Ugrás a tartalomhoz

Animációs mozgóképtörténet I.

M Tóth Éva, Kiss Melinda (2014)

Typotex Kiadó

5.3. Walt Disney

5.3. Walt Disney

Ha bárhol a világon megkérdezzük az utca emberét, hogy milyen rajzfilmhez kapcsolódó személyeket ismer, biztosra vehetjük, hogy Walt Disney (1901–1966) nevét meg fogja említeni. Disney pályafutása igazi amerikai sikertörténet, a szegénysorból induló, ám elhívatott, tehetséges, ambiciózus fiatalemberé, akit a kezdeti nehézségek nem tántorítanak el céljától, kitartásával és bátorságával fergeteges karriert fut be, és hihetetlen népszerűségre tesz szert. Munkássága minden addigi filmes teljesítményt meghalad, bár életművét életében és posztumusz is sok kritika érte. Disney nem csak a rajzfilmgyártás területén alkotott maradandót, életművéhez hozzátartozik a figurái köré szerveződött kultusz megteremtése is, amely a mai napig intenzíven él.

Walter Elias Disney apja farmján, Missouri államban nőtt fel, meglehetősen nehéz körülmények között. Már nagyon fiatalon elkezdett illusztrátorként dolgozni, majd a Kansas City Filmtársaságnál találkozott először a rajzfilm műfajával, ahol reklámfilmek és mesék gyártásában vett részt. Ezekben a kezdeti években ismerkedett meg Ub Iwerksszel (1901–1971), a kitűnő rajzolóval, akivel a közös munka során életre szóló barátságot kötött, és aki alkotótársként kisebb-nagyobb megszakításokkal egész pályafutásán végigkísérte. A kezdeti időkben, kellő információk és inspirációs források híján, a rajzfilmek készítési módjára maguktól próbáltak rájönni, illetve Muybridge fotósorozatait tanulmányozták. Disney korán megpróbált saját lábára állni, ám első, Kacagráf (Laugh-O-Gram) nevű vállalkozása, amely az azonos című, vicces gegekből álló animációs sorozatot készítette, gyorsan csődbe ment. Disney egy életre megtanulta: annak, hogy bármit is létrehozhasson, legfontosabb feltétele a pénz.

1923-ban a filmes paradicsomba, Kaliforniába utazott szerencsét próbálni, ahol sikerült megrendelést szereznie az Alice Csodaországban (Alice in Wonderland, 1923–27) című sorozatra. A produkció komoly technikai újítást is tartalmazott, hiszen élő szereplőt kombinált rajzolt környezettel, a főszerepet pedig, Disney első sztárjaként, az akkor ötéves Virginia Davis játszotta. Az Alice pozitív fogadtatásán felbátorodva Disney bátyjával, Royjal közösen, megalapította a Disney Fivérek Stúdióját, amelyhez hamarosan Ub Iwerks is csatlakozott. A vállalkozás 1927-ben felvette az azóta is használt Walt Disney Stúdió nevet. Ezzel Disney rajzolói és animátori pályafutása véget is ért, hiszen a továbbiakban producerként működött, a munka megszervezésével, felügyelésével, a történetek és gegek kitalálásával és a stúdió vezetésével foglalkozott. Filmforgalmazókon keresztül terjesztette filmjeit, az első ilyen partnere Margaret Winkler volt, aki Fleischerék és Sullivan filmjeit is forgalmazta. A terjesztőknek, akárcsak manapság, igen fontos szerepük volt az animációs ipar működésében, ők fogalmazták meg a megrendeléseket a stúdiók felé a publikum vélt vagy valós elvárásainak felmérése alapján, majd ők fizették ki az alkotók munkáját, és a kritikát is ők képviselték a nézők visszajelzéseit összegezve. Disney számára gyorsan világossá vált, hogy a megrendelő és a közönség igényeinek maradéktalan kiszolgálása jelenti számára a megélhetés és boldogulás útját, és ez a szemlélet egész pályafutását meghatározta. Ennek megfelelően a producert tekintette a rajzfilmgyártás legfontosabb emberének, akinek feladata minél pontosabban felmérni a közönség elvárásait, s a rendező ehhez igazodva csupán levezényli a gyártás folyamatát. Ezért van az, hogy a nézők többsége jól ismeri ugyan a klasszikus Disney-meséket, ám azok rendezőjét nem tudná megnevezni.

