Ugrás a tartalomhoz

Animációs mozgóképtörténet II.

M Tóth Éva, Kiss Melinda (2014)

Typotex Kiadó

8.2. Kotnyek István

8.2. Kotnyek István

(1948– )

„Állóképet nézni ma már úgyszólván snassz. Hát mi a nyavalyáért nézzük azt, ami nem villog, nem mozog, nem cikázik, nem hangos.” (Kotnyek István, 1997, Pannon Tükör, Borbás György: Kotnyek István műhelyében)[62]

Különlegesen érzékeny, egyedi világú képzőművész, filmes, fotós a nagykanizsai Kotnyek István, aki távol a hivatalos filmművészet zajától, a szeretett zalai táj igézetében készíti évtizedek óta „amatőrfilmjeit”, amelyek a magyar kísérleti filmezés kiemelkedő darabjai. A dekoratőr végzettségű, s magát a vasárnapi festők mintájára „szombati filmesnek” nevező Kotnyek, kedvtelésből, minden külső kötöttségtől mentesen készíti artisztikus munkáit, korábban szupernyolcas filmre, ma digitális eszközökkel.

Az animációs technika gyakori filmjeiben, sőt A/4-es lapok sokaságára folyamatosan fázisolt animációs filmet is forgatott – ezt is szuper 8-ra – Észak címmel, a rokon lelkületű alkotóelődként tisztelt, XVIII–XIX. századi német romantikus festő, Caspar David Friedrich emlékére.

„CDF képeiben is ... a már-már vallásos természetszeretetet fedezem fel. Úgy gondolom, hogy amit ő csinált, ez a misztikus, furcsa, ködös, kissé transzcendens világ, az nekem is nagyon szívügyem. Nem csak a rajzfilmben, hanem a képeimben is megjelenik ez a világ, s a rokonság, ez a borongós északi alkat, valószínűleg az enyém is. A szimbólumok nálam is visszatérőek, a hold különösen gyakori.” (Kotnyek István, 1998, CirkaFirka, MTV, M Tóth Éva beszélgetése az alkotóval)

8.3. ábra - Kotnyek István: Észak

Kotnyek István: Észak


Valóban, a Kotnyek-filmek gyakran kezdődnek a holddal, az újholddal vagy a fogyó holddal, s felhőkkel, amelyek CDF műveinek is ugyancsak fontos motívumai, akár az ablakok. Az Észak című film monokróm költőiségét a klasszikusan egyszerű technika is erősíti: a legegyszerűbb animációs módszerrel, egyetlen rétegen egymásból kibomló képeket látunk, könnyeden „odatett” metamorfózissort, amelyben azonos hangsúllyal van jelen a megidézett „szellem” és a szellemidéző. Kotnyek filmjeiben nem beszélnek, a kép a fontos, ideálja a klasszikus némafilm, s a zene csupán hangulatfestő elem. Kotnyek nem avatkozik be az általa fényképezőgéppel, filmkamerával jegyzetelt látványba, nem akarja megzavarni a valóság önszerveződő történéseit, ahogy vallja: „élő kamera vagyok”....

„A filmmel is úgy vagyok, mint a festéssel. Egy időben általában több munkán dolgozom, tehát sohasem egy képet festek egyszerre, előttem van 4-5, és amikor valamelyikhez jön némi ihlet, akkor folytatom. Mindig vannak témáim, és gyűjtöm az anyagot hozzájuk. Nincsenek igazán rendezett filmjeim, inkább talált filmjeim vannak. Akadnak képek, miket mint egy jegyzetet, feljegyzek és megörökítem. Aztán időről időre visszatérek, pótolom a motívumokat míg összeáll az egész egy elfogadható, végleges kompozícióvá. Ez hasonló ahhoz, ahogy mások verset vagy zenét írnak. Van egy jó mondat, egy motívum, és abból lesz a vers, a dal… Úgy gondolom, a poézis a művészet egyik legfontosabb alapeleme. Anélkül nem lehet műalkotást létrehozni, hogy az ember ne legyen kissé poétikus, vagy ne törekedjen rá.” (Kotnyek István, 1997, Pannon Tükör, Borbás György: Kotnyek István műhelyében)[63]

Kotnyek István más kísérleti filmjeiben a természeti környezet és tárgyaink animálódnak, ilyenkor teremtő kézzel segít rá a folyamatokra. A különböző időkben, azonos szögből, azonos témáról, motívumról forgatott anyagokat tárgyanimációs technikával és egyszerű filmtrükkökkel, mint a vágás, áttűnés, újraformálja, izgalmas vizuális konstrukciókat hoz létre, s új tartalmat ad az olyan periodikus, vagy a valóságban visszafordíthatatlan folyamatoknak, mint az évszakok váltakozása, a növekedés, a pusztulás, a fonnyadás, a helyváltoztatás. Egyik legizgalmasabb munkája, a számos fesztiváldíjat nyert Égő körte talán a legjellemzőbb Kotnyek István vizuális filozófiájára.

