik felét a vízórák pontatlansága, vízlopások, stb. teszik ki. Új vízbázisok fejlesztése, használatba vétele sok esetben elkerülhető a meglévő hálózat rekonstrukciójával, megfelelő karbantartásával, különös figyelmet szentelve a veszteségre „hajlamos” helyekre. Másik lehetőség a készletek kímélésére a fogyasztók ösztönzése a takarékos vízhasználatra, vízmérők alkalmazásával. Az elfogyasztott mennyiséggel, illetve annak árával való konkrét szembesülésnek komoly hatása van a fogyasztásra, szemben az átalánydíjas, takarékosságra egyáltalán nem ösztönző rendszerrel. A víz (és a kapcsolódó csatornadíj) árának emelése takarékosságra serkent, viszont meghagyja a fogyasztó számára a döntést abban a tekintetben, hogy mennyi vizet kíván felhasználni, (azaz milyen komfortszintet akar elérni) (Gayer J., Ligetvári F. 2007).

A vízszolgáltatás (megfelelő minőségű) folyamatos működtetése közegészségügyi, illetve gazdasági szempontból igen fontos. A fejlett országokban (így Magyarországon is) ahol a fogyasztás szintje elég stabil, a beruházások az alrendszerek közötti kapcsolatok kiépítésére, a tározókapacitás növelésére, tartalékolt készletek fejlesztésére koncentrálódnak, hogy az esetlegesen bekövetkező üzemzavar esetén minimalizálják a kimaradásokat. A haváriaesetek, üzemzavarok kezelését a mintavételi helyek előzetes kialakítása, illetve a szennyező hullám terjedését előrejelző modellek segítik. A 2000. évi, a Szamost és a Tiszát sújtó cianid szennyezés esetén ezek jó szolgálatot tettek, például Szolnok biztonságos vízellátásáért.

Baleseti szennyezés elsősorban felszíni vízkivételt, de még parti szűrésű kutakat is veszélyeztethet. Erre példa az 1984 augusztusában a Csepel-szigetnél történt tankhajó baleset, melynek nyomán a halásztelki, tököli, és ráckevei kutak mentén maradt vissza szennyezett sáv. Ilyenkor szükség szerint le kell állítani a veszélyeztetett kutakat és a parti szűrőréteg rehabilitációját (a szennyezett kavicsréteg eltávolítását) kell elvégezni.

Súlyos aszály esetén a helyi hatóságok korlátozási rendeletet hozhatnak a parkok öntözésére, gépkocsi-mosásra vonatkozóan, vagy a szolgáltató árpolitikával befolyásolhatja a fogyasztást. (Pl. Dél-Kaliforniában a vízművek által „szüneteltethető” szolgáltatásért kevesebbet, míg a szárazság alatt biztosított vízért többet kell fizetni, (Roche et al. 2001).

Esővízgyűjtés – egyesített és elválasztott csatornarendszer

A csapadékvíz elhelyezésével, az azzal való gazdálkodással kapcsolatos problémakör ma már nem csak a „klasszikus” urbanizációs hatások kompenzálását jelenti. Figyelembe kell venni az éghajlatváltozás, ma kikerülhetetlennek látszó tendenciáját (függetlenül attól, hogy ez természetes, vagy antropogén hatások eredménye). A klímaváltozás témája évek, sőt évtizedek óta napirenden van kül- és belföldön egyaránt (Láng et al. 2004). Az utóbbi években bekövetkezett viharkárok kapcsán sor került a különböző érintett infrastruktúrák szempontjából történő hazai helyzetértékelésre (Palkó 2004).

A második világháborút követő gyors gazdasági-műszaki fejlődés és városiasodás negatív következményeként az 1960-as évektől kezdődően vízminőségi problémák jelentkeztek a csapadékelvezetés területén. Ekkorra már az ipari és közlekedési eredetű szennyezőanyagok számottevő mértékben jelentek meg a városi területekről származó vizekben (Starosolszky 1990). A vízgyűjtő jellegének megváltozása a talajerózió és a medererózió növekedését is maga után vonta, nagyságrendekkel megnövelve (különösen a városfejlődés építési szakaszában) a lebegtetett hordalék mennyiségét a befogadó vizekben (Gayer J., Ligetvári F. 2007).

A csapadékvíz gyűjtése alapvetően két fő rendszertípusban lehetséges:

  • elválasztott rendszerű csatornák,

  • egyesített rendszerű csatornák.