Az Aliz-sorozat sikerét követően – a Universal Pictures Margaret Winkler által közvetített megrendelésére – Disney 1927-ben egy új szereplőt alkotott Oswald, a nyúl (Oswald the Rabbit) személyében, akinek grafikai megvalósítása Ub Iwerks nevéhez fűződik. Elkészültek az első epizódok, amelyeket kemény kritika ért a megrendelő részéről: a figura nem elég kedves, a mozgás szaggatott, a gegek nem kellőképpen viccesek, és az eredmény összességében nem eléggé figyelemfelkeltő. Kemény munkával Disney és csapata végül sikerre vitte Oswaldot. 26 epizód készült a sorozatból, ám ekkor Charles Mintz – Margaret Winkler férje, aki ekkorra átvette feleségétől a forgalmazást – kihasználva azt, hogy Oswald tulajdonképpen a megrendelő tulajdonában van, kijátszotta Disneyt, a sorozatot és a figurát is elvette tőle, ráadásul előnyösebb ajánlatokkal a rajzolóit is átcsábította a Universalhoz. Az újabb lecke Disney számára tehát az volt, hogy csak saját magában bízhat, és semmit nem szabad kiengednie a kezéből. Charles Mintz sem örülhetett sokáig a „sikerének”, mert a Universal végül nélküle folytatta a sorozat gyártását. Oswald figuráját a Disney csak 2006-ban vásárolta vissza a Universaltól.

Ezután az üzleti kudarc után született Miki egér (Mickey Mouse), akit grafikailag szintén Iwerks tervezett, ám jellemének megalkotása Disney érdeme. Először Mortimernek nevezték el, de később a barátságosabb Mickey név mellett döntöttek. Az első két epizód nem volt sikeres, nem sikerült eladniuk, ugyanis a filmek nem lépték túl az addigi színvonalat, és Miki semmivel sem volt érdekesebb Oswaldnál, ráadásul a nézők nem is ismerték. Közben azonban megkezdődött a mozgóképtechnika újabb forradalma, a hangosítás, és Disney elhatározta, hogy a harmadik Miki egér-epizód, a Willie, a gőzhajó (Steamboat Willie, 1928) hangosított lesz. A megvalósítás rengeteg energiával és anyagi áldozattal járt, hiszen addig ismeretlen utat kellett felfedezni. Disney Pat Powers producert és az általa kifejlesztett Cinephone berendezést hívta segítségül. A kemény munka eredményeként elkészült a világ első hangos animációs filmje. Az alkotók hatalmas érdeklődésre számítottak, ám érdekes módon a forgalmazók nem kapkodtak a filmért. Még egy dolog vált ekkor világossá Disney számára, éspedig az, hogy a terjesztők soha nem alkotnak saját véleményt egy produkcióról, hanem mindig a közönség reakciója alapján döntenek, hiszen ettől függ az anyagi haszon. Végül a filmet egy broadwayi filmszínházban mutatták be, a siker pedig elsöprő volt.

A Willie, a gőzhajó története teljesen jelentéktelen: Miki egy hajó kormányosaként konfliktusba keveredik a nagydarab, goromba és faragatlan kapitánnyal. A történet csak ürügy Disneynek arra, hogy használhassa a kifejezetten erre a célra felvett és pontosan a képekhez igazított hangokat, és elsüthesse a kötelező rajzfilmes poénokat. Miki és jegyese, Minnie végigzenélik, -táncolják a filmet, hangszerként használnak minden kezükbe akadó tárgyat, sőt néha, kissé morbid módon, élő állatokat is.