Néhány, animációs aspektusból is érdekes filmje: [64]

  • Égő körte, 1996

  • Észak, 1996

  • Váratlan telehold, 1996

  • Elhagyott árnyék, 2006

  • A mester időnként átfesti a tájat, 2011

8.4. ábra - Kotnyek István: A mester időnként átfesti a tájat

Kotnyek István: A mester időnként átfesti a tájat

8.2 Filmrészlet: M Tóth Éva: Riport Kotnyek Istvánnal

A nagyfokú odafordulással készülő szerzői mozgóképek befogadására és közvetítésére a média – elképesztő technológiai és strukturális változásainak ellenére – évtizedek óta nincs felkészülve, legtöbbször kiállítótermek, filmfesztiválok, „rétegvetítések” közönsége élvezheti csupán az elkészült műveket, valamint a jelenkor nagy vívmányaképpen az online megosztók közössége. Ez utóbbi lehetőség demokratikus, és lényegében megoldani látszik a problémát, csupán a véletlen szerepe túl nagy az alkotások elérésében, s nem biztos, hogy minden szerzői film befogadásának „jót tesz” a közvetítő médium néhány sajátossága (méret, ellenőrizhetetlen minőség, a befogadás módja stb.) Hogy a társműfajokra utaljak, elképzelhetetlennek tartom Tarr Béla A torinói ló (2011) című alkotását számítógépes monitoron, meg-megszakítva vagy szinkronban mással is foglalkozva nézni, és érdemben felfogni, a műélvezetről nem beszélve...

A szerzői animációs kompozíciók általában komplex művészeti produkciók, amelyek elképzelhető, hogy speciális tájékozottságot és nagyobb mértékű koncentrációt, empátiát feltételeznek a befogadói oldalról, mint amennyi a tömegtermékek kényelmes (el)fogyasztásához szükséges.

„Az a művészi animáció, ami Magyarországon rangot adott az animációnak a 60-as, 70-es években, az annak a korszaknak a kulturális közegében gyökerezik. Ezt egy az egyben átültetni és folytatni a kortárs világban nem azt mondom, hogy nem lehet, mert lehet, ha annyira légüres térben, magára záródva működik a magyar animáció, mint ahogy sajnos az elmúlt tíz évben önhibáján kívül is működött.

De biztos, hogy vannak más csapásirányok is. A fiatalok nagyon sokféle tájékozódási pontot próbálnak megtalálni és inkább végletes válaszok vannak. Tehát van, aki megpróbál valóban a magyar művészi animáció hagyományának a hangján megszólalni. Azt folytatandó, szuverén alkotói pályát próbál kiépíteni magának. Itt az a nagy kérdés, hogyan tudja megtalálni azt a kö¬zeget, visszajelzési kört, ami ahhoz szükséges, hogy folyamatosan tudjon megújulni és működni” (Varga Balázs, 2005)[65]

8.5. ábra - Jankovics Marcell: Sisyphus

Jankovics Marcell: Sisyphus

„Mozgókép-esztétika órán láttunk, mondjuk, egy Buñuel-filmet, baromira tetszett, átengedtük a belső szűrőinken és megpróbáltunk rájönni, hogy mi a mozgatórugója a műnek. Miért más, mitől működik mint film, mitől érdekes a mi számunkra? Amikor animációval kezdtünk foglal¬kozni, jöttek a szürreális meg dadaista történetek, amelyek, amikor csináltuk, akkor is folyama¬tosan változtak. A végeredmény már nem hasonlított arra, ahogy elkezdtük, viszont nagyon jó volt csinálni. Közben magunkat is ki lehetett próbálni, és mivel még tanultuk ezt a műfajt, nem az volt fontos, hogy a művet fesztiválra juttassuk, vagy megpróbáljuk kísérőfilmként egy nagy¬játékfilm elé betenni. Semmiféle ilyen szempont nem volt, pusztán az, hogy szeretünk animálni. Összejöttünk, bementünk az éppen szabad műterembe, és elkezdtünk forgatni. Az akkor készült munkák afféle örömfilmek voltak. Megmutattuk a barátainknak, senki nem értette, páran tel¬jesen hülyének néztek bennünket, de a készítés alatt igazi szabad szellem uralkodott. Beszélget¬tünk mindenféléről, közben valami kialakult, s bár a végeredmény nehezen kódolható volt, de a szabadsága átjött. Persze mi értettük, hogy mit csinálunk, csak valószínű azáltal, hogy kevés volt a tapasztalatunk, nehezen tudtuk a mondanivalónkat kódolni a néző számára.” (Csáki László, 2005)[66]

8.6. ábra - Csáki László: Darazsak, ludak, körtefa

Csáki László: Darazsak, ludak, körtefa

„Vannak olyan alkotók, akik a műfaji határok, a technikai határok összeolvasztása, ill. a határátlépés, az innováció felé nyitottak, és furcsa, kevert stílusú, kevert médiumú alkotásokat hoznak létre, és vannak alkotók, akik a hagyo¬mányos rövidfilmes műfajt követik – ezt nevezhetjük művészi animációnak, vagy alkalmazott animációnak, nevezhetjük popkulturális, anekdotikus, szórakoztató animációs gondolkodásnak. Az animáció az egyik legdivatosabb és leglátványosabb jellemzője a kortárs képkultúrának. Az más kérdés, hogy a bemutatási lehetőségei és a közege hogyan változik, de ez már nem esztétikai vagy elméleti, hanem sokkal inkább szakmai intézményi kérdés.” (Varga Balázs, 2005)[67]

8.7. ábra - Simon Balázs filmképe (BKF-Animáció)

Simon Balázs filmképe (BKF-Animáció)

Az valószínűleg világviszonylatban is az egyik legempatikusabb egyedi filmet – diplomamunkaként – Békési Sándor készítette Fények virradat előtt (1984) címmel az animációs műfaj születésének sajátos emberi alkotói, aspektusáról, s Magyarországon valószínűleg nincs, aki animációtörténeti tanulmányai során ne találkozott volna e művel.