Az elválasztott rendszerű csatornázás alatt települések esetében a szennyvíz és a csapadékvíz külön-külön történő gyűjtését és a befogadóba (tisztítótelep, csapadék-víz-víz recipiens) juttatását kell érteni. Ipari üzemek esetében a gyártási folyamatból származó szennyvizeket elsősorban tisztíthatóság szempontjából célszerű különválasztani. Így itt a szociális szennyvíz, a csapadékvíz és az ipari szennyvíz – a befogadási lehetőségek függvényében – más-más vezetéken jut rendeltetési helyére. Speciális ipari üzemek esetében, ahol veszélyes anyagok visszatartása, illetve újrahasznosítása a célkitűzés, a gazdaságosság szempontjából általában kedvezőbb a szeparált kezelés érdekében a szennyvizeket az előkezelőig külön-külön vezetni (pl. felületkezelő üzemek különféle nehézfémtartalmú vizei, bőrgyári szennyvizek stb.), ha arra mód és lehetőség van (Barótfi I. 2000).

A városi, felszíni lefolyás, részben az ipar, de különösen a közlekedés emisszióinak következtében több szennyezőanyag csoportot, elsősorban az ásványolaj- és olajszármazékokat, valamint a nehézfémeket, a patogén szervezeteket illetően is, jelentősen szennyezettnek tekintendő. A kisebb, csatornázatlan településeken pedig a háztáji állattartás és az emésztő gödrök miatt a hiányzó vagy rossz csapadékcsatornák következtében megjelenő belvíz súlyos fertőzésveszéllyel jár. Mindezek következtében a települési csapadékvíz kilép a lokális problémák köréből és megjelenik (meg kellene, hogy jelenjen) a vízminőség védelem, valamint a közegészségügy által is szabályozandó tényezők körében.

A hagyományos, egyesített rendszerű csatornák a szennyvizet és az időszakos, lényegesen nagyobb mennyiségű csapadékvizet ugyanazon csatornarendszerben vezetik le. A rendszer főgyűjtő vezetékeit viszonylag nagy keresztmetszetű csatornaelemek alkotják, melyeket túlterhelésük megakadályozása, illetve mérséklése céljából bizonyos távolságokban úgynevezett csatornahálózati túlfolyóval (záporkiömlővel) megcsapolják és a kiömlő keverék szennyvizet közvetlenül (esetleg ülepítés után) a befogadóba vezetik.

Az egyesített csatornarendszer előnyei közt megemlíthető, hogy a rendszer üzemeltetése a miatt egyszerűbb, az egy csatorna nyilvántartása, üzemeltetése, fenntartása egyszerűbb, a beruházási költség összességében általában kisebb.

Az egyesített csatornarendszer hátránya, hogy a befogadók keverék szennyvízzel való terhelése miatt nem felel meg a környezetvédelemi előírásoknak, a szennyvíztisztító telep terhelése kiegyenlítetlen, a csapadékvizek miatt időszakosan jelentősen túlterhelődik. Ez különösen súlyos problémát okozhat, különösen téli időszakban, mivel a hirtelen csapadék lehűtheti a szennyvíztisztító rendszert, ez pedig csökkenti a szennyvíztelep hatékonyságát (különösen az eleveniszap ammónia eltávolítási hatékonyságát). További problémát jelent, hogy az elvezetendő, nagy vízmennyiségek miatt a rendszerben gyakran fordul elő visszaduzzasztás, kedvezőtlen hidraulikai viszonyok létrejötte esetén a lefolyási idő növekedése a szennyvíz „berothadását” (anaerob állapot kialakulását) segíti elő, a feliszapolódás veszélye nő.

Az elválasztott csatornarendszerek előnyei ezzel szemben, hogy a szennyvíztisztító telep hidraulikai és szennyezőanyag terhelése kiegyenlítettebb (mivel a csapadékvíz nem terheli), a csatornahálózat kialakítása hidraulikai szempontból kedvezőbb (a szennyvízcsatornák nem túlméretezettek a csapadékvíz miatt, így kisebb a feliszapolódás és a berothadás veszélye).

Az elválasztott rendszer hátránya, hogy a csapadékvíz a befogadóba tisztítatlanul jut a befogadó szennyeződése azonban csapadékvíz tározó, illetve ülepítő rendszer létesítésével mérsékelhető. A kétféle csatorna szűk utcában nehezebben helyezhető el, nyilvántartásuk, üzemeltetésük, fenntartásuk költségesebb és munkaerő-igényesebb, a teljes kiépítés beruházási költsége pedig általában nagyobb Annon. (2004).

Csapadékvíz-hozam és terhelés-ingadozások

Az utóbbi években fokozódó figyelmet kap az üvegházhatás kérdése és az üvegházhatású gázok növekvő koncentrációja a légkörben (különösen a szén-dioxid), és az ezzel járó klímaváltozás. A Föld átlaghőmérséklete 0,6 C°-kal emelkedett az elmúlt 100 évben. Melegedés volt tapasztalható az 1940-es évek elejéig, enyhe lehűlés az 1970-es évek közepéig, majd ismét emelkedő hőmérsékleteket regisztráltak napjainkig (Environment Canada 2004). Az európai hőmérsékleti növekedés ezt meghaladó mértékű volt, 0,95 és 1,2 C° közötti értékeket említ az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (2004). A növekedés mértéke egyre gyorsuló, ezért a XXI. századra ezt meghaladó mértékű növekedést jósolnak. Az antropogén eredetű változás esélye nagymértékben növekedett az elmúlt évtizedekben (Bartholy 2004).