Ezzel elindult világhódító útjára a rajzfilm történetének egyik legnagyobb sztárja, Miki egér, aki a karrierje csúcsán a hús-vér sztárokkal vetekedett népszerűségben. Megszemélyesítése tökéletesre sikerült, a nézők imádták a megnyerő modorú, bátor, udvarias, jól nevelt egeret, akire teljes mértékben emberként tekintettek, hiszen mozgása, alakítása maradéktalanul megfelelt a színészi játék szabályainak. Jól kiforrott egyéniségének köszönhetően Miki egér a legyőzhetetlen hős megtestesítőjeként a rajzfilm szimbólumává vált. A körülötte megjelenő karakterek (Plutó, Donald, Goofy stb.) a cartoon műfajához szükséges viccesen esendő figurák szerepét töltötték be, hiszen Miki imidzsével nem fért össze az, hogy akár egyszer is pórul járhasson. Az évek során a világhírű egér többszöri grafikai újratervezésen esett át, formáiban kerekebb, arányaiban kiegyensúlyozottabb lett. Hangját egészen a második világháborúig maga Disney kölcsönözte. Miki egér pályafutása 1928-tól 1953-ig tartott, ezután már csak Disney halála után, nosztalgiából és elvétve tűnt fel produkciókban.

A stúdió következő hangos rajzfilmje, a Csontváztánc (Skeleton Dance, 1929) már sokkal kidolgozottabbra sikerült. A hangok nem öncélúak, és tökéletesen kiegészítik a jól megkomponált, kerek történetet, amely morbid és groteszk, ám frappáns humorra alapoz. Fontos kiemelnünk a virtuóz animációt, amelynek köszönhetően a csontvázak elképesztő táncra perdülnek a sötét és vérfagyasztó temetői hangulatban. A Csontváztánc a Bolondos szimfóniák (Silly Symphonies, 1929–1939) sorozat első epizódja volt, amely az akkoriban megszokott módszertől eltérően nem állandó főszereplőkkel dolgozott, hanem minden epizód új helyzettel és más karakterekkel jelentkezett. Itt debütált 1934-ben Donald kacsa, aki később saját sorozatot kapott, és Plutó kutya is, aki aztán Miki egérhez csatlakozott.

Disney nemcsak a hangosítás, hanem a színes technika használatának területén is úttörő tevékenységet végzett. A 30-as évek elejére a Technicolor vállalat kifejlesztette színes, nyomtatott, sokszorosító eljárását, amely mind az animációs, mind az élőfilmre alkalmazható volt. A módszer első verziója még 1916-ban jelent meg, majd folyamatos fejlesztésen ment keresztül, mígnem 1932–52 között a legalkalmazottabb színes mozgóképes eljárássá vált Hollywoodban. A technikának két- és háromsávos verziója létezett, annak megfelelően, hogy a végső színeket két vagy három alapszín egymásra nyomtatásából hozták létre. A Disney által használt háromszínű eljárásban a speciális kamera minden képkockát háromszor exponált a továbbra is fekete-fehér filmre, oly módon, hogy a képet optikai eljárással az additív színkeverésnek[67] megfelelő alapszínekre, zöld, kék és piros részekre bontotta. A következő lépésben színek szerint külön szalagokra másolták a képsorozatokat, majd sablont készítettek róluk. A szubsztraktív keverésnek[68] megfelelő alapszíneket használva cián, bíborvörös és sárga festékkel nyomtatták a képet egyetlen filmszalagra, amely így már a színes, vetítési kópia volt. Disney kizárólagos szerződést kötött a háromsávos Technicolor technikára, és 1935-ig csak ő használhatta azt. Az első színes filmje, a Bolondos szimfóniák 29. epizódja, a Flowers and Trees (Fák és virágok, 1932) meghozta a stúdiónak az első Oscar-díjat.

Ugyancsak ehhez a sorozathoz tartozott a következő Oscar-díjazott Disney-rövidfilm is, a 36. epizódként készült Három kismalac (Three Little Pigs, 1933). A film az animációtörténet addigi legsikeresebb rövidfilmjének bizonyult, különösen népszerű betétdala, a Who’s Afraid of the Big Bad Wolf (Nem félünk a farkastól) pedig a gazdasági világválság időszakának himnuszává vált. A kismalacok, kivételként, a Bolondos szimfóniák még két epizódjában visszatérnek.

