Ugrás a tartalomhoz

Animációs mozgóképtörténet II.

M Tóth Éva, Kiss Melinda (2014)

Typotex Kiadó

6. fejezet - A magyar kísérleti animáció története, jelentősége, kiemelkedő személyiségei I.

6. fejezet - A magyar kísérleti animáció története, jelentősége, kiemelkedő személyiségei I.

Történet

A magyar animáció kezdetének nagyjai maguk fejlesztette stúdiókörülmények közt alkotva, pusztán a feladatmegoldásra koncentrálva mindig olyan technikát és eszköztárat választottak, ami a legpraktikusabbnak és legegyszerűbbnek bizonyult. A kísérlet elemi érdek volt, hisz még semmi sem volt bejáratva, az amerikai gyártási mechanizmust hírből, vagy a produkciókról ellesve ismerhették.

A kíváncsiságból és kényszerből születő friss ötletek egyértelműen jellemezték a korai animációt, míg a későbbiekben – köszönhetően a később uralkodóvá váló „nagyüzemi” termelésnek (amelyet persze pont az egykori úttörők tevékenysége alapozott meg!), a rutin vált uralkodóvá, a biztos fogások és kifizetődő módszerek alkalmazása.

A második világháborút követően, köszönhetően a zárt társadalmi formáció kirekesztő művészetszemléletének, az avantgárd vagy nonfiguratív irányba mozduló filmes próbálkozások eleve nem, vagy alig jutottak „levegőhöz”. A festő Gyarmathy Tihamér fotogrammokból szerkesztett, lényegében animációs karakterű, csupán reprodukcióban fennmaradt rövidfilmjéről több szakirodalom is megemlékezik a negyvenes évek végéről, ötvenes évek elejéről, de a hatvanas évekig nem tudunk hasonló próbálkozásról Magyarországon. A Pannónia a profi termelés körülményeinek kialakításán fáradozott, más hasonló műhely létrejöttére még várni kellett. Az amatőrfilmes törekvések inkább a játék- és dokumentumfilm irányába tartottak, az induló televíziózás pedig a széles közönséget megtaláló, elsősorban hagyományos animációs betéteknek kedvezett.

A magyar animáció a hetvenes évekre került abba a kedvező helyzetbe, hogy hosszabb lélegzetű rajz-játékfilmmel próbálkozhasson. Az első ilyen vállalkozás, a maga nemében úttörő és klisémentes Petőfi-értelmezés, a pop art szellemében fogant János vitéz volt, (Jankovics Marcell, 1973), amely szerencsére közönségsikert is aratott. Az ígéretes entrée után egy ideig úgy tűnt, a magyar egész estés animációs film éppen olyan nyitott lesz az új tematikai vagy audiovizuális megoldásokra, és a szokatlan animációs technikák alkalmazására, mint a szerzői rövidfilm, amely addig a hazai animáció krémjét és nemzetközi sikereinek bázisát jelentette. Ezen egyedi filmek szellemiségét folytatta még az extravagáns Fehérlófia (Jankovics Marcell, 1981), de a Habfürdő (Kovásznai György, 1979) drámaian kedvezőtlen fogadtatása, vagy a disszonáns megítélésű[43] Gémes-festényfilm, a Daliás idők (1982) körüli huzavona következményeképpen az akkori legfőbb pénzügyi támogató, az állam, s ezáltal a Pannónia Filmstúdió vezetése a rendezőket már minél problémamentesebb, közönségbarát filmek készítésére ösztökélte.