Az éghajlatváltozás következményei közé tartoznak az időjárással kapcsolatos eseményekből, mint például árvizekből, viharokból származó gazdasági veszteségek.  Egyszerű meggondolások alapján belátható, hogy a növekvő léghőmérséklet intenzívebbé teszi a hidrológiai ciklust, s így a globális csapadékmennyiségnek növekednie kellene. Mivel a melegebb légkör több nedvesség hatására válik telítetté, ezért a melegebb levegő több nedvességet képes magába fogadni.

A nagyléptékű globális cirkulációs modellek több fokos hőmérsékletnövekedést jeleznek előre a világon a következő 50–100 évben, míg a csapadék mennyiségét illetően a szélsőségek fokozódását valószínűsítik (Közép-Európában több téli és kevesebb nyári csapadékkal). Magyarországon az éves csapadék csökkenő tendenciát mutat a XX. században azonban a települési csapadék-elhelyezés kapcsán a nagy intenzitású, rövid idejű (maximum 3 órás) záporok a mérvadóak.

A nagy intenzitású csapadékok szempontjából kiemelten fontos a nyári időszak. Huszonhat hazai állomás, 1967 és 1990 között észlelt közel 60.000 adatának vizsgálatából (Váradi és Nemes 1992) kiderül, hogy az évi abszolút maximumok május és augusztus között fordulnak elő az 5, 10, 20, 30 60 és 180 perces események bekövetkeztekor.

 Az IPCC9 (Intergovernmental Panel on Climate Change) Harmadik Beszámolója szerint az északi félgömb mérsékelt szélességein a XX. század második felében valószínűsíthető, hogy 2-4 %-os növekedés állt be az intenzív csapadékok előfordulási gyakoriságában (Houghton et al. 2001). Egy újabb vizsgálat szerint, az elmúlt néhány évtizedben a csapadékok intenzitása mintegy 20 %-kal nőtt. Úgy tűnik, hogy ez a növekedés jelenleg is tart. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lehetséges éghajlatváltozás eredményeként következik be mindez. Más vizsgálatok szerint ugyanis, amelyek kiterjedtek a XIX. századra is, a csapadék intenzitás gyakoriságának a XIX. század végén, a XX. század elején lokális maximuma volt, majd a húszas és harmincas években elérte minimumát, és lényegében véve azóta növekszenek. Így a XX. század elején a csapadékintenzitás gyakorisága majdnem elérte a XX. század végit. Ebben az esetben viszont feltehető, hogy a jelenlegi gyakoriság-növekedéshez a természetes változékonyság jelentősen hozzájárul. A csapadék intenzitás közvetlenül is függ az antropogén tevékenységtől, például a légkörbe kerülő cseppképző magvak számán keresztül.

A hazánkra ható lehetséges éghajlatváltozással, illetve annak hidrológiai, vízgazdálkodási hatásaival többen foglalkoztak az elmúlt évtizedben (Starosolszky és Orlóci 1994; Mika 2000 és 2003; Nováky 2002; Varga-Haszonits 2003; Alföldi 2003). Ezek között több olyannal is találkozhatunk, melyek az egyszerre lehulló csapadékmennyiség további extremizálódását vetítik előre. Az ilyen hirtelen lehulló csapadék komoly gondokat, túlfolyást okozhat a szennyvíztisztító telepeken.

A túlfolyásból eredő szennyezés a nagy mennyiség miatt lökésszerű terhelést jelent a befogadó számára. Az első szennyezés hullám (first flush) koncentrációja nagyban függ attól, hogy a hálózatban mennyi az a korábban leülepedett hordalék, ami a víz által könnyen felvehető. Ha ez nagy mennyiségű, akkor a szennyező hullám csúcs-koncentrációja időben megelőzi a vízhozamcsúcsot. Nagy általánosságban a lefolyás első 40%-a tartalmazza a szennyezés 60%-át (Novotny 1995).

További problémát jelent az előzőekben említett nagy intenzitású csapadék a szennyvízcsatornák és telepek tervezése során. A szennyvízhálózatok kapacitását ugyanis az un. az intenzitás – időtartam – gyakoriság görbék segítségével tervezik. Ezek segítségével kétféle mutatót határoznak meg: az állandó intenzitású tervezési csapadékot és az időben változó intenzitású tervezési csapadékot. Ha ezek eltérése túlságosan nagy, akkor a csatornahálózatot jelentősen túl kell méretezni, ami számos problémát okozhat főként az egyesített csatornarendszerek esetében.