A film minden szempontból jól kidolgozott, ami különösen a dramaturgia szempontjából bír jelentőséggel, hiszen ebben a produkcióban használtak a rajzfilm történetében először teljes storyboardot. Bevezetése Webb Smith nevéhez fűződik, és innen kezdve Disney minden filmje elkészítéséhez használta. Egy nagy táblára tűzték fel a különböző jeleneteknek megfelelő rajzokat, amelyeket ily módon mindenki egyszerre láthatott. Így alakítgatták a történet menetét, megjegyzéseket írva a képek mellé, és addig nem léptek tovább, amíg nem véglegesítették a cselekményt. A storyboard rendkívül hasznosnak bizonyult, és visszafordíthatatlanul elterjedt az animációs film készítői között, sőt később játékfilmes rendezők is használták, mint például Alfred Hitchckock.

A hangos és színes technika használatával Disney monopolhelyzetbe került a rajzfilmiparban, senki nem tudott vele versenyre kelni. A tervezés és kivitelezés szakaszára pontos munkamenetet dolgozott ki, időközben hatalmassá nőtt stúdiójában példás rendet tartott, és jól megszervezett, profi munkavégzést követelt. A legjobb rajzolókat alkalmazta, akik munkájuk során rengeteg tanulmányrajzot készítettek, hogy minél kifejezőbben és hitelesebben tudják a figurák mozgását, gesztusait ábrázolni. Disney felismerte a mimikában rejlő kifejezőerőt is, amely lehetőséget szintén igyekezett maximálisan kiaknázni. Ennek megfelelően a szájmozgás árnyaltabb alkalmazására is különös figyelmet fordított, amire igencsak szükség volt, hiszen a szájszinkron bevezetésekor a figurák jobbára egy csukott és egy nyitott szájállást használva mechanikusan tátogtak.

A 30-as évek közepén Disney arra a következtetésre jutott, hogy a rövidfilmek hosszú távon nem fogják a várt profitot hozni, ezért ismét egy új, addig kiaknázatlan területen próbálkozott: fontolgatni kezdte egy egész estés rajzfilm elkészítését. Bátyja, Roy, aki a stúdió pénzügyeivel foglalkozott, határozottan ellenezte az ötletet a várható anyagi terhek miatt, ám végül Disney sikerre vitte az elképzelését, és két év kitartó munkával elkészült az első egész estés rajzfilm,[69] a Hófehérke és a hét törpe (Snow White and the Seven Dwarfs, 1937), amely mérföldkőnek számít az animáció történetében. A film óriási sikert aratott, és speciális, hét darab törpeméretű arany szobrocskával kiegészített Oscar-díjat nyert.

Térhatású, tündérmesébe illő látványa a William Garrity által frissen kifejlesztett, hét szinten működő multiplán kamerának köszönhető. Az eljárás elve[70] korábban is ismert volt, kezdetleges verzióit már Európában, Lotte Reiniger, majd Berthold Bartosch is használta. (Róluk később esik szó részletesen.) Ub Iwerks az első multiplán kamerát 1933-ban építette meg négy réteggel, a kamerát függőleges irányban mozgatva, majd 1934-ben, mint említettük, Max Fleischer a vízszintes verzióját fejlesztette ki ugyanennek, és sztereo-optikális kamerának nevezte el. A Hófehérkében használt függőleges állású, komplex berendezést Disney a The Old Mill (Az öreg malom, 1937) című, szintén Oscar-díjat érő rövidfilmjében próbálta ki, majd azután a legtöbb egész estés filmjében alkalmazta. A kamerát 1989-ben használták utoljára a Kis hableányban (The Little Mermaid, 1989).