Talán a fenti okokkal is magyarázható, hogy a magyar animációtörténetben életművek esetében a legutóbbi időkig csak komoly engedmények árán beszélhetünk kifejezetten experimentális alkotóművészekről. A kísérlet mint tendencia, jelen van ugyan egyes művekben vagy akár alkotói korszakokban, de még az olyan nonkomform művészek esetében is, mint Kovásznai vagy Reisenbüchler, sőt a professzionális stúdiótól függetlenül dolgozó alkotók esetében is, mint Háy Ágnes, sokkal erősebb az animáció klasszikus hagyományainak jelenléte, mint az előzmények nélküli megoldások keresése. Bár megtörténik, hogy váratlan, az életmű főirányától eltérő utakon indulnak el olykor azok a rendezők, akik aztán munkásságuk egészét tekintve többnyire a hagyományos megoldásokat részesítik előnyben, a kísérlet az ilyen alkotóknál nem válik jellemző alkotói módszerré. Az egyedi ötlet beteljesítése után, vagy a feltehetően vegyes, illetve elutasító fogadtatás nyomán az illető visszatér jól bevált eszköztárához (Jankovics, Gémes, Orosz...).

Így a magyar animáció egészében, amely kevés kivételtől eltekintve napjainkig a konzervatív hagyomány fősodrában halad, mindazon megnyilvánulások kísérletinek, formabontónak számítanak, amelyek valamennyire eltérnek a biztonságos megoldásoktól. Gyakori, hogy a bátor „elhajlások” a világ, de akár Közép-Európa animációs történéseit tekintve már jórészt „kitalálódtak”, mire Magyarországon a kötöttségektől függetlenebbül gondolkodó, vagy egyáltalán, az e szándék megvalósítására lehetőséget kapó alkotók megpróbálkoztak velük. A kollázsanimáció, a közvetlenül filmszalagra karcolt mozgókép, a festményanimáció, mind-mind jelen voltak már a húszas–harmincas évektől a fősodor szintjén is az animációs mozgóképművészetben. Talán Gauder Áron Nyócker!-je az első olyan igazán formabontó, nagyobb lélegzetű vállalkozás, amely semmiféle előző mintához nem igazodik, készítői az úttörők derűs kíváncsiságával találták ki újra a műfajt mondanivalójuk számára.

Persze a technika csupán egyik vonatkozása a kísérletnek, experimentális jellegű lehet valamely mű azáltal is, ahogy a készen kapott technológiát új kontextusban alkalmazza, tehát olyan váratlan, eredeti koncepció bontakozik ki az amúgy kézenfekvő megoldások alkalmazásával, amelyre annak előtte senki nem gondolt.

6.1. Kovásznai György

(1934–1983)

„Láttam Kovásznai filmjeit egyszer filmklubban, és az első reakcióm a teljes elzárkózás volt. Amikor legközelebb találkoztam ezekkel a filmekkel, már magam is alkotó részese voltam az animációs filmeknek, más attitűddel álltam hozzá. Nyitottá váltam a filmjeire, érdekessé váltak számomra.” Erdélyi Judit, 2005[44]

Kovásznai György, a magyar animációs művészet kivételesen sokoldalú személyisége.[45] A műfajt, amellyel mintegy a véletlen hozta össze, tartalmi és formai szempontból egyaránt megújította. Miután az ötvenes években megvált a Képzőművészeti Főiskolától, ahol festészetet tanult, fizikai munkásnak állt, nevezetesen Komlóra ment egy időre, bányásznak. E tapasztalat ihlette A fény öröme című, 1965-ös fotóanimációs etűdjét.

6.1. ábra - Kovásznai György filmet fest

Kovásznai György filmet fest

A hatvanas évek elején, helyét keresve a nem éppen rá szabott társadalmi környezetben, dramaturgként került a Pannónia Filmstúdióba, de rövidesen önálló rövidfilmek készítésébe kezdhetett a festő Korniss Dezső társaságában. Szociografikus rajz-dokumentum filmjei és a felvevőgép alatt festett, ecsetvonásonként rögzített lírai rövidfilmjei az animációs művészet jövőbeli lehetőségeit sejttették. Filmjei nem követik a hagyományos „rajzfilmes” dramaturgiát és technikai eljárásokat, váratlan megoldásokat alkalmazó vegyes technikával szerveződnek sajátos hangulatú, „vagabond” mozgóképekké. A zenével – a kortárs könnyűzenével is – dinamikusan, a később születő műfaj, a videoklipek szerkesztési elveit megelőlegezve építkezett.