5.7. ábra - A multiplán-technika elve

A multiplán-technika elve

5.2 Multiplán-technika nélkül, majd azzal készült szimulált kameramozgás

5.8. ábra - Walt Disney híres multiplán kamerája mellett

Walt Disney híres multiplán kamerája mellett

A Hófehérke óriási sikere megnyitotta az utat a hasonló vállalkozások előtt, és bebizonyította, hogy a rövidfilmeken túl a megaprodukciókban is komoly üzleti lehetőség van. A mesefilm híven követi a harmincas évek játékfilmes dramaturgiáját, ízlésvilágát, és már jól mutatja a kialakult Disney-rajzfilmvilág képét, amely ettől kezdve sok évtizeden át meghatározó volt az animációs tömegfilmgyártásban. A vizuálisan színvonalas, igényes produkció tartalmát tekintve megmaradt sekélyesnek és érzelgősnek, hiszen a felhőtlen szórakozáshoz a közönségnek nem volt szüksége drámai mélységekre. A kritika szóvá is tette a szentimentális, bájos, néhol giccsbe hajló stílust, amely aztán a Bambiban (1942) még tovább fokozódott. Tartalmát tekintve Disney legjobb egész estés filmjének a Pinocchiót (1940) tartja a szakma, amelyben sikerült a túlzott érzelgősséget valamennyire elkerülni.

Disney legellentmondásosabb alkotása a Fantasia (1940), amely klasszikus zenedarabokra készített animációs jelenetek sorozata. A karikatúraszerű, vicces rajzok, amelyek kiválóan működtek a Bolondos szimfóniákban, és az érzelmes képsorozatok, amelyek tündérmesék esetében még valamelyest megbocsáthatók, Beethoven, Bach vagy Sztravinszkij zenéjével sehogyan sem illenek össze. A film kapcsán Disneyt sokan hozzá nem értőnek és a zene elpocsékolójának tartják. Tény, hogy a gondolati tartalom messze elmarad a felhasznált zenei darabok színvonala mögött, a látvány pedig a komolyzene nagyjaival társítva totális stíluszavart eredményez. Az európai kísérleti filmesek, mint látni fogjuk, a komolyzene és az animáció kapcsolatát az absztrakt animáció irányából közelítették meg, igen értékes alkotásokat létrehozva.

A második világháború idején Disney is részt vett a propagandafilmek gyártásában. Egyik ilyen filmje, a Donald kacsa főszereplésével készült Führer arca (The Fuehrer’s Face, 1942) hozta meg számára a tizedik Oscar-díjat. Ebben az időszakban több nehézséggel is szembe kellett néznie. Stúdióját nagyobb és impozánsabb székhelyre költöztette, ami komoly anyagi terhet jelentett, a helyzetét pedig tovább súlyosbította, hogy az európai piacról származó jövedelem a háború miatt kiesett. Ráadásul az elégedetlen alkalmazottak sztrájkba kezdtek, amit Disney nagyon rosszul élt meg, és mivel maga is a kimerültség határán volt, személyesen is konfrontálódott dolgozóival. Az események következtében több munkatársa is elhagyta a céget, akik közül néhányan a Disney-stílus alól felszabadulva új irányokba indultak, színesítve, felpezsdítve és megújítva az amerikai rajzfilmes világot.

A háború után Disney számára a harmincas évek anyagi sikere nem tért már vissza, ezért a stúdió más jellegű produkciókkal, például természetfilmekkel és játékfilmekkel is kezdett foglalkozni, ő maga pedig egyre kevésbé vett részt a közvetlen munkában.

Walt Disney rajzfilmes tevékenységével 48 Oscar-, 7 Emmy-díjat és ezeken kívül még majdnem ezer másik díjat nyert. Fénykorában ambiciózus tervei a vállalatot állandó anyagi bizonytalanságban tartották, melyet Roy türelme és elszántsága tartott egyensúlyban. Disney halála után, Wolfgang Reitherman (1910–1985) vezetése alatt, egy konzervatívabb menedzsmenttel a helyzet stabilizálódott, viszont a fantasztikus áttörések is elmaradtak.

Disney személye még életében megosztotta a kritikát és a szakmát. Egyfelől ő volt a „burbanki mágus” vagy „a huszadik század Ezopusza”[71], másfelől pedig azzal vádolták, hogy elnyomta az animációs művészet szabadságát, és mindent elárasztott az idealizált világú, ám a túlzott formai realitástól elszakadni mégsem tudó filmjeivel. Amit biztosan megállapíthatunk, az az, hogy a fantasztikus technikai újítások bevezetésével Disney megalkotta a rajzfilm területén a közízlésre alapozó tömegkultúrát. Magát nem tartotta soha művésznek, elismerte, hogy tevékenysége tudatosan a széles fogyasztói réteget célozza meg. Saját ízlése nem lépett túl közönségének preferenciáin, ám ezt ő nyíltan vállalta, mint ahogy egyszerű származását is. Filmjeinek gazdag szín- és formavilága elkápráztatta a nézőket, szereplőinek bájos, felelőtlen magatartásával pedig szívesen azonosultak. Ezt erősítendő pozitív karakterei a kisgyermekek jellegzetes jegyeit hordozták magukon: kerek formák, hatalmas szemek, nagy fej, rövid karok és imádnivaló mozdulatok. Disney kínosan ügyelt arra is, hogy vázlatok, félkész tervek ne kerüljenek nyilvánosságra, a publikum csak a kész, fényesre csiszolt látvánnyal találkozhatott. Az idő előrehaladtával az édeskés hangvétel és az erősen giccsbe hajló világ egyre inkább meghatározóvá vált Disney filmjeiben, és hosszú ideig az egyetlen elfogadott standard volt a rajzfilm világában.

Disney hajlamos volt munkatársai kreativitását teljes mértékben alárendelni az általa kijelölt és meggyőződése szerint az egyetlen helyes, sikerhez vezető útnak. Ezért jó néhány kiváló animátor hagyta el a stúdiót, sőt régi barátja, Ub Iwerks is több kitérőt tett más produkciókban is dolgozva.

A filmkészítés mellett pénzének és szabadidejének jelentős részét Disneyland létrehozására fordította, amelyet olyan helynek szánt, ahol a gyerekek mellett a felnőttek is felhőtlenül szórakozhatnak. Ezt sajátos módon, igazi mese- és álomvilág megteremtésével, kisvasút és tornyos kastélyok megépítésével, színes, csillogó díszletek felállításával, rajzfilmfigurák megelevenítésével gondolta a leginkább megvalósíthatónak. Nosztalgikus, érzelgős gondolkodására jellemző, hogy gyermek- és fiatalkora helyszínei gyakran visszaköszönnek filmjeiben, Disneylandben pedig pontos mását is felépítette egyes épületeknek, sőt teljes utcáknak is.

Figurái körül igazi sztárkultuszt generált, ma is lépten-nyomon találkozunk velük az újságok címlapján, ruhákon, játékokon, használati tárgyakon. Tudatos üzletemberként egyetlen filmjének vagy figurájának jogát sem adta el, a Disney Stúdió ennek szellemében mind a mai napig rendkívül szigorúan alkalmazza a szerzői jogok védelmét.

A Disney-jelenség kitörölhetetlen nyomot hagyott az animáció műfajában. Egyrészt kultuszt teremtett, és létrehozta a professzionális rajzfilmes ipart, másrészt viszont hatására a felületes köztudatban a mai napig is az él, hogy az animációs mozgóképművészet egyenlő a vicces rajzfilmekkel, bájos figurákkal és érzelgős történetekkel.



[67] A képernyők által is használt RGB (red, green, blue) színmód. A színeket a kibocsátott fénysugár frekvenciája határozza meg.

[68] A nyomtatásban használatos CMY (cyan, magenta, yellow), illetve a kulcsszínnel (key), azaz a feketével kiegészítve CMYK színmód. A színeket a tárgyak felületéről visszavert fény frekvenciája határozza meg.

[69] Lotte Reiniger 1926-ban már készített egész estés animációs filmet az árnyanimáció technikájával, Achmed herceg utazása címmel. Lásd bővebben a 7. fejezetben. Egész estés rajzfilm azonban nem készült a Hófehérke és a hét törpe előtt.

[70] A kamera mozgásának eredményeként a felvett képen a kamerától különböző távolságra elhelyezett rétegek különböző sebességgel és irányba mozogtak, s ezáltal térhatást keltettek.

[71] Bendazzi, 2003., 70. oldal.