6.2. ábra - Kovásznai György: Gitáros fiú a régi képtárban

Kovásznai György: Gitáros fiú a régi képtárban

A rajzfilmes hagyományokat elegánsan felrúgó virtuóz grafikai megoldásai, amelyek sajátosan öntörvényű vizuális karakteréből fakadtak, egyaránt hoztak számára nemzetközi sikereket – és értetlenséget itthon. Hamlet (1967) című, pusztán állóképekből – grafikák százaiból – Czipauer János zseniális vágói közreműködésével készült munkája minden klasszikus animációs tradíciót felrúg.

6.3. ábra - Kovásznai György: Hamlet

Kovásznai György: Hamlet

A televízió számára főcímeket és formabontó divattörténeti sorozatot készített, és fantasztikus tárgyú színművekkel is kísérletezett, amelyek néha egy-egy előadást is megértek. A Nagyvilág című folyóirat képzőművészeti szerkesztője, majd rovatvezetője volt, novellákat, kritikákat írt.

Egyetlen „egész estés” filmkísérlete, a Habfürdő című zenés parabola csúfos bukása gátat vetett további ambiciózus terveinek, ti., hogy Voltaire Candide-jából készítsen hosszabb rajz-játék filmet.

Festőként életében nem vált igazán ismertté. Amikor 1983-ban titokban tartott, gyógyíthatatlan betegsége következtében elhunyt, mindössze 49 éves volt. Az elfogadott irányzatokba besorolhatatlan filmes és képzőművészeti munkássága ma is zavarba ejtő. A kétezres évekig kellett várni, hogy a közönség és a művészeti közeg ismét felfedezze magának, s 2011-ben életmű-kiállítással tisztelegjen előtte. Munkásságának gondozására kutatóműhely létesült, ahol immár elérhetőek évtizedekig „alvó” képei, vázlatai, megtekinthetők filmjei.

6.4. ábra - Kovásznai György: Ça ira

Kovásznai György: Ça ira

Mezey Ottó írja: „Kovásznai György úgyszintén festőművész volt, az ő animációs filmjei azonban a XX. századi egyetemes (kortárs) festészet ismerete nélkül aligha közelíthetők meg érdemük szerint. Ez a megközelítés azon a remélhetően bizonyosság erejével ható feltételezésen alapszik, hogy animációs tevékenységének érdemi része, amely lényegében a hatvanas évekre és a hetvenes évek első felére esik, a kortárs magyar művészet egyszeri, utánozhatatlan jelensége. Abból a szellemi közegből sarjadt és bontakozott ki, amelyet az '56 utáni, részben korábbi eredetű általános, igaz értékekre vágyó kulturális éhség határozott meg, országosan és fővárosszerte. Ez az ellenállhatatlan erővel feltörő, szabad szellemű érdeklődés érthetően Nyugat felé fordult elsődlegesen. Ott keresett magának biztosnak tűnő fogódzót, támpontot, iránymutatást, miközben a jelentősebb tehetségek, a körülmények szerencsés összejátszása folytán, megőrizték, műveikben demonstrálták az itthoni, különböző módon megmutatkozó szellemi inspirációkat is. Ez a szellemi miliő kimondva-kimondatlan, a geopolitika stratégiai terveire nem lévén kellő rálátása, hitt vagy hinni próbált az emberi-művészi szabadság emberformáló, katartikus erejében. Szövetkezett a rejtve vagy kevésbé rejtve beáramló művészeti, tömegkulturális mozgalmakkal, a társadalmi előítéleteket lebontó (individuális) létforma üdvözítő voltába vetett rendíthetetlen meggyőződéssel.

Kovásznainak ezeket az egymással interferáló, egymást erősítő, megtermékenyítő ösztönzéseket sikerült, részben ehhez a szellemi miliőhöz való kötődése folytán, az animáció hol kifejezetten művészi, hol dokumentatív jellegű eszközeivel legjava munkáiban mesterkéletlenül közvetítenie. Hangsúlyoztuk, többször is, művész voltát, hiszen ez minősíti animációs elhivatottságát, amely azonban munkássága későbbi szakaszában – minket már nem foglalkoztatóan – nem tudott kitérni a rutinmegoldásokat kedvelő filmipar mellékösvényekre csábító vonzása elől. Különben is, széles körű érdeklődése folytán az animáció tevékenységi körének csupán egy részét ölelte fel, kezdettől fogva. Emellett írt publikálatlan novellákat, (kis)regényeket, filmelméleti, filozófiai tanulmányokat, kritikákat, s évekig (1958–1974) a Nagyvilág című folyóirat képzőművészeti lektora, szerkesztője, majd rovatvezetője volt.

Ez utóbbi, akár bizalminak nevezhető megbízása: dokumentumai, meggyőző bizonyságai kiterjedt képzőművészeti tájékozottságának, művészi ízlésének. Lapokban megjelent írásai, a rendszeresen közölt, hazai és külföldi nevekhez kötött illusztrációk az adott időszak választékos kulturális érdeklődését tükrözik, s meghatározzák azon munkatársai ízlésvilágát is, akikkel, növekvő számban, 1961-től mint a Pannónia Filmstúdió dramaturgja együtt dolgozott. Többirányú tevékenységi körének, a század művészetéből ismert »összművészeti« ideát dédelgető (és azt sajátos módon meg is valósító) elgondolásainak, vonzó, sokak szemében talányos emberi-művészi egyéniségének ez a munkahely biztosított realizációs terepet. Mindennek köszönhetően lett ő, és általa a Pannónia Filmstúdió rajzfilmműterme, feltűnősködést kerülő módon, mindmáig nem is igen tudottan, a hatvanas évek és a későbbiek független szellemiségű művészi (köz)életének egyik kisugárzó gócpontja.” [46]

6.5. ábra - Kovásznai György: A napló ’66 című filmje vágóasztalon

Kovásznai György: A napló ’66 című filmje vágóasztalon

Kovásznai György rövidfimjei

  • Monológ, 1963

  • Átváltozások, 1964

  • Gitáros fiú a régi képtárban, 1964 (bemutatva: 1988

  • Tükörképek, 1964

  • Mesék a művészet világából, 1965

  • A fény öröme, 1965

  • A gondolat, 1966

  • A napló, 1966

  • Hamlet, 1967

  • Reggeltől estig, 1967

  • Ballada, 1968

  • Egy festő naplója (Korniss Dezsővel), 1968

  • Gloria mundi (Bélai Istvánnal), 1969

  • Várakozni jó, 1969

  • Házasodik a tücsök (Korniss Dezsővel), 1969

  • Fény és árnyék, 197

  • Város a szememen át, 1971

  • Hullámhosszok, 1971

  • Rügyfakadás No. 3369, 1971

  • Kalendárium, 1972

  • Körúti esték, 1972

  • Ça ira (A francia forradalom dala), 1973

  • A hetvennégyes nyár emléke, 1974

  • Ez volt a divat (tv-sorozat), 1975

  • Habfürdő, 1979

  • Riportré (Lisziák Elekkel), 1982

6.1 Film: M Tóth Éva: Animare necesse est... / Kovásznai György



[43] Gémes a lehetetlent kísérti festményanimációs eposzában (Daliás idők, 1982), melyben a historikus és expresszív festői attitűd egyaránt jelen van. Az amúgy avantgárdnak ismert kritikusok éles tolla mondhatni „vérbe folytotta“ Gémest művét.

Szilágyi Ákos: Az animált Arany http://filmvilag.hu/xista_frame.php?&ev=1982&szam=12&cikk_id=6343

Szemadám György: Mozgó táblaképek http://filmvilag.hu/xista_frame.php?&ev=1982&szam=12&cikk_id=6344

[45] Kovásznai György munkásságáról részletesebben itt olvashatsz: http://www.kovasznaigyorgy.hu, Iványi-Bitter Brigitta: Kovásznai, Vince Kiadó, 2010

[46] Mezei Ottó: Kovásznai György, művész a festészet és film szolgálatában, http://mek.oszk.hu/01600/01626/